„Te nem olyan Isten vagy, aki örömét lelné a gonoszságban; nem maradhat meg nálad a gonosz” (ZSOLT 5:4)

Ezzel az idézettel kezdődik az Őrtorony 2019. májusi tanulmányozásra szánt példányának második cikke, amit az elmúlt héten (2019. július 14-én) vettek át világszerte a Tanúk a vasárnapi összejövetelen. A szeretettel és igazságossággal a gonoszság ellen című írás azt a témát tárgyalja, hogy miért fordulhat elő gyermekmolesztálás a Jehova Tanúi gyülekezeteiben, mit tesz azzal a szervezet és mit várnak el a családoktól. A cikk elsősorban azért íródhatott, mert oly sok hír láthatott napvilágot arról, hogy milyen súlyos problémák vannak a Tanúk köreiben, hogy a szervezetnek muszáj volt elődrukkolnia valamivel, ami megnyugtathatja az egyszerű gyülekezeti tagokat, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ha „Isten szervezetében” – ahogy a Tanúk tekintik a szervezetüket „nem maradhat meg a gonosz”, akkor mégis, egy gyermekmolesztáló – aki a gonoszság legfelsőbb fokát képviseli – hogyan maradhat meg?

A nevezett Őrtorony cikk ennek a paradoxonnak a magyarázatára vállalkozik. A vallási nyelvezetben fogalmazott írás értő olvasásából kiderül, hogy mi módon éri el a Tanúk vezetősége a kecske-káposzta egyensúly fennmaradását a gyülekezeteikben, nevezetesen azt, hogy tagjaikat is „tájékoztassák”, és a saját popójukat is megvédik az esetleges hatósági vizsgálatoktól vagy jogi következményektől. Ebből a cikkből várhatóan az is látható lesz, hogy a gyermekmolesztálásban elmarasztalható szervezetek nem egy titkos földalatti társulásban, hanem a széles nyilvánosság előtt tevékenykedhetnek, és leginkább a társadalmi ignoranciára, az információ hiányára és a vallásos (vagy másmilyen) misztikumba burkolt szókovácsolásra támaszkodnak, vagyis megpróbálják úgy becsomagolni mondandójukat, hogy az elfogadhatónak tűnjön a közösségük számára. Nos, nézzük meg, hogy mit is írnak valójában és milyen tényekkel támaszthatók alá kijelentéseik.

(Tartsuk észbe, hogy amit megjelentetnek kiadványaikban, az csak egy belső szabályrendszer, ami elsősorban arra megy ki, ahogyan – szerintük - kellene a dolgoknak történniük, vagyis nem feltétlenül azzal foglalkozik, ahogyan azok a valóságban meg is történnek. Ez utóbbit, majd én fogom hozzátenni, a rendelkezésemre álló információk alapján, miközben bekezdésenként haladok végig a cikken.)  

 „Mi, az ő Tanúi … visszataszítónak tartjuk a gyermekmolesztálást, és nem tűrjük meg a keresztény gyülekezetben (Róma 12:9; Héb 12:15, 16).”

Ez ugyan jól hangzik így leírva, én is le tudom írni magamról, hogy én vagyok a tündérkirálynő meg a világszép nádszálkisasszony egyszemélyben, de attól az még nem lesz úgy. Ha a Tanúk annyira visszataszítónak találják a gyermekek molesztálását, akkor vajon miért tartanak fenn egy titkos adatbázist a soraikban feljött esetekről (ezek egyikéről sem tud a rendőrség)? Ezek a személyek még mindig a gyülekezet tagjai lehetnek (hacsak más okok miatt ki nem zárták már őket, mert a molesztálásért nem feltétlenül fogják). Erre az adatbázisra 2002-ben derült fény a BBC tényfeltáró riportműsora keretében. (A linken található dokumentumfilmhez magyar felirat tartozik.) További „világi” források a Tanúk köreiben létező gyermekmolesztálás eseteiről és azok eltitkolásáról, eltusolásáról, olvashatók Trey Bundy oknyomozó újságíró írásaiból, és az Australian Royal Commission által közreadott anyagokban: Case Study 54 és Case Study 29 . Magyarul összefoglaló ezekről, itt és itt. 

