Francis Ford Coppola 1979-ben készült filmje az „apokalipszis” szót az emberi elme számára elképzelhető legmélyebb szenvedés gondolatának szinonimájává tette. Mit is jelent ez a kifejezés, és miért olyan félelmetes?

A Biblia Jelenések könyvének 6. fejezetében szereplő lovasokat az Apokalipszis lovasaiként tartják számon. A fehér, vörös, fekete és sárga lovak egy-egy pecsét felnyitásakor kezdenek vágtába, és a hagyomány szerint a háborút, betegséget, éhínséget és halált jelképezik. Nem csoda, ha az Apokalipszist valamiféle világvégével vagy katasztrófával hozzák összefüggésbe. A szó valódi jelentése ennél kevésbé félelmetes, mert egyszerűen feltárást, kinyilatkoztatást, leleplezést jelent. Mit kell úgy félni attól, hogy valami kiderül vagy lelepleződik?

Érdekes, hogy a legtipikusabb végidő szekta, a Jehova Tanúi, akiknél Armageddon (az apokalipszis csúcspontja és a végítélet végső csatája) már több, mint 100 éve a „kanyarban” van, az Apokalipszis emlegetését mégsem viszik túlzásba mostanában. Viszont rengeteg ilyen témájú cikk volt a 90-es évekig bezárólag, ami arra enged következtetni, hogy az ezredfordulóra, konkrétan a 2000-es évre kimondatlanul utaltak, mint világvégére. (Történt egy halvány utalás a 2000-es évre, mint világvégére, mert valami olyasmit írtak, hogy „… még ebben az évezredben …. eljön armageddon, vagy megláthatjuk a királyságot”…, sajnos nem emlékszem a pontos idézetre és a forrásra sem (ha valaki tudja, írja be a kommentbe), de ez a mondat csak a nyomtatott kiadványban érhető el, az online változatában már át van fogalmazva valami másra.) Azért kimondatlanul, mert az azt megelőző világvége dátum – amit mellesleg reklámcélok érdekében alkottak meg – az 1975-ös év volt, csúfos kudarcot vallott. Onnantól nem írtak le konkrét dátumot, csak erősen utaltak ilyenre. Pl eléggé beszédes, hogy a legutolsó, kifejezetten az Apokalipszist boncolgató írás 1999. decemberében jelent meg az Őrtoronyban, valószínűleg azzal a céllal, hogy megadja az alaphangulatot az évezred fordulóra. Hogy miért kell a világvége szektáknak dátumokba kapaszkodniuk, ugyanakkor miért lehetnek teljesen vakok a tényleges és elég konkrét történésekre, arról korábban írtam részletesebben. Összefoglalóként annyi, hogy a Biblia szerint sem a dátum, sem egy vallásos csoporthoz való tartozás nem számít, hanem az emberek életmódja, pontosabban azon képességük jelentheti a túlélés zálogát, hogy mennyire tudnak a jelenben maradni és egy gyermek hitével rendelkezni. Ez pedig aránylag könnyen tanulható, hiszen mindannyian voltunk gyerekek, így „csak” vissza kell emlékezni arra, hogy hogyan éreztünk és gondolkodtunk gyermeki fejjel.

Nem tudom kinél mit hoztak a 2000-es és az azt követő évek, de leleplezés és feltárás bőven történt, nálam és a dátum is telitalálat volt, mert valóban „lelepleződtem” attól az évtől kezdődően, vagyis olyan dolgokat kezdtem megismerni önmagamról, melyekről korábban nem volt tudomásom. Ebben a folyamatban óriási segítséget kaptam a veszprémi gyülekezet akkori véneitől (ezúton is puszilom őket, ha valaki olvassa ezt az írást Veszprémből😊), bár akkor még nem értettem teljesen az egész folyamatot, így leginkább sokkhatásként ért a dolog. Később ahogy kibontakoztak az események, az életemben hatalmas változás állt be, mégpedig pozitív értelemben. Az Őrtorony házatáján is volt bőven lelepleződés, mert Barbara Anderson 2001 nyarára szánta rá magát, sok éves külső-belső küzdelem után, hogy feltárja az Őrtorony belső eljárásait a berkeiken belül zajló gyermekmolesztálásos esetekkel kapcsolatosan, melynek Barbara szemtanúja volt a 80-as évektől kezdve. A világfordító szeptember 11-i esemény miatt az adás a következő évre tolódott, ami idő alatt az Őrtorony koholt vádakkal kizárta Barbarát a gyülekezetből, így amikor a korábban felvett adás műsoridőre került, már úgy adták el a tagoknak, mint „kiközösítettek hamis propagandája”. Pedig az adás elkészültekor Barbara még testvérnő volt, vagyis nem igaz az a vád, hogy korábbi tagok terjesztenének hazugságokat, ahogyan az se, hogy az egyszerű Tanúk támogatnák a vezetőségük döntéseit mindenben. Egyszerűen a legtöbben csak nem tudnak azokról a dolgokról, amikről Barbara tudott, és az idő őt igazolta, mert beigazolódott, hogy a szervezet belső eljárásai tényleg kedvező körülményeket biztosítanak a gyermekek szexuális bántalmazásához, ami perek tömkelegéhez vezetett. Nekem ez alapján úgy tűnik, hogy a Jehova Tanúi vezetősége nem örült annyira azoknak a feltárásoknak vagy leleplezéseknek, melyek az elmúlt évtizedekben bekövetkeztek, pedig hát ők voltak a legnagyobb szószólói ennek az „új világnak”, és várták ezerrel az Apokalipszist is, de amikor a fehér ló lovasának nyila mégis eltalálta őket, akkor azon rögtön felháborodtak. Hát egyáltalán nem „csókolták a Fiút”, vagyis nem örültek annak, ha valaki egy olyan hatást kelt bennük, ami akár Jézustól is jöhetne, úgy tűnik, hogy erről csak énekelni szeretnek, de nem értik azt, hogy ez mit jelent a valóságban. Amatőrök! Nyilvánvalóan mást vártak, a megdicsőülést nem pedig a megszégyenítést, de hát a dicsőség elvileg annak az osztályrésze, aki képes megaláznia önmagát, vagyis elfogadni a tényeket, és befogadni kényelmetlen igazságokat is, a bukást pedig a felfuvalkodottság előzi meg, vagyis az, amikor valaki önmagát mások fölé emeli, semmiért nem vállal felelősséget, másokkal kitol, majd vádolja őket, még azért is, amiket ő követett el, így előbb-utóbb környezetének elege lesz belőle, és napvilágra hozzák dolgait. A felfuvalkodott (mai szóhasználattal élve, nárcisztikusok) emberek és szervezetek számára tehát az Apokalipszis nem lesz örömteljes esemény. Az meg különösen nevetséges, hogy valaki annyira vak legyen, hogy éppen azt a gallyat fűrészeli nagy vehemensem, amin maga is ül 😊 Valószínűleg erre már rájöttek maguk is, így ejtették az Apokalipszis témáját, és inkább más dolgokra helyezik a hangsúlyt, a végítélet csak időnként kerül elő, hogy a régebbi tagokat emlékeztessék a karám kerítéseire, mert náluk még ez működhet.

Pedig nem kell az Apokalipszistól félni. Ugyan miért kéne annak, akinek nincs rejtegetnivalója? Az Apokalipszis lehet egy aránylag katartikus élmény, de lehet egy rémálom is, attól függően kinek milyen érdeklődése van az igazság iránt. A lényeg, hogy az igazság felszínre fog kerülni, ha akarjuk, ha nem, mert minden rejtett dolog napvilágot lát. Jobban járunk hát, ha magunk vesszük kezünkbe ezt a feltáró folyamatot, és nem veszünk részt olyan kétes ügyletekben, mint amikben az Őrtorony részt vett (és részt vesz mind a mai napig), pl pedofilok rejtegetése vagy egyéb zavaros vizekben halászás. A Tanúk vezetősége nem, hogy nem örült a leleplezésnek, sőt még áldozati pózba is vágta magát, Barbarát pedig keményen megbüntette. Hogyan hihették azt, hogy ők az áldozatai ennek az ügynek és nem azok a gyerekek, akik áldozatul estek az Őrtorony belső eljárásainak köszönhetően védelemben részesült pedofiloknak?