A Tanúk tehát megtűrik a gyermekmolesztálást a gyülekezeteikben, amit az is bizonyít, hogy sok esetben tisztségeket betöltő személyek követték el ezeket a bűncselekményeket, mégpedig sorozatban, ráadásul mind a helyi vének, mind a fiókhivatal tudtával. Ha a Tanúk valóban „nem tűrnék meg a gyermekmolesztálást soraikban”, akkor nem várnának két tanú vallomására ahhoz, hogy belső eljárást kezdjenek. A gyermekmolesztálásnak ugyanis csak ritkán van tanúja, így a Tanúk – mivel nem hisznek egy áldozat szavának, mert belső szabályaik ezt lehetetlenné teszik - így egész biztosan rengeteg ilyen valós eset felett hunynak szemet (leszámítva persze a hamis vádaskodásokat). Szóval már a cikk első mondata egy vetítés, amiről a tények fényében kijelenthető, hogy szemenszedett hazugság.

 „A gyermekmolesztálás szöges ellentétben áll Krisztus törvényével (Gal 6:2). Az előző cikkben láttuk, hogy Krisztus törvénye, vagyis mindaz, amit Jézus szóban és a példájával tanított, szeretetre épül, és igazságosságra ösztönöz.”

Ennek ellenére a Tanúk csak akkor (és még akkor sem mindig, lásd Montana-ügy lejjebb) jelentik a gyermekmolesztálást a hatóságok felé, ha azt kifejezetten törvény írja elő, ÉS nem találnak erre maguknak törvényes kiskaput, vagyis gyakorlatilag soha nem jelentik. Ha őket egy magasabb erkölcsi mérték, a "Krisztus törvénye" irányítaná – és valóban komolyan gondolnák azt, amit leírtak ebben a cikkben -, akkor ezt MINDEN esetben meg kéne tenniük. A véneknek felelősségük van védelmezni a gyülekezet tagjait a gonosz emberektől, hiszen ők szellemi pásztorok (elvileg), akik ezt vállalták magukra. A vének kötelesek eljárni a farkasokkal szemben a juhok védelme érdekében. Ha csak a „világi törvények” utasítására teszik ezt, kényszerből, akkor milyen pásztorok ők?

„Az igaz keresztények, akiket ez a törvény irányít, úgy bánnak a gyermekekkel, hogy azok biztonságban érezzék magukat, és szeretetteljes légkör vegye körül őket. A szexuális bántalmazás viszont önző és méltánytalan a gyermekkel szemben. Elrabolja tőle azt az érzést, hogy biztonságban van és szeretik.”

Ha az elkövető – ahogyan majd a cikkből kiderül – „megbánást” tanúsít, akkor a vének megengedik, hogy a gyülekezet tagja maradjon. Ez azt jelenti, hogy a molesztálás áldozata - aki egy gyermek, és a szülei viszik a gyülekezetben -, ott kell, hogy üljön, akkor, amikor az bántalmazója besétál a gyülekezetbe. Hogyan érezheti magát biztonságban? Ez a bekezdés egyúttal arról is árulkodik, hogy a cikk írójának fogalma sincsen a szexuális molesztálás áldozatainak megéléseiről. Egy laikus gondolhatja csak azt, hogy egy molesztált gyermektől elrabolták a „biztonság és a szeretet” érzését. Ennek sok esetben éppen az ellenkezője lehet igaz, hiszen pont azt kapja meg a gyermek – csak éppen egy molesztálótól. Éppen ezt a paradox érzést játssza ki a bántalmazó, és teszi a „különleges kapcsolatot” valahogy normálissá a bántalmazott gyermek számára, ami megnehezítheti számára még felnőttkorában is, hogy előálljon a molesztálással.

 „A gyermekmegbecstelenítés sajnos az egész világon tapasztalható probléma, és még az igaz keresztényeket is érinti.”