A megoldás kulcsa magában az áldozat-tudatban van, ami elég hosszú történelmet tud maga mögött az Őrtoronyban. Az alapító Charles Taze Russell, a felesége, Maria „áldozatává” vált, akiről úgy vélte, hogy foglyul ejtették bizonyos női egyenjogúságot hirdető mozgalmak. Rutherford és társai „ártatlanul” ültek börtönben, és kiszabadulásukból dogmát gyártottak, amit a Tanúk azóta is vehemensen hisznek (az 1919-es „hirdesd a királyságot és a királyt” mozgalom épült erre). Nem csoda, ha ezek után a Tanúk világszerte üldöztetések és meghurcolások „ártatlan” áldozataivá váltak, amivel címlapokra kerültek. A férfiak a tökéletlen hústestük és a gonosz világ pornóiparának, míg a nők a férfiak „áldozataivá” váltak. A gyerekek meg mindkettőnek. Mondjuk ők voltak az egyedüli valódi áldozatok ebben a gondolkodási keretben, mert nekik az életkoruknál fogva még nem volt esélyük átlátni a folyamatokat. Később, felnőttként már elvileg megtehették volna, de akkor meg fontosabb dolguk volt, így ők a gyermekkori programjaik – vagyis saját maguk – áldozataivá váltak, így sokukat foglyul ejtett az Őrtorony, ahogyan a börtönök is tele vannak olyan „ártatlan” emberekkel, akiknek nehéz gyerekkoruk volt. Ezek mind igazak, és emberileg érthetőek, és isten őrizzen attól, hogy bárkit is megzavarjak ebben a kényelmes logikában. Ha Tanúként éltél sokáig vagy netán generációs Tanú családba születtél bele, akkor bizony nem sok esélyed volt megtanulni a személyes felelősségvállalást, viszont az áldozat-tudatot annál inkább. 

Hogyan tanultad meg gyerekként a felelősséghárítást és az áldozatiságot, ha mondjuk egy Jehova Tanúja családban születtél? Gyerekként a szüleidnél láthattad, hogy ha valamiben nem értettek egyet és felelősségre vonták a másikat, akkor annak nem örült az, akinek vállalnia kellett volna a felelősséget. Ha nem volt kész a vacsora, akkor anyád azt mondta, hogy nem ért rá, vagy fájt a feje, ha nem volt elég pénz a számlák kifizetésére, mert apád nem keresett eleget, akkor ő meg olyasmiket hozott fel, hogy nem fizet eleget a cége, mert a főnökök megtartják maguknak a profitot, a dolgozóknak meg kiszúrják a szemét éhbérrel. Meg különben is nem az ő fizetése kevés, hanem az asszony költ sokat. Ha erre anyád rákontrázott, hogy ő bizony nem tud kevesebbet költeni, mert ennyibe kerülnek a dolgok a boltba, akkor apádnak néha elveszett a türelme, így leordibálta anyád fejét, vagy netán lekevert neki egy-két pofont, hogy ne szájaskodjon már annyit, hiszen mégis csak a férfira lett bízva a főség és nem a nőre. Ha ezek után anyád elrohant a vénekhez panaszkodni, hogy őt a férje bántja, akkor a vének azt mondták neki, hogy bocsássa meg a férje hibáit, hiszen tökéletlen ember, sőt ő maga sem tökéletes, meg különben is nagy a szája, pedig a Biblia szerint csendesnek kéne lennie. Erre anyád rákontrázott, hogy más is van ám a Bibliában nem csak ez, mire a vének hamis tanítónak bélyegezték anyádat, és kilátásba helyezték számára, hogy kiközösítik, ha sokat ugrál, amiért Isten kinevezett szolgáit gyalázza. Mivel anyád nem akart ilyen sorsra jutni, ezért itt befogta a száját, mert ott voltál te és a testvéreid, és „miattatok” kitartott az „igazságban”, feláldozva ezzel önmagát a „szeretet” oltárán. Így már korán megtanultad, hogy anyád boldogtalanságáért te vagy a felelős, csak nem tudtad mit tegyél, így ettől bűntudatod lett. (a történet kitalált, bármiféle hasonlóság a valós élettel, csupán a véletlen műve)

Lehet, hogy nálatok nem volt ennyire drámai a helyzet, de valahogy a legtöbb családban lefutnak ezek a körök, a Bibliát is ki lehet cserélni kisbaltára, sodrófára, alkoholra, szeretőkre stb, kinek mi szimpatikus. A Jehova Tanúinál a Bibliát használják erre a célra, azt vágják egymás fejéhez, persze csak képletesen, más családokban mást, ez ízlés dolga, de addig amíg a másik büntetésére, és az önmagunk felelősségének eltolására alkalmas az eszköz, megfelelő arra, hogy az áldozatok tömegeit hozza létre. A lényeg az, hogy legtöbbünk már gyermekként megtanulta, hogy soha nem kell azt mondani a másiknak, hogy igazad van, bocs, hibáztam itt és itt, hogyan tudnám jóvátenni, vagy éppen azt, hogy bocs, de ebben és ebben tévedsz/hazudsz/vetítesz, és nem tűröm, hogy így bánj velem. Mindkettőre szükség van a helyzettől függően. Ezzel szemben mindenki nagyon jól tudja, hogy a másiknak mit kellene, kellett volna tennie, és hogyan kéne vagy nem kéne éreznie magát.

Valahogy mintha hiányozna belőlünk az a belső mérce, ami alapján el tudnánk dönteni, hogy mikor kell kiállni magunkért, és mikor kell megkövetni a másik embert. Ezért aztán rendre összekeverjük a szezont a fazonnal, megalázkodunk olyan emberek előtt, akik kihasználnak, majd belénk rúgnak, és lenézzük azokat az embereket, akiket mi aláztunk meg. Gyerekként persze kipróbáltuk a társainkon, hogy hogyan működik a világ és rájöttünk arra, hogy nem származik hasznunk abból, hogy ha beismerjük, hogy mi voltunk azok, akik először rúgtunk bele Pistikébe, mert akkor megbüntetnek minket. Ha viszont elég ártatlan képet tudunk vágni, és hangosan sírunk, akkor a felnőttek simán elhiszik, hogy mi váltunk Pistike áldozatává, és mindenki minket fog vigasztalni. Így tehát megtanultuk, hogy áldozattá válni kifizetődő, főleg ha azt nagy közönség előtt tesszük. Ez nem a mi hibánk, hogy a világ így működik, és gyerekként rájöttünk erre, és próbáltunk túlélni. Még azt is gondoltuk, hogy mindenki igy gondolkodik, és az olyan gyerekek, mint a Pistike, akik „hagyják magukat”, azok lúzerek. Hazamentünk, még meg is dicsértek a szüleink, hogy milyen fasza gyerekek voltunk, hogy így megvédtük magunkat, míg Pistike azért kapott dicséretet otthon, mert magára vállalta a mártír szerepét és „helyesen” járt el, hogy nem rúgott vissza. Így vagy úgy, mindannyian megtanultuk az áldozat szerepét, akár valódi áldozatai voltunk egy helyzetnek, akár ál-áldozatai, de mindkét esetben tudatosult bennünk az, hogy az életben bármilyen probléma jön fel, legelőször vágjuk magunkat áldozati pózba, mert abból baj nem lehet.      

A 2000-es évek leleplezései és az internet széles körű elterjedésének köszönhetően egy világméretű ébredés kezdődött el a Tanúknál is, amely miatt tömegek hagyták el a szervezetet, és persze mindenki szinte ösztönszerűen a manipuláció áldozataként tekintett önmagára. Korábbi tagok írásai – mint ez a blogoldal is – gombamódra szaporodtak, és csak ámultunk-bámultunk, hogy hogyan voltunk megfosztva azoktól a tényektől és történelmi információktól, amiket az Őrtorony szándékosan eltitkolt előlünk. Amikor „kiálltunk az igazságért”, akkor meg még többet kaptunk a fejünkre, mert akkor még el is fordultak tőlünk a családtagjaink és a barátaink, akkor meg végképp úgy éreztük, hogy összeesküdött ellenünk a világ, mert mi vagyunk a világ igazai. Mintha Jób története elevenedett volna meg egy 21. századi köntösben! És igazunk is volt, mert kinek állna széles mosolyra a szája, ha elveszíti családját, barátait, vagyonát és akár megélhetési forrását is egyik napról a másikra? Ugyan kinek ne roppanna meg az életbe vetett hite? Hát persze.   

Ebből valaki azt gondolhatná, hogy ha valakik ennyi mindent beáldoznak az igazságért, és ilyen magas árat hajlandók megfizetni azért, akkor az biztosan fontos számukra. A volt tagok közösségeket hoztak létre, amelyekben leleplezték az őket kihasználó szervezet viselt dolgait. Majd egy idő után egymást kezdték el leleplezni, mert rájöttek apró jelekből, hogy a világhálón álnéven vagy név nélkül írogató vagy kommentelő személyek nem azok, akiknek mondják magukat (pl rólam, aki akkoriban „karalábé” álnéven írogattam, és kiderült, hogy nem egy karalábé vagyok). Voltak olyan tagok is, akik nevüket, arcukat felvállalva komoly kutatásokat végeztek a témában, sőt társadalmilag érdemi munkát végeztek, kiálltak az elnyomottak jogaiért, lobbiztak a kormányzatoknál a korlátozó szektákban nevelkedő gyermekek jogai érdekében, de elfeledkeztek róla, hogy ilyen gyermekek nem csak a Tanúk közt vannak, hanem máshol is (pl Thaiföldön), és feljogosítva érezték magukat, hogy egy jómódú nyugati turistának álcáját felvéve kihasználják ezeknek a (felnőtt) gyermekeknek a helyzetét. A közös vonás ezekben a történetekben az, hogy mindenki érezte, hogy van valamilyen feltárandó igazság a tarsolyában, csak abból valahogy kifelejtette önmagát. A másik közös nevező az volt, hogy a lebukott személyek mind áldozatnak érezték magukat.

A világ most egy olyan szakaszba lépett, amikor a „leleplezések” megsokasodtak. A világhálónak köszönhetően olyan, mintha egy nagy faluban élnénk, ahol mindenki tud mindent a másikról, és örömmel le is leplezi, mert az ő „igazságos lelke” nem tűri el ezt a képmutató világot. És jól teszik! Sok hasznos dolog kiderült így cégekről, egyházakról, kormányzatokról és a java még csak most jön. A volt tagok az Őrtorony szervezet működéséről és történelméről is sok mindent feltártak, és milyen nagy segítség volt ez a kételkedőknek, akik már régóta érezték, hogy valami nem stimmel az Őrtoronnyal, csak nem tudták mi az. A volt tagok módszeres tényfeltáró kutatásai „apokalipszisei” tehát igen hasznosnak bizonyultak, sok egyén és család tudott aránylag kisebb szívfájdalommal megszabadulni az Őrtorony rabságából, és sikerült egy normálisabb életvitelt kialakítani. A sok ostoba szabály és macera persze senkinek sem hiányzott, viszont az a hit, ami összetartotta őket korábban, mégis megroppant. A hit mégis akkor is jó és pozitív dolog, ha a vallási köret tele van ostobaságokkal, ezért is tanította Jézus, hogy meg kell hagyni az embereket a hitükben, mert mindenkinek az lesz igaz, amiben hisz. Ezért a „hitehagyás” leginkább haragot és keserűséget eredményezett, ami teljesen érthető.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a volt tagok közösségei tele vannak vitákkal, marakodásokkal, mert hát a derék korábbi testvérek sehogyan sem tudtak zöldágra vergődni a hit dolgában. Kutatták az írásokat, dobálták egymáshoz a bibliaverseket nagy bőszen, és egyre csak bizonygatták, hogy milyen jó, hogy megszabadultak az Őrtoronyból, mert elég nekik az Biblia is. Egyik azt mondta, hogy Jézust be kell hívni a szívünkbe, a másik azt, hogy titkos háttérhatalmak manipulálnak minket, mások meg azt hirdették, hogy nincs is semmiféle istenség, mindenki bolond, aki bedől ilyesminek, az van, amit mi megteszünk. Természetesen mindenkinek igaza volt, de a közösségek mégsem állták ki az idő próbáját, nem igazán tudnak támogatást nyújtani a korábbi tagoknak. Sőt, sokan inkább elborzadnak ettől, és maradnak ott, ahol vannak. És, hát nekik is igazuk van!

Felmerül a kérdés, hogy maradt-e még lelepleznivaló, vagy már az újvilágban élünk? Minden bizonnyal! Saját magunk előtt ismeretlen aspektusunk, vagyis a saját tudattalan részünk még leleplezésre vár. Itt nem titkos bűnökre gondolok, hanem olyan tulajdonságokra, jókra és rosszakra, amelyekről nem tudunk. Mások persze tudhatnak ezekről, csak nem mondják meg nekünk, mert nem tudják hogyan tegyék, és „nem akarnak megsérteni minket”, és nem tudják hogyan kommunikáljanak, mert nem ismerik saját határaikat és a rossz tulajdonságaikat jónak tartják, míg a jókat rosszaknak. Hát jajj az ilyen személyeknek! Ezért biztos, ami biztos nem szólnak semmit, mert úgy gondolják, hogy azzal olyan sok rosszat nem tesznek. Pedig dehogynem: tönkre teszik magukat, mert nem tudnak kiállni önmagukért.

Itt van az apokalipszisek főszezonja, és a világvége szekta tagjaiból kifogytak volna a szavak? Nincs gond a leleplezésekkel, de azzal igen, ha ezeket nem magunkon kezdjük. Ha előbb próbálkozunk mások szeméből a szálka kipiszkálásával, akkor abban kifáradunk és amikor a magunk gerendához jutunk – mert kétség ne férjen hozzá, hogy oda fogunk jutni – akkor már az aránytalanul nagy feladatnak fog tűnni. És igazunk lesz, mert az is! Ha fordítva próbálkoztunk volna, ha előbb vesszük ki a gerendát a saját szemünkből, akkor viszont éppen hogy gyerekjáték lehet az a mód, hogy kivegyük a szálkát a másikéból. Tehát Jézus nem azt tanította, hogy ne leplezzünk le másokat, csak arra ügyeljünk, hogy ezt az után tegyük, miután feltártuk saját magunk által ismeretlen aspektusainkat, vagy legalábbis elkezdtük ezt a folyamatot és aránylag biztonságosan mozgunk a saját területünkön. Ha a sorrend megfordul, azzal van a baj, vagyis előbb a házunk táján kell söprögetni, amiben az Őrtorony nem mutatott igazán jó példát.

Az Őrtorony a múlt század folyamán a katolikus egyház tévtanaival és molesztálás botrányaival volt elfoglalva. Nem volt igazuk? De igen. De mivel nem magukkal kezdték, hanem a másikkal, így ők is sorra kerültek: volt tagok leleplezték az Őrtorony képmutatását saját tévtanaikkal és gyermekmolesztálási botrányaikkal együtt. És nekik is igazuk volt! Majd a volt Tanúk egy csoportja elkezdte leleplezni azt a volt Tanút, aki legjobban és leghatásosabban végezte a feltárásokat, Lloyd Evanst. És jól tették, mert nekik is igazuk volt, mert bármennyire is jó munkát végzett Lloyd a kutatások terén, de amit a családjával és a barátaival művelt, aljasság volt és az életmódja – ami kétségtelenül magánügye – morálisan alkalmatlanná tette arra tevékenységre, amiben részt vett! Most induljunk el visszafelé: Lloyd azzal védekezett, hogy tökéletlen ember, és nem tett semmi törvénytelent. Ez ugyan nem valami eredeti kifogás (vajon hol tanulta?), de igaz. Az Őrtorony is ugyanerre apellál, és részben nekik is igazuk van, bár ők már tettek törvénytelen dolgokat is, azért vesztettek pereket az áldozataikkal szemben. Szóval ez a logika sem vezet sehova, inkább csak egy ördögi körbe. Lehet egy kört futni, lehet két kört is, de ha valaki sokáig kering és még mindig nem veszi észre, hogy ugyanazt a kört járja, akkor úgy jár, mint a videón látható ember: 

Ha valakinek mégsem felelne meg ez a körkörös logika, akkor azoknak ÉS CSAK AZOKNAK, készítettem egy rövid, aránylag egyszerű receptet.