(kiemelés tőlem)

De hát a Tanú szervezet „nem része a világnak”? Állandóan azt mondják, hogy ők különböznek a „hamis vallásoktól”, ahol megtűrnek mindenféle erkölcstelenséget. Arra hivatkoznak, hogy náluk Jehova Szelleme működik. Akkor ezek szerint mégsem? Ebből a szempontból, most ők hirtelen ugyanolyanok lettek, mint a többi vallás? Amikor a más egyházakban jönnek fel pedofil esetek, akkor ők nagyon bölcsen mutogatnak rájuk, és náluk nem mondják azt, hogy „hát ilyen van mindenhol”, hanem a „hamis vallás” és Isten szelleme hiányának bizonyítékaként tekintik az ilyen eseteket, és boldogan leplezik le őket. Ha náluk fordul elő, akkor már más a hangnem? Na, meg ez a kijelentés egy óriási lábonlövés is egyúttal. Mit mondana ez az „igaz keresztények” Istenéről? Nem éppen azt bizonyítaná, hogy gyenge vagy éppen nincs is? Ha a Tanúk csak „néhány rossz almaként” tekintenek az ilyen bűnelkövetőkre, akikhez nekik amúgy semmi közük nincsen, és hát nem tehetnek arról, hogy ilyenek is bekerülhetnek a soraikba, akkor vajon milyen belső szabályrendszerük létezik ezeknek a „rossz almáknak” az eltávolítására? A továbbiakban kiderül, hogy a jelenleg érvényben levő belső eljárásiakkal éppen ezeket a „rossz almákat” védelmezik. Nézzük meg, az Őrtorony szerint kik lehetnek ezek a „gonoszok”. Alapvetően két csoportról van szó:

1. Azok, akik befurakodnak a gyülekezetbe, vagyis nem teljes szívű tagjaik annak, hanem inkább kívülállók. „Rengeteg gonosz és szélhámos ember van, és némelyek megpróbálnak beférkőzni a gyülekezetbe (2Tim 3:13).” Ez a rész azt sugallja, mintha a gyülekezet maga tiszta lenne, csak néhány „szélhámos ember megpróbál beférkőzni” a soraikba. Ez teljesen félrevezető kijelentés, ami ellentétben van a tényekkel, mivel sok molesztáló odaadó Jehova Tanúja, akik vezető pozíciókba kerülve követnek el gyermekmolesztálást, sőt egyes esetekben még meg is maradhattak tisztségükben. Olyan is akadt, akit úgy neveztek ki vénné, hogy közben molesztált egy gyermeket (pl a walesi Mark Sewell). Brian Jenkins, legalább hat áldozatot molesztált  és Gonzalo Campos, aki szintén több áldozatot bántalmazott, már akkor ismert molesztáló volt, amikor gyülekezeti tisztségekre jelölték. Egy mostanában, 2018-ban letartóztatott vén, Roderick Watkins, aki a 80-as években a főhivatalban szolgált, jól ismert vén volt, akit úttörőként küldtek ki számos gyülekezetbe. Az ügy még nem zárult le, de a jelenlegi állás szerint akár száz áldozat is lehetséges. Ez csak néhány eklatáns példa, amit kiemeltem.
   A „szent szellem” – ami az Őrtorony szerint kijelöli a vezetőiket, alaposan benézte őket. Ha valaki rákeres gyermekmolesztásos esetekre az Őrtorony saját kiadványaiban, akkor nem fogja megtalálni ezeket a neveket, viszont annál több cikket, írást fog találni arról, hogy más egyházakban, pl a katolikusoknál milyen nagy probléma a gyermekek megbecstelenítése, ahol persze már nem „befurakodott emberek”, hanem maguk a papok az elkövetők. Ha ott a kinevezett vezetőket teszik felelőssé a problémáért, akkor a saját szervezetükön belül miért nem?

2. A másik csoport azokból áll, akik „megbotlottak a hústest küzdelmében”. „Ezenkívül azok között is, akik a gyülekezethez tartozónak vallják magukat, előfordul, hogy valaki enged az elferdült testi kívánságainak, és szexuálisan bántalmaz gyermekeket.” Ez megint csak azt erősíti, hogy a gyermekek molesztálása egy „bűn”, amit valaki megbánhat, és a gyülekezetben levő gyermekeket egy pedofil személy „bűn elleni harcának” gyakorlóterepeként tekintik.