1. Higgy az ártatlanságodban, de ne hidd, hogy áldozat vagy
   Lehet nem voltál tudatában annak, amit tettél, ezért ártatlan vagy, viszont felelős is egyúttal a tettedért. A törvény nem tudása nem mentesít a következményektől. Amikor áldozatként azonosítod magad, azzal általában felmented magad, és abba a hitbe ringatod magad, hogy veled nincs baj, mert ami történt azért a másik felel. Ez igaz is, viszont azért, ami veled történt, azzal neked van dolgod. Ha ezt kihagyod a számításból, akkor az áldozat-tudat megnyugtatja ugyan az egódat, de a lelked tudja az igazságot, így bűntudat fog gyötörni. Különösen veszélyesek ezért azok a tanítások, melyek az ember eredendő bűnösségét hangsúlyozzák. A csecsemő ártatlannak születik, és a gyermek szemével rácsodálkozik a környezetére, arra amit lát és tapasztal. Jézus azt tanította, hogy olyanoknak kell lennünk, mint a kisgyermekek.
2. Éld azt az életet, amit te szeretnél
   Gyermekként talán megmondták neked mit tehetsz és mit nem, ami bizonyos mértékig érthető. Sajnos nem minden szülő támogatja gyermekét abban, hogy önmaga legyen, de azért felnőttkorban már több mozgástered van. Keress magadnak egy életcélt vagy elfoglaltságot, ami érdekel és csináld azt, lehetőleg olyasmit, amit a lelkedből szeretsz végezni, de legalább olyasmit, amiben örömet tudsz találni. Ez fiatalkorban azért lehet nehéz, mert a test dolgai elhomályosíthatják a lélek hangját, ezért lehet, több mindent ki kell majd próbálnod. Ha nem tudod eldönteni, hogy mit szeretsz és ezért mások mondják meg neked, akkor az is a te felelősséged lesz. A nem döntés és a sodródás is egy döntés, azzal sincs semmi baj, csak később kicsit nehezebb lesz vele dolgozni. Minél bölcsebben, önnön lelkeddel összhangban hoztál döntéseket fiatalon, annál jobban megkönnyíted későbbi életedet, és minél ostobább vagy, annál inkább nehezedik a terep számodra. 
3. Merülj el a dolgaidban és végezd azt teljes odaadással
   Miután megtaláltad a tevékenységedet, akár belesodródtál, akár tudatosan építetted fel azt, akkor adj bele minden apait és anyait. Lehet nem találtál olyan munkát, ami minden szempontból ideális lenne, de amennyire lehet nézd a pozitív oldalát, és találd meg benne az izgalmas részt. Csak akkor válts munkát, ha már nagyon nyögve-nyelős, lelkileg és testileg is megbetegít, vagy úgy érzed, hogy van jobb lehetőséged. Ha esetleg kirúgnak, akkor tarts önvizsgálatot, hogy ez miért történt. Ha tényleg volt kifogás a munkáddal kapcsolatban, akkor azt javítsd ki, ha viszont nem, akkor örülj neki, hogy megszabadultál egy nem neked való helytől. Akárhogy is volt, a te javadat szolgálta az eset (tudom, hogy ez először nem így érződik, de az érzésekről alább lesz szó). Ne engedd, hogy mások mondják meg, hogy neked mi lenne jó, de azért figyelj oda a környezeted jelzéseire, mert sok hasznos információt le tudsz szűrni belőlük. A döntés a te kezedben legyen. Családot szeretnél? Csináld azt. Tovább szeretnél tanulni? Akkor azt. De azzal sincs semmi baj, ha önkéntes munkára adod a fejed, vagy ha Jehova Tanúja vagy, akkor beleveted magad a prédikálásba, vagy Őrtorony építkezéseken akarsz dolgozni, vagy bármi másra, amit a „szíved kíván”. A lényeg, hogy bármit csinálsz, légy benne teljesen, na csak úgy ímmel-ámmal. Azért jó ötlet valamit lelkesedéssel végezni – még akkor is, ha másoknak nem tetszik, vagy ostobaságnak tartják – mert a folyamat alatt megküzdési stratégiákat (coping mechanizmusokat) sajátítasz el, pl tanult leleményesség, lelki edzettség vagy koherencia érzés, így ösztönösen olyan készségeket fejlesztesz ki, amelyek segítenek kezelni a saját elmeprogramjaidat. Ha csak félszívvel csinálsz valamit, akkor is lesznek stratégiáid, de ezek elsősorban az egó kényelmét fogják szolgálni, ilyenek lehetnek a tagadás, elhárítás, projekció és intellektualizálás. Természetesen mindenkinél mindkettő jelen van, de nem mindegy milyen mértékben. Későbbi életed során ezekhez kell majd visszanyúlnod, és amit betettél az ott lesz, amit meg nem, az meg nem lesz ott. Sokan esnek abba az illúzióba, hogy fiatalabb éveiket felhőtlen szórakozással töltik, de valójában családra vágynak, és amikor jönnek a gyerekek, akkor véget ér a hawaii-dj, és csodálkoznak, hogy nem bírják sem fizikailag, sem érzelmileg a családdal kapcsolatos feladatokat. Ezt persze utólag is meg lehet tanulni, de ha el szeretnéd kerülni ezt a krízist, akkor nem árt a saját családi mintáidat és gyermekkorod traumáit (mindenkinek van ilyenje) megdolgozni mielőtt gyermeked születne. Ma már van ilyenre is lehetőség. 
4. Fogadd el a teremtésedet
   Ha már elkezdtél valamit csinálni, akkor annak általában lesz valami eredménye vagy következménye. Ez lehet egy gyermek, lakás, munkahely, diploma, akármi más, de lehet ezek hiánya is, de lehet börtön, kórház, pszichiátria vagy hajléktalanság is, attól függően, hogy korábban milyen célokat tűztél ki magadnak. Ha „szíved kívánsága” valahogyan a valóságodtól való elmenekülésbe hajszolt bele, és ha ez evés volt, akkor túlsúlyos lettél, ha pedig italozás vagy drogozás, akkor függőséget fejlesztettél ki. Lehet, hogy egy fizikai vagy mentális betegséget teremtettél magadnak, vagy egy boldogtalan párkapcsolatot. Ezek nem jó vagy rossz dolgok, csak egyszerűen vannak, így vagy úgy, de a te életed részeivé váltak. Azért fontos ezt elfogadni, magadénak érezni, mert ebből az alapból tudsz kiindulni, ezzel lesz dolgod. Ha megtagadod őket, és azt gondolod, hogy hiba volt, amit eddig csináltál csak azért, mert most számodra kellemetlen helyzetet eredményezett, akkor ezt persze felül is bírálhatod és javíthatsz dolgokon (lásd, alább a krízisnél), de azt tudnod kell, hogy akármelyik úton is indulsz el, kellemetlenségek mindenütt fognak rád várni. Ahogy egy kedves barátnőm összefoglalta ezt a maga módján egyszer. „Tudod mire jöttem rá, Csillu? Ha az életben meg kell b@aszódni, akkor meg fogsz b@szódni, akármit is csinálsz”. Ez így van, gondolom már te is tapasztaltad, vagy ha nem akkor majd fogod egyszer. Ettől nem kell megijedni, majd később kifejtem miért. Ebből a szempontból tehát mindegy, hogy gyereket nevelsz, házat építesz, börtönbe kerülsz, hajléktalanságra jutsz vagy egy szektába kerülsz be, mert mindegyik helyzetnek lesznek előnyei és hátrányai számodra, ahogyan megoldandó feladatai is. Ez igazából elég megnyugtató gondolat, mert az életedet nem tudod elrontani, mert a dolgok el fognak romlani maguktól, hiába kapálódzol, de ez nem baj, ez így van jól. Az se zavarjon, hogy egyes „teremtéseket” a társadalmi környezet értékesebbnek tart, míg másokat (pl a családosokat sokszor támogatja az állam, mert ők termelik az adófizetők következő generációját, míg a hajléktalanokba pedig belerúg stb), Ne hagyd, hogy az emberek ítélkezzenek feletted és te se ítélkezz önmagad vagy mások felett. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy milyen az élet egy mérgező családi légkörben, és akik ilyen helyzet áldozatai, azoknak már az is nagy eredmény, ha ki tudnak onnan menekülni akár a hajléktalanságba, vagy egy szektában találnak menedéket. A társadalom csak nem akarja elfogadni, hogy vannak bántalmazó tagjaik, így inkább azok áldozatait nézik le. Ha te Jehova Tanúja vagy, és menet közben rájöttél, hogy egy szektában vagy, akkor ezen ne keseredj el. Lehet, életed egy korábbi szakaszában (vagy valamelyik felemenőd életében) a túlélésed miatt volt szükséged arra, hogy egy ilyen csoporthoz csatlakozz. Ez nem jelenti azt, hogy jó dolog egy szektában lenni, ahogyan hajléktalannak sem lehet jó, de neked valamiért jó megoldás lehetett, és annak is megvan az oka, amiért abba a helyzetbe kerültél. Ahelyett, hogy ítélkeznél magad felett, fontosabb, hogy birtokold a teremtésedet, és fogadd el, hogy ezeket te hoztad létre. Sok embernek, aki nehéz helyzetben van, azért nem lehet segíteni, mert azt hiszik, hogy nekik semmi közük nincs a teremtményeikhez, azok csak úgy lettek valahogyan, és valaki másnak kéne azokat megoldania vagy kimentenie őket szorult helyzetükből. Egész iparágak épültek arra, hogy ezekből az emberekből hasznot húzzanak mások, főleg olyanok, akik szintén nem szeretnek bajlódni saját tudattalan mintáikkal, ezért azokat kivetítve mások megoldhatatlan bajait próbálják kezelni – persze jó pénzért.
5. Ismerd meg a saját elméd működését, és járj túl a saját eszeden