„Vizsgáljuk meg, hogy miért olyan súlyos bűn ez, mit tesznek a vének, ha ilyen vagy más komoly helytelenség történik, és hogyan védhetik meg a szülők a gyermekeiket.”

(kiemelések tőlem)

Szóval itt vagyunk megint. Vajon miért próbálja az Őrtorony a szülőkre hárítani a felelősséget? Ki fog derülni a cikkből.

Bűnnek, ugyan bűn a gyermekmolesztálás, sőt "súlyos bűn", ahogyan ebben a részben utalnak rá, de még mindig nem nevezik bűncselekménynek. Vajon miért ódzkodnak a megnevezéstől? A magyar nyelvben kissé nehezebb megkülönböztetni a szóhasználatban, vagyis könnyebb összemosni a két teljesen különálló fogalmat. A „bűn” szónak van egy vallásos értelme, amikor valaki vét egy vallás előírása ellen, ami ugyan még nem jár feltétlenül törvényes következményekkel. A „bűncselekmény vagy bűntett” (amire sokszor szintén „bűn” szóval utalnak), már igen. Az angolban erre két teljesen külön szó létezik, a bűn = sin, a bűntett = crime. A „sinner”, az aki átlépett egy vallási szabályt, amit megbánhat, míg a „criminal” az, aki felett a törvény fog ítélkezni. Van, amikor a két dolog egybeesik, mint pl a gyermekmolesztálás esetében is, ami elsősorban bűntett (crime), és mellékesen bűn „sin” is, de a legtöbb dolog, amit vallásos értelemben bűnnek tartanak, nem von maga után büntető eljárást. Amikor egy egyház következetesen inkább bűnnek (sin) tekint egy olyan tettet, ami valójában bűncselekmény (crime), akkor lehet valamit maszatolni akar a fogalmakkal. Az Őrtorony a gyermekmolesztálásra következetesen a „sin” szót használja, és ebben a fejezetben is a „súlyos bűn” alcím „grave sin”-nek nevezik, vagyis nem bűncselekmény. Természetesen majd azt is használni fogják (ebben a cikkben egyszer, míg a „sin” szó több, mint hússzor fordul elő). De ugyan miért annyira súlyos „bűn” ez? Pontosabban miért tekintik a Tanúk súlyos bűnnek a gyermekek molesztálását?

„Bűn az áldozattal szemben. Ennek a bűnnek az elkövetői fájdalmat és szenvedést okoznak másoknak. Ahogy a következő cikkből látni fogjuk, a gyermekmolesztáló borzalmas sérülést okoz az áldozatának. Visszaél a bizalmával, és elveszi tőle a biztonságérzetét. A gyermekeket meg kell védeni egy ilyen gonosztettől, és akik áldozatul esnek, azoknak vigaszra és segítségre van szükségük (1Tessz 5:14).”

Bár itt a felsorolásban elsőként szerepel az áldozattal szembeni sérelem, de ez ne tévesszen meg senkit, mert nem ez az, ami miatt ez olyan súlyos bűn. Ha az áldozattá esett gyermekek érdeke olyan fontos lenne, akkor MINDEN esetet jelentenének a rendőrségen, még akkor is, ha csak egy tanú van (vagyis ők maguk nem állíthatnak fel ún. „bírói bizottságot”). Ha kiderül, hogy csak hamis vád volt, akkor is szükség lehet intézkedésre a hatóságok részéről. Ha a vének nem jelentik a vádakat (vagyis az olyan eseteket, melyeket a saját bizonyítási eljárásiakban nem tudnak megerősíteni), akkor a saját hatáskörükbe helyezik azt, ami nem odatartozik, pontosabban átveszik a nyomozóhatóságok munkáját. Ezzel beleavatkoznak a hatóságok munkájába, magyarul, olyan munkát akarnak elvégezni „pásztorolás” címén, amihez semmi közük nincsen és nem is képzettek, vagyis akadályozzák a hatóságokat, ahelyett, hogy együttműködnének velük. Nem beszélve az áldozat „vigasztalásáról és segítéséről”, amihez szintén képzett szakemberre van szükség, nem pedig takarítókra, ablakpucolókra, vízóraleolvasókra vagy szakmunkásokra (asztalos, lakatos, villanyszerelő stb). De bármilyen furcsa is, a gyermekmolesztálás eseteknek nem maga az áldozat a legsúlyosabb érintettje.

„Bűn a gyülekezettel szemben. Ha a gyülekezetből valaki szexuálisan bántalmaz egy gyermeket, azzal szégyent hoz a gyülekezetre (Máté 5:16; 1Pét 2:12). Micsoda igazságtalanság ez azzal a több millió hűsges kereszténnyel szemben, akik kemény harcot vívnak a hitért! (Júd 3). Nem maradhatnak a sorainkban olyanok, akik helytelenséget követtek el, és nem bánják meg, és akik így tönkreteszik a gyülekezet jó hírnevét.”

(aláhúzással kiemelés tőlem)

Vagyis – más szavakkal -, ha megbánja a tettét, akkor bent maradhat. Igen, a gyülekezet hírnevére szégyent hozni, sokkal nagyobb gond, mint az áldozatnak okozott kár. Igaz, eszerint a bekezdés szerint úgy tűnik, hogy ez nem az áldozat hibája, hanem az elkövetőé, de a „jó hírnév fenntartását” mégis csak neki kell majd a hátán elhordoznia, vagyis ő lesz a felelős azért, ha a tettes „megbánást” tanúsít, akkor „meg tudjon bocsátani” neki, vagyis felnőttként se szaladjon a hatóságokhoz, ne keressen „világi tanácsadókat” és főleg ne vigye perre a „testvérét” (amivel aztán végképp lejáratja a gyülekezetet). Így ha az áldozat nem hajlandó jópofizni az elkövetővel, aki talán ott fog mellette ülni a gyülekezetben, akkor pontosan ő lesz az, aki „szégyent fog hozni Jehova nevére”. A Tanúk úgy tekintik a szervezetüket, mint amely „Isten munkáját” hivatott végezni, így ők nem foglalkoznak „társadalmi és szociális” ügyekkel, mint pl a gyermekek védelme, amit a világi hatóságok hatáskörébe helyeznek. Igen ám, de mivel ők egyházi státuszt kaptak, így ők a szociális jelzőrendszer tagjai is egyben, akiknek (Magyarországon) bejelentési kötelezettségük van, ha gyermekek ellen elkövetett erőszakról értesülnek soraikban. Mégis hogyan akarják „Isten munkáját” végezni, ha nem veszik komolyan a gyülekezeteikhez tartozó emberek „szociális” problémáit, és nem működnek együtt a hatóságokkal?

„Bűn a világi hatóságokkal szemben. A keresztényeknek alá kell rendelniük magukat „a felsőbb hatalmaknak” (Róma 13:1). Ez azt jelenti, hogy betartjuk az országunk törvényeit. Ha a gyülekezetből valaki megsért egy törvényt – például szexuálisan bántalmaz egy gyermeket –, azzal bűnt követ el a világi hatóságok ellen. (Vesd össze: Cselekedetek 25:8.) A véneknek ugyan nincs hatalmukban, hogy végrehajtsák a törvényben meghatározott büntetést, de nem fogják megóvni az elkövetőt a bűne jogi következményeitől (Róma 13:4). A vétkes azt aratja, amit vetett (Gal 6:7).””

Ha a hatóságok ellen is vét az elkövető, akkor nem kéne a hatóságokat értesíteni erről? Mégsem ez az első, hanem az, hogy hívják fel a fiókhivatalt, ahol tájékoztatni fogják őket az adott ország törvényeiről. Ha nincs bejelentési kötelezettségük (az USA nem minden államában egységes ez, de Magyarországon létezik ilyen kötelezettség), vagy ha nem áll rendelkezésre két tanú, akkor azt a tanácsot fogják kapni, hogy ne foglalkozzanak az üggyel, hanem „hagyják Jehova kezében” azt, ahogy a Vének könyvének ez a részlete is rámutat:

Érdekes erre a mondatra is figyelmet szentelni: "Ha gyermekmegbecstelenítés a vád, és az áldozat jelenleg kiskorú, a véneknek fel kell venniük a kapcsolatot a fiókhivatallal, mielőtt találkoznának a gyermekkel és az állítólagos megbecstelenítővel." Ha a "világi hatóságok elleni bűnről" van szó, akkor mit keres itt a fiókhivatal? Nagyon valószínű, hogy a világi hatóságok által kiadott törvényeket felül fogja írni „Jehova törvénye”, ami az Őrtorony képviselőin keresztül fog jönni, és ami nem tartalmaz olyan elemeket – pedig egy „magasabb erkölcsi irányadómérték” szerint kéne, hogy tartalmazzon -, hogy akkor is jelenteniük kell az esetet, ha a hatóságok valamiért nem kívánnának foglalkozni az ilyen esetekkel. Ez az eljárás nem azt sugallja, hogy a Tanúk a gyermekmolesztálás elleni élharcosok lennének, jóllehet ezt a képet szeretnék a nyilvánossággal és a saját tagjaikkal is elhitetni. Ergo, ha nincs jelentési kötelezettség, akkor igenis aktívan megóvják az elkövetőt a „bűne” jogi következményeitől (más szóval az általa elkövetett bűncselekménye büntetőjogi eljárásától), vagyis az elkövető nem azt fogja aratni, amit vetett, mert a gyülekezet magára vállalja, mintegy átveszi a terhét – és azt jelképesen mások vállára rakja, elsősorban az áldozatéra, de mindazokéra is, akik nem ismerik, vagy nem értik a belső eljárásokat, mégis egy súlyosan terhelt csoporttal asszociálódnak (gondoljunk csak Ákán bűnére). Ha van ilyen bejelentési kötelezettségük, akkor sem fogják feltétlenül jelenteni az esetet a hatóságok felé, ahogyan az a Montana-ügynél történt.

„Ami a legrosszabb, a gyermekek szexuális bántalmazása bűn Istennel szemben (Zsolt 51:4). Amikor egy ember vétkezik egy másik ember ellen, Jehova ellen is vétkezik. Nézzünk erre egy példát az Izraelnek adott törvényből. Ez kimondta, hogy aki kirabolja vagy becsapja az embertársát, az „hűtlen Jehovához” (3Móz 6:2–4). Nem kérdés, hogy ha a gyülekezetből valaki bántalmaz egy gyermeket, és ezzel elrabolja tőle a biztonságérzetét, ő is hűtlenül bánik Istennel. Óriási szégyent hoz Jehova nevére. Ezért a gyermekmegbecstelenítést Isten elleni förtelmes véteknek kell tartanunk, és mint ilyet, el kell ítélnünk.”

(aláhúzással kiemelés tőlem)

„Bűn Istennel szemben” – vagyis még mindig nem bűncselekmény! Amúgy tényleg szégyent hoz Isten nevére – ha maradunk a vallási értelmezésnél – hiszen az ilyen isten gyengének és impotensnek bizonyult abban, hogy megvédjen egy ártatlan gyermeket, és megakadályozzon egy bűntettet a „kiválasztottjai” soraiban. Amúgy a múltban, állítólag, nem okozott neki problémát a gonosztevők kiirtása, és a jövőben sem fog a Tanúk hitvallása szerint, de éppen most, éppen itt valahogy mégsem működik a dolog. Mit mond ez Istenről? Mert hát az emberek olyanok, amilyenek, ők sumákolhatnak, meg vetíthetnek, de mi a helyzet Istennel? Ő hol van ebben a történetben? Amikor a Tanúk kizárnak valakit a szervezetükből (ha csak mondvacsinált okokkal is, vagy nyilván sokkal, de sokkal kevesebbért, mint pl egy gyermekmolesztálás), akkor szeretik azt mondani, hogy „Jehova megtisztítja a szervezetét” vagy „működik a rosta” (Ézsaiás 30:28, Ámós 9:9). Hát, ha ez így van, akkor már nagyon tisztának kéne lennie! És mégis, hogy lehet az, hogy a gyermekmolesztálók fennmaradnak ezen a rostán, míg azok, akik megkérdőjeleznek tanításokat, sőt csak ártatlan kérdéseket tesznek fel, át és kiesnek? Mégis hová esik Isten prioritása a rostálás során? Ez az „istennek szembeni bűn” emlegetése egy igen nagy öngól a Tanúk részéről. De mit is értenek azon, hogy az Isten, aki „megbántódott”, védelemre szorul, és nekik kell őt megvédeniük? Ki fog derülni. 