   Lehet, nem érted, hogy pontosan hogyan hoztad létre azt, ami az életedben jelen van, de hidd el, jelentősen megnehezíted a helyzeted, ha úgy teszel, mintha neked ahhoz semmi közöd nem lenne, vagyis a sorsod/ szüleid/körülményeid/manipuláció stb. áldozataként tekintesz magadra. Lehet, életed egy-egy szakaszában tényleg az voltál, mert hasznod származott belőle, de ha ez zavar, akkor járj utána annak, hogy mi volt ez a haszon és fogadd el, hogy így döntöttél. Elfogadni nem azt jelenti, hogy benne is kell maradni egy kellemetlen élethelyzetben, de azt igen, hogy az abból eredő tapasztalat is a tiéd, amivel dolgod van, az lesz a te megdolgozandó életterületed, ezt kell megfejlődnöd, más szavakkal, ez lesz a te „kereszted”. Hogy aztán ezzel mit csinálsz, felmagasztalod, simogatod, összerogysz alatta, imádkozol hozzá, szenvedsz tőle, felmászol rá és átéled a halált vagy átalakítod valami mássá (pl igává), az már a te dolgod attól függően, hogy milyen szellem lakik benned. Maga Jézus mondta meg, hogy nem mindenki fogja megérteni és követni a tanítását, sőt lesznek, akik meg is tagadják majd azokat a sors- és életfeladatokat, melyeket a krisztusi tanítások feltárnak számukra, akár egy egyház tanításain keresztül, akár máshogyan. A hívő emberek elég kreatív módokat fejlesztettek ki a történelem során arra, hogy a vallásos leplet magukra húzva tagadják meg saját életük feladatait (és egyúttal passzolják le azokat másokra), olyan falvédőszövegekkel, mint „mindannyian vétkezünk”, „tökéletlen ember vagyok” stb. Ha te is ezt csináltad, akár Jehova Tanújaként vagy más vallásos közösségben, ne hibáztasd magad, mert akkor azt hitted, hogy ez a jó (még mindig jobb volt, mintha megélted volna a világgyűlöletedet és a haragodat, és mondjuk sorozatgyilkos lettél volna, így „csak” mindezt saját magad ellen fordítottad, ami miatt valószínűleg megbetegedtél, de hát azzal meg átélhetted más szenvedését). Szóval mindennek van haszna, és persze kára is, semmi sem csak jó vagy csak rossz. Attól függ, kinek jó, és mire. Az Isten szolgáinak pl minden jó, ami velük történik, mert az értük van. Néha ki kell lépni a komfortzónából, de az is jó. Lehet megúszósra venni a dolgokat, kibújni a saját életünk kreálta helyzetek alól, csak akkor életed egy későbbi szakaszában úgy érezheted, hogy hiába éltél, ezért ahelyett, hogy idősebb korodra értékes élettapasztalatodat önmagad és a társadalom javára fordítanád, inkább panaszkodóvá, drogfogyasztóvá és önsorsrontóvá válsz. Életed puszta túléléssé, napi rutinná degradálódik, mindezt azért, mert nem voltál képes elfogadni azt az egyszerű tényt, hogy a fiatalkori döntéseidet te magad hoztad meg (ez korántsem jelenti, hogy minden a te hibád volt, mert volt hogy „meghozatták” veled, de az is csak úgy történhetett, hogy nem voltál jelen, nem voltál éber az életedben). Fiatal felnőttként mindannyiunknak lehetőségünk nyílt visszatekinteni az addigi életutunkra, és ha látjuk, hogy az addig megtett utunk egy kissé hepehupás volt, akkor visszamehetünk és betemethetjük a kátyúkat, mert azon az úton fogunk később járni az életünkben, amiket ott letettünk magunknak. Gyermekként a túlélésünk érdekében valódi énünk feladására kényszerültünk, mert a körülöttünk élő felnőttek világában szerettünk volna túlélni. Ez nem a mi hibánk (lehet, hogy a szüleinkké sem), de a mi dolgunk lesz átírni az így kialakult túlélési elmeprogramokat (vagyis az egónk működését). Felnőttként ráláthatunk arra, amire gyermekként csak rácsodálkoztunk, csak a körülöttünk levő emberek (a szüleink) hitrendszere által kialakított művilág volt, melynek egyes elemei talán hasznosak voltak, ha másra nem, a túlélésünkre biztosan, de más elemeit talán nem szeretnénk továbbvinni életünk során. Valószínűleg nem ez lesz a legkellemesebb folyamat az életünkben, de ha gyermekként túléltük, akkor felnőttként még nagyobb esélyünk van erre. A múltat nem változtathatjuk meg, de a múlthoz való kapcsolódásunkat viszont igen. Ezzel a lehetőséggel sajnos nem sokan tudtak élni (főleg az én generációm tagjai közül), így saját addigi életutunkra és az arra épülő túlélési eszközök összességére, vagyis az egónk működésére sokan nem láttunk rá, vagyis vakká váltunk a saját életünkre. Felnőttként, egy automata üzemmódba kapcsolva ugyanazokat a jórészt öntudatlan megküzdési stratégiákat fogjuk használni, amiket gyerekkorunkban megtanultunk, de mégis arra számítunk, hogy majd boldogok leszünk, pedig elég tisztán láttuk, hogy a szüleink sem voltak boldogok. Ha ugyanazt ismételve más kimenetelt várunk, az nem más, mint az őrület biztos jele, de mivel elég sokan ezt csinálják körülöttünk, így fel sem tűnik, hogy megőrültünk, sőt inkább azt fogjuk bolondnak tekinteni, aki máshogy él. Szerencsére az egóműködés egy idő után összeomlik, de azért 10-20 évig valahogy eldöcög. Ha ez idő alatt valaki egyáltalán nem nézett rá a működésére, vagy azért, mert naivitásban élt, vagy mert mindig másokat hibáztatott, ekkor lesz egy lehetősége erre.
   Nem szabad alábecsülnünk az elménk működését, mert neki csak a túlélésünk a célja. Ha megérted a felnőttkort, akkor az egód jó munkát végzett, nem kell kidobnod, vagy megtagadnod. Szó sincs róla. A túlélést biztosították a szüleid, de a saját boldogságodért már te felelsz, és ez attól függ, hogy mennyire tudsz rálátni az elméd működésére és túljárnod a saját eszeden. Ha valamiért úgy döntesz, hogy inkább más emberek eszén akarsz túl járni, inkább, mint a sajátodon, akkor ezt is lehet. Nem kell emiatt hibáztatni magadat, mert nem tehetsz róla, hogy erre tanítottak, csak számolj azzal, hogy az életed „nagy utazása” egy idő után unalmas lesz. 
6. Éld meg a valós érzéseidet
   Kerülj kapcsolatba valós érzéseiddel. Mivel a világ ma olyan, mint egy maszkabál, melyben mindenki álarcot visel, valós érzéseinket érezni egyáltalán nem olyan könnyű. Ráadásul itt is bekavarhatnak a testi érzések, pl valaki azt gondolhatja, hogy szerelmes, holott csak szexelni akart és ehhez hasonlók. A test érzéseit aránylag könnyen beazonosítjuk (éhség, szomjúság, fáradtság stb), de a valóságos érzelmeink megnevezéséhez (pl düh, harag, szomorúság stb) már egy másféle intelligenciára is szükség van. Ha ez nincs, akkor a szervezet álruhában jeleníti meg az érzéseinket mégpedig testi tünetek, fájdalmak és betegségek vagy kellemetlen életesemények formájában. Lehet, hogy mi „jól érezzük magunkat”, csak hát magas a vérnyomásunk, vagy rákot fejlesztünk valahol éppen. Miért van ez így? Sok vallás és kultúra előre rögzíti a helyes és nem helyes érzelmeket és azok megnyilvánulásait, és elvárják, hogy az emberek uralkodjanak negatív érzéseiken, ami részben jogos és érthető. Az emberek legtöbbször nem tudnak mit kezdeni a társadalmilag nem elfogadott érzéseikkel, ezért elnyomják azokat, de ez sem megoldás, mert akkor ezek, mint a víz alá nyomott strandlabda, valahol fel fognak bukkanni. Sokan menekülnek el a valóságtól azzal, hogy csak a „jó” érzéseket hajlandók érezni, míg a „rosszakat” kizárják. Nincs abban semmi rossz, ha valaki inkább pozitív érzésektől indíttatva szeretné az életét élni, ettől még a kellemetlen helyzetek, vagy emberek, melyek rossz érzéseket hozhatnak fel valakiben, nem fognak eltűnni, ezért azokkal is valahogy meg kell tanulni bánni. Érdemes ezért tudatosítani magunkban, hogy az érzéseknek széles skálája létezik, és ezek nem jók vagy rosszak, hanem a segítségünkre vannak, ezért mindig éljük meg őket a maguk valóságában. Fogadjuk el, ha betegek vagyunk vagy bajunk van, ne próbáljuk azt valahogy leplezni, próbáljuk megfejteni, hogy mit akar a testünk üzenni ezzel a tünettel. Ma már rengeteg ilyen olvasmány és terápia létezik, amikor még én szenvedtem krónikus betegségektől a 80-as, 90-es években, akkor még a legtöbb orvos bolondnak nézett azért, mert a tüneteimet nem értettem és olyanokat mondtak nekem, hogy „azt magának kell tudnia, hogy miért fáj a feje”. Ez egy falvédőszövegnek jó lett volna, de én akkor nem sokra mentem vele. Szóval fontos, hogy ne a másik emberrel akard megértetni a te tested tüneteit, hanem próbáld meg előbb saját magad. Egy orvos is csak akkor tud segíteni, ha már te magad hajlandó vagy szembenézni a benned zajló folyamatokkal. A maguk fájdalmát megélni képtelen emberek csak vég nélküli panaszkodóvá válnak, amivel a környezetük agyára mennek, és soha nem tudnak semminek örülni sem, mert az érzéseik megtompulnak. A környezetüket is megbetegítik, ezért sorra megbetegednek, kihalnak vagy otthagyják őket az emberek, így mindig lesz okuk a panaszra. Mindenki ismer ilyen személyeket, szinte a legtöbb családban van belőlük, de senki nem mer velük őszinte lenni, mert attól félnek, hogy megsértődik vagy szívrohamot kap és akkor annak a személynek lenne bűntudata, aki "beszólt" neki, ezért inkább mindenki tojáshéjon lépked a "szenvedő" körül. Így keletkeznek a szép nagy toxikus családok, melyekből aztán a következő generáció tagjai menekülnek jó messzire, ha tehetik, egy másik országba. Ha őszinte és igaz ember akarsz lenni, akkor az egyúttal fájdalmas is, de elengedhetetlenül szükséges a magad emberi mivoltát megélned mielőtt más dimenziók lehetőségét kutatnád. Ha önmagad elől is titkolt, „maszkolt” érzésekkel próbálsz a szellemvilág dolgaiban kutakodni, akkor az nagy valószínűséggel illúziókhoz és spirituális krízishez fog vezetni az életedben, és nem mellékesen az egész családodat kikészíted. De ez is hasznos lehet valamire, mégpedig arra, hogy ráláthass, az elméd működésére. Ugyanis egyetlen egyház, szekta vagy szemfényvesztő sem tud félrevezetni anélkül, hogy te magad ne vezetted volna félre önmagad azt megelőzően.
7. Kalkuláld be a kríziseket
   Hétévente krízisek jönnek mindenki életében az emberi személyiség fejlődéséből kifolyólag, ha akarjuk, ha nem. Ezen felül jöhetnek olyan krízisek is, melyekkel korábbi döntéseink miatt számítanunk kell. Ezek olyan helyzetek, amikor úgymond „hibát” követtünk el, vagyis olyan dolgot tettünk, amiről talán azt hittük, hogy a lelkünkből fakad, de talán kiderül, hogy mégsem szolgálja a javunkat. Nincs ezzel semmi gond, mindenkinek van ilyen, korrigálni kell. Ha teljes szívvel tettük a dolgunkat, akkor a „hiba” még javunkra is válhat, mert közelebb vihet a lelkünkhöz. Ha csak ímmel-ámmal, félszívvel voltunk jelen az életünkben, vagy netán letagadjuk a nyilvánvaló tényeket, hogy az adott dolgot mi tettük és nem más, akkor nehezebb lesz motivációt találni arra, hogy a krízishelyzetből jól jöjjünk ki, de persze ekkor sem lehetetlen, csak akkor még több krízishelyzetnek nézhetünk elébe. Akkor is krízisbe kerülhetünk, ha valaki más okoz kárt az életünkben. Ez azért fordulhat elő, mert vagy beengedtünk egy mérgező embert az életünkbe, vagy nem zártunk ki egy ilyen személyt megfelelő módon az életünkből, mert pl nem ismertük fel a mérgező személy ismertető jeleit, vagy túlságosan megsajnáltuk őt valamiért.
8. Ne ess pánikba
   Semmi gond! A krízishelyzetek mindig egy új lehetőséget hordoznak magukban, vagyis alapvetően jó dolgok. Lehetőséget teremtenek arra, hogy ráláss az addigi életedre, és megnézd, hogy merre akarsz tartani. Csak tőled függ, hogy hogy jössz ki belőlük. A lelked, mint egy GPS mindenképpen célba szeretne juttatni, de hát te ülsz a kormánynál, így a legtöbbször „jobban tudod”, hogy merre akarsz menni, ezért előfordul, hogy néha eltévedsz, vagy olyan helyre kerülsz, ahova biztosan nem indultál el. A GPS-ed azonban ekkor is mutatja a helyes irányt. Arról nem ő tehet, hogy te kerülőúton akartál a célodhoz jutni, ezért fölöslegesnek tűnő utakat jártál be és később éred el a célodat, mint gondoltad vagy esetleg több pénzedbe kerül az utazás. Nyugodtan püfölheted ezért a GPS-t, a kárt magadnak okoztad, de magadat se okold, nézzed inkább a tájat, és az pluszpénzt, amit benzinre költöttél, megspóroltad a pián meg a cigin. Szóval semmi baj nem történt igazából, a baj a te fejedben, a gondolkodásodban van, de azon meg tudsz változtatni, ha akarsz. Ha nincs GPS-ed, vagyis a személyiségednek egy olyan része, mely összeköttetésben lenne az örök emberi értékekkel, moralitással és erkölccsel (és ehhez nem kell vallásosnak lenned), akkor elég nagy bajban vagy. Valószínűleg azért jutottál a vagyonodhoz és a hatalmadhoz, mert nem volt benned semmi fék, amikor másokat kihasználtál, becsaptál vagy manipuláltál (vagyis belebabráltál a GPS-ükbe, üres körökre kényszerítve őket) így fogadd el, hogy ez az osztályrészed a földön: az anyagi világban, gyűjtött vagyon. Találj ebben örömet, ha ez mégse menne, akkor megteheted, hogy igaz barátokat veszel magadnak az igazságtalanul szerzett pénzeden (vagyis megpróbálhatod kompenzálni az általad okozott kárt valamennyire), hátha valaki közbenjár az érdekedben. Számolj azzal, hogy vallásos átkaid, melyeket másokra szórtál ki, a te fejedre fognak visszaszállni, így a szorongás állandósulhat, mert soha nem lehetsz biztos abban, hogy Isten előtt helyeselt állapotban vagy-e vagy meg fogsz-e menekülni az Ítélet Napján, amit amúgy már régóta vártál és ijesztgettél vele másokat. Minden más esetben, nincs okod pánikra, mert nem igazán tudod elrontani a dolgokat, de egy krízisben korrigálni tudod az útvonalat, mert rámutathat, hogy rossz irányba mész, és megszabadulhatsz az illúzióktól. Lehet, arra is rájössz, hogy ha nem fizetsz a tudásért, akkor az ostobaság árát kell megfizetned, és emiatt a jövőben talán másként fogsz gondolkodni a képzések fontosságáról és szükségességéről, beleértve az önképzést, önmagad jobb megértését célzó módszeres tanulást és a terápiákat is (mármint az olyanokat, amiben te is benne vagy, nem pedig áldozatként próbálsz másokat berángatni a nyomorodba). Ha krízis helyzetben pánikolsz, az annak a jele, hogy már nagyon sok szemetet besöpörtél a szőnyeg alá, vagyis nagyon naiv voltál, kiadtad magad érdemtelen embereknek és elnémítottad vagy lekicsinyelted belső hangodat, vagy csak egyszerűen nem tudtad hogyan állj neki. Ezért a lelked kreált egy olyan szituációt számodra, amelyben már nem tudod elnyomni a belső hangodat. Nyilván ez rendkívül súlyos problémára utal, amihez feltétlenül vedd igénybe szakember segítségét, esetleg gyógyszeres kezelésre is szükséged lehet. A gyógyszerek csak mankók, addig szükséged van rájuk amíg meggyógyul a lábad. A gyógyszer nem fogja helyettesíteni az önmagaddal szembenézést. A félelem érzése szükséges, mert segíthet kijutnunk veszélyes helyzetekből, ha viszont már pánik jelentkezik nálad, az arra is utalhat, hogy olyan emberi környezetben vagy, amely veszélyes lehet testi egészségedre és jólétedre.
9. Légy jelen az életedben, viseld el az ellentétes érzéseket és érthetetlen logikát
   Az egyetlen hiba, amit el tudsz követni, az az, hogy nem vagy jelen a mindennapjaidban. Ha életed automata üzemmódban működik, és robotszerűvé válsz, akkor manipulálható vagy, és valószínűleg manipulálva is vagy. Semmi gond, időnként mindannyian kizökkenünk a belső folyamatainkból, de vissza lehet azokba zökkenni. A jelenlét leginkább arról szól, hogy figyelj oda arra, amit csinálsz éppen. Ezt elősegítendő, ha a nap végén összefoglaljuk a történteket, naplózunk vagy valamilyen módon reflektálunk a napi eseményekre. Figyeld a tested jeleit, próbáld megfejteni őket (nem lesz könnyű), és figyeld a körülötted levő emberekre, helyzetekre, hogy milyen érzést váltanak ki benned. Ha képes vagy ártatlanként szemlélni a világot, akkor rá tudsz csodálkozni a veled történtekre, és egész más tapasztalatokat élhetsz át, mintha ugyanezt áldozati szemmel tennéd (sőt, az annyira fárasztó és zaklató lenne számodra, hogy felhagynál az önreflexióval, ami azt fogja eredményezni, hogy nem leszel jelen az életedben …). Ha jelen vagy az életedben, az azt is jelenti, hogy elsősorban a saját, vagyis a benned felmerülő érzéseidre figyelsz. Nem úgy érvelsz, hogy az a másik személy téged felidegesített, és azért lettél dühös, hanem úgy, hogy a másik személy tett valamit, ami benned felhozott egy érzést, ami amúgy is benned volt már, csak most az a másik ember vagy helyzet felszínre hozta. Neked nem a másik ember vélt vagy valós viselkedésének okaival és kiigazításával van dolgod, hanem azzal az érzéssel, ami benned van, mert az a tiéd. Ha azt megérted és kezeled, akkor a másikat automatikusan meg fogod tudni érteni, képes leszel világos kommunikációra és határhúzásra. Az a baj, hogy a legtöbb szituáció, ahol érzések jönnek fel összetettek és belső ellentmondással bírnak, nem lehet leredukálni azokat jókra és rosszakra. Példának okáért a fagyi nagyon finom tud lenni, de tele van cukorral és mindenféle adalékanyagokkal. Amíg ez utóbbit nem annyira tudtuk vagy nem értettük, pl gyermekkorunkban, addig minden gond és belső vívódás nélkül fagyit akartunk fagyival enni. Amikor felnőttként kezdtük átlátni a dolgokat, akkor már „bűntudatunk” lett, ha még csak gondolni is mertünk bármiféle édességre. Pedig hát a fagyi sem nem jó, sem nem rossz, egyszerűen csak van, de ahhoz hogy a számunkra megfelelő mennyiséget tudjuk belőle úgy elfogyasztani, hogy közben ne legyen bűntudatunk, képesnek kell lennünk megtartani az ezzel kapcsolatos pro és kontra érzéseinket. És ez csak egy egyszerű példa, az életben rengeteg ilyen van, pl szülőként biztosan érezted már úgy, hogy a gyerekeid egyszerre adják az életed értelmét, és ugyanakkor az agyadra is mennek. Ilyenkor is képesnek kell megtartanod és kezelned ezt a két ellentétes érzést, hogy szeressed is őket, de határt is tudj húzni nekik, hogy valahogyan mindketten megéljétek a felnőttkorukat. Kétségtelenül, a valódi érzelmek megélése (nem csupán az „összeszorítjuk a fogunkat és kibírjuk valahogyan” dolog) komplikáltabbá teszik az életet, mint a kétbites megoldások, bár nyilván vannak esetek, amikor ezekre is szükség lehet.
10. Fogadj fel egy belső Colombót
    Tekints úgy az életedre, mintha egy misztikus megoldandó feladat lenne, és tegyél fel magadnak őszinte kérdéseket. Az egód nem szeret együttélni a kényelmetlenségekkel, a megválaszolatlan kérdésekkel, ezért szereti az egyszerű és logikus válaszokat, leegyszerűsített „tanokat”, a kerek, tiszta magyarázatokat, lehetőleg azokat, melyekkel igazolhatja önmagát. Nem szeret kellemetlen tényekkel szembenézni, mások szempontjaira meg főleg nem kíváncsi, így mindenféle új, számára kényelmetlen információ elől elzárkózik. Így simán előfordulhat, hogy sokáig egy illúzióban élsz, mert az egó-nyugtató magyarázatok (szélsőséges esetben ilyen lehet egy szekta tanítása) átmenetileg megnyugvást hoznak, de azért egy idő után mégis belefutsz olyan témába, amit nem értesz, és akkor úgy fogod érezni, hogy téged „elhagyott az Isten”, pedig valójában te voltál az, aki elzárkóztál a magasabb rendű megértés elől. Azt az énrészedet, aki kételyeket fogalmazott meg és kihívást intézett az elméd kényelme ellen, jó mélyen bezártad valahova lelked mélyére, és még a kulcsot is eldobtad jó messzire. Gondolj arra, hogy Colombót sem szívesen látták azok az emberek, akiknek vaj volt a fejükön, mivel ők azt szerették volna, ha megelégszik a tökéletes alibivel és nem kukacoskodik látszólag lényegtelen dolgok felett. Találd meg ezt a kis Colombót magadban és engedd, hogy feltegye a kérdéseit, még ha mégoly fájdalmasak is!
11. Csak magaddal foglalkozz!
    Ezek után talán szükségtelen mondanom, hogy senki keresztjét ne vedd magadra, és senki Colombója ne légy. Ha neked szükséged van segítségre, akkor keress megfelelő szakembert, de azért is te magad vagy a felelős, ha olyan „segítőt” választasz, aki magára veszi a keresztedet, vagy olyan Colombót, aki megmondja neked, hogy mit tegyél. Nyilván van jogod megismerni az elődeid történetét, mert értékes tanulságokat vonhatsz le belőle - beleértve a vallásod alapítóinak, ősatyjainak történetét is, akik azt is megszabták neked, hogy milyen színű bugyiban járhatsz -, de ítélkezni nincs jogod felettük, ahogyan magad felett sincs. Csak a saját teremtményedért vagy felelős, a másikéért nem.