„Jehova szervezete az évek folyamán bőségesen gondoskodott Biblián alapuló tájékoztatásról a gyermekbántalmazás témájában. Például az Őrtoronyban és az Ébredjetek!-ben megjelentek olyan cikkek, amelyek az érzelmi sebek feldolgozásáról, az áldozatok vigasztalásáról és a gyermekek védelméről szóltak. A vének átfogó képzést kaptak a Szentírás alapján, hogy mi a teendő, ha gyermekmolesztálás történik. A szervezet időről időre felülvizsgálja az útmutatásokat, hogy a vének mindenképpen Krisztus törvényével összhangban járjanak el.”

Ezt aránylag könnyű letesztelni, hogy ez a szövegelés vajon csupán egy marketing duma vagy van-e mögötte valós tartalom is. Ha a szervezet valóban annyira elhívatott lenne a gyermekmolesztálás elleni küzdelemben a saját soraikban, ahogy ezt állítják, akkor ugyanúgy verné az asztalt, mint a vallási szólásszabadság témájában, amikor meg kell védeniük tagjaik prédikáláshoz való jogát olyan országokban is, ahol ezt nem annyira szeretik tolerálni. Ilyen kardoskodást a gyermekmolesztálás területén is lehetne kezdeményezni, hazánkban meg főleg lenne mit csinálni, de ezzel szemben nem történik semmi. Egyetlen beszámolót sem olvasni ilyen témában, amikor jogi sikereikkel hősködnek. Miért? Mert nincs ilyen, sőt pont az ellenkezője van, amikor a szervezetet perelték be áldozatok, mégpedig sikerrel.

Ha az Őrtorony könyvtárba beütjük a „pedofil” szót, rengeteg találatot kapunk. Úgy tűnik, az Őrtorony meglehetősen szakértő a témában, hiszen rengeteg információ birtokában van a pedofil személyek támadási módszereiről (nyilván nem véletlenül). Az Őrtorony szerint az internet, más egyházak (pl a katolikusok) és a homoszexuálisok a leggyakoribb melegágyai a pedofilizmusnak, de egyetlen szó sem esik a saját köreiken belül történt esetekről, mint pl arról az 1006 esetről, amit egy ausztrál vizsgálóbizottság derített ki 2015-ben. Érdekes, ugye? Akkor miről is beszélnek, amikor „felvilágosító tájékoztatást” emlegetnek?  Ráadásul ezek a „felvilágosító anyagok” sehol nem tartalmazzák azt, hogy az áldozatok forduljanak a hatóságokhoz, csak azt – és azt is jó esetben -, hogy nem tilos nekik ezt megtenniük. Arra is csak kevés utalás történik, hogy forduljanak szakorvoshoz vagy menjenek terápiára.

Nézzük, mi a vének teendője a „súlyos helytelenséggel” (serious wrongdoing) kapcsolatban? Itt megint érdemes megjegyezni, hogy a vizsgált Őrtorony cikkben még mindig nem „bűncselekményként” emlegetik a gyermekmolesztálást, hanem csupán egy helytelenség, ami súlyos ugyan, de hát nem annyira nagy dolog mégsem (hogy emiatt a hatóságokat túlságosan zavarni kéne). Egyik vénekhez írott levél már konkrétan bűncselekménynek nevezi ugyan, de még ekkor is a hatóságokkal szembeni "szigorúan bizalmas ügykezelésre" helyezi a hangsúlyt:

Részlet egy vénekhez írott levélből, melyben büntetőjogot sértő - amilyen többek között a gyermekek szexuális molesztálása is - eljárásokkal kapcsolatban adnak tanácsot a véneknek. 