Számtalan lehetőséged van nap, mint nap megérteni elméd működését, rálátni a saját belső folyamataidra, kapcsolódni a valós érzelmeiddel, vagyis leleplezni saját magad, önmagad előtt és rácsodálkozni az életedre. Az érzelmeid éppen úgy félrevezethetnek, mint az elméd, ezért e két területet ki kell egyensúlyoznod magadban. Ha szigorú, „katonás” rendben nevelkedtél, akkor fejleszd az érzelmi intelligenciádat, ha pedig nagyon elszakadtál a valóságtól, mert családod túltengett az érzelemben, viszont káosz és rendetlenség uralkodott az élet legtöbb területén, akkor kognitív intelligenciára van inkább szükséged. Igazából mindenkinek szüksége van mindkettőre, bár nem egyforma mértékben. Ha Jehova Tanúja vagy (vagy voltál), akkor jobban vonzódhatsz a logikához, a tanításokat is „értelemmel” kell felfogni, az érzelmeket ki kell zárni vagy el kell fojtani. Nem biztos, hogy érteni fogod a tanításokat egy szint felett, és akkor vagy elkezdesz másféle válaszok után (is) kutatni, de az is lehet, hogy inkább lebutítod magad, megpróbálsz mindent (is) megmagyarázni, amivel idővel mentális problémákat fejlesztesz ki magadban. Ha ahhoz vagy szokva, hogy mindent az elmével kell felfogni, akkor a jobb agyféltekés működés, a „női logika” számodra nehezen lesz követhető, így valószínűleg nem is leszel rá kíváncsi, így először jobb, ha olyan segítőket vonsz be, ahol kognitív viselkedés terápiát és érzelemszabályozást tanulhatsz. Az is lehet, hogy inkább az „élet iskoláját” járnád ki, „ahol Isten a tanár”, hogy senki ne próbáljon téged belemanipulálni semmibe, mert te magadtól is értesz mindent. A taníthatósághoz befogadóképesség kell, amikor valaki elismeri, hogy valamit nem tud, vagy nem ért, vagy nem tud kezelni egy helyzetet, vagy ő úgy érzi tudja, csak hát ezt senki más nem bírja elviselni, így magányossá válik. Más emberek tisztelete és nyitottság az újabb nézőpontok iránt, elengedhetetlen. Ha az Őrtorony a lelki vezetőd, akkor ott nem biztos, hogy ezt a mentalitást meg fogod tudni tanulni.  

Hogy jól leszel-e akkor, ha kilépsz a Tanúktól, az attól függ, hogy mit csináltál, amíg ott voltál, illetve mennyire vagy hajlandó dolgozni azokon az életterületeiden, melyekre a kilépéseddel létrehozott válság rávilágított a személyes életedben (vagyis nem másokéban, nem a kiközösítettekében úgy unblock). Az egó megelégszik valami másik „logikai” rendszerrel, csak megnyugodhasson, hogy nem veled van a gond (és tényleg nincs veled gond), vagy keres magának egy másik bódítószert, amitől elhomályosodik a gondolkodása és akkor nem agyal túl sokat, ez is jó. Az érzelmi intelligencia fejlesztése nehéz és sokszor fájdalmas dolog, ezért aztán sokan döntenek úgy, hogy kognitív intelligenciájukat süllyesztik inkább le az érzelmi intelligenciájuk szintjére – vagyis lehülyítik magukat –, mert ha a kétféle intelligencia közt nincs túl nagy különbség, vagyis nem kell sokat tépelődni, sem érezni, és akkor az ember „boldog” lesz. Ezt is lehet, nyilván. Szabad akarat van. Olyat is lehet, hogy keres magának az ember egy másik, kényelmesebb mankót, amitől egy darabig jól fogja érezni magát, mert megszabadult a régitől. Ugyan ki akar már szenvedni, ha kényelmesen is élhet? Aztán egyszer csak rájön, hogy az egyik mankó olyan, mint a másik, nem fogja meggyógyítani a lábát, mert nem azért van, hanem azért, hogy támaszkodjon valamire. Sokan keresnek maguknak támogató közösségeket, pedig az nem fog senkit sem meggyógyítani, sőt egy ponton éppen az lehet gyógyító, ha az ember elhagyja a mankót és megtanul járni. Ez kb akkor történik meg, ha nem mankókat keres magának, hanem megpróbálja megérteni, hogy mitől biceg és elkezdi kezelni annak okát. Ha az egóprogram változatlan maradt, hiába megy valaki akárhova, ugyanazt fogja átélni. Felismeri majd, hogy az új hitrendszere sem tökéletes, ott is vannak „tökéletlen emberek”, és ő még mindig „áldozat” mert manipulálják. És tényleg, igaza lesz! Az igazságkeresése kifizetődik, mert rájön, hogy az egész világot manipulálják valami titkos szervezetek. Ettől aztán megnyugszik megint, hogy nem vele van a baj. Az egó kb 10-20 évig működik jól, majd összeomlik. Nem egyszer, nem kétszer, hanem elég rendszeresen. Igazából az Apokalipszis annak a világméretű összeomlásnak a megnyilvánulása, amikor a kollektív egó lepleződik le egy aránylag rövid időintervallumban. Ha az egyéni egód valamiért nem akar lelepleződni, mert köszöni szépen jól van, akkor várhatóan ez a folyamat nem fogja őt túl jól érinteni. Ahogy írtam a cikk elején, hogy az „apokalipszis” az emberi elme számára elképzelhető legmélyebb szenvedés gondolatának szinonimájává vált. Az elméd legnagyobb félelme, hogy lelepleződik, vagyis kiderül, hogy az egész életedben tapasztalt események a te elméd kreálmányai voltak, vagyis azért láttad olyannak a világot, mert olyannak akartad látni, mert féltél a saját igazságoddal való szembenézéstől, ehelyett elfogadtad mindenki más igazságát, a szüleidét, a párodét, a főnöködét, a gyerekedét, a szomszédét.

Tudod mikor van itt az ideje a te saját Apokalipszisednek, vagyis annak, hogy felhagyj mások megmentésével és keresd meg és képviseld végre a saját igazadat az életedben?

Most.