„Amikor a vének egy súlyos helytelenséggel foglalkoznak, észben tartják, hogy Krisztus törvénye megkívánja, hogy szeretettel bánjanak a nyájjal, és azt tegyék, ami Isten szemében helyes és igazságos. Éppen ezért sokféle szempontot figyelembe vesznek, amikor tudomásukra jut, hogy valaki komoly bűnt követett el. A legfontosabb céljuk az, hogy megvédjék Isten hírnevét (3Móz 22:31, 32; Máté 6:9). Azt is nagyon lényegesnek tartják, hogy a testvérek és testvérnők közel maradjanak Jehovához, és az áldozat megkapja a szükséges segítséget.”

(kiemelések tőlem)

A legfontosabb cél „Isten hírnevének védelme”, vagyis nem az áldozat, de még csak nem is a gyülekezet érdeke, hanem "Isten hírneve". De mit is takar ez? Miért kellene bárkinek is Isten védelmére kelnie? Ha a Bibliát valaki olvassa, akkor abból nem az jön le, hogy Isten védelemre szorult volna bármikor is. A véneknek tehát nem Istent, hanem a gyermekeket kellene megvédeniük, kiállni az elkövető ellen, az áldozat érdekében, és a gyülekezetet is meg kellene védeniük a predátoroktól. Akkor miért is Isten hírnevének védelme a legfontosabb feladatuk? Azért, mert ez azt jelenti, hogy a szervezetük imázsát kell védeniük, amit leginkább úgy tudnak megtenni, ha eltussolják az ügyeket, titokban tartják azokat, és bizalmas belső ügyeikként kezelik őket, vagyis még akkor sem adják ki az ezzel kapcsolatos információkat, ha kifejezetten bírósági felszólítást kapnak, és büntetést kell kifizetniük a törvénysértésért. Ez pedig a soraikban levő pedofilok aktív védelmezése, amit „Isten hírnevének védelmezése” alatt értenek, és a cikk szerint ez számukra az egész történetben a legfontosabb, és ezért kell nekik „sokféle szempontot figyelembe venni”, amikor komoly bűntett jut a tudomásukra. A „sokféle szempontban” igen alacsony prioritást élvez az áldozatok által elszenvedett lelki, szellemi és fizikai károk mérlegelése, netán kompenzálása valami módon (még akkor is, ha történetesen nem a soraikban történt a molesztálás, de egy áldozat ott van köztük). Sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor elmondhatom, hogy teljesen hidegen hagyja őket egy ilyen áldozat küzdelme. A jómodor és a nyilvánosság kedvéért azért leírják azt is, hogy nyugodjon le mindenki, mert „…az áldozat megkapja a szükséges segítséget” (mondjuk nem szeretnél te, kedves olvasó, abban a „segítségben” részesülni…), de a fő probléma nem ez, hanem az „arcuk” megtartása. Az érdekes az, hogy ezt még le is írják, de olyan ügyesen fogalmazzák meg, mintha valami magasztos, vallásos céljuk lenne, holott semmi másról nincs szó, mint a molesztálás-esetek fehérre meszeléséről, eltitkolásáról, mégpedig az elkövető érdekeit szem előtt tartva. Nézzük is meg rögtön mit is mond a következő bekezdés ezzel kapcsolatban:

„Továbbá, ha az elkövető a gyülekezethez tartozik, a vének megpróbálnak segíteni neki, hogy helyreállítsa a kapcsolatát Jehovával, ha lehetséges. (Olvassátok fel: Jakab 5:14, 15.) Az a keresztény, aki enged a helytelen vágyának, és súlyos bűnt követ el, bizonyos értelemben olyan, mint egy beteg ember, hiszen megromlott a kapcsolata Jehovával. A vének pedig az orvosokhoz hasonlóan azon vannak, hogy meggyógyítsák a beteget. A Biblián alapuló tanácsaik hozzájárulhatnak, hogy újra jó kapcsolatban legyen Istennel, de ez csak akkor valósulhat meg, ha őszintén megbánja a tettét (Csel 3:19; 2Kor 2:5–10).”

(kiemelések tőlem)

Itt a gyermekmolesztálót „elkövetőként” említik meg, ami magyarban félrevezető lehet, mert azt gondolhatná valaki, hogy itt egy bűncselekmény elkövetőjéről beszélnek. Pedig nem, mert az angolban „wrongdoer” van, ami nem az a szó, amit bűnelkövetőkre (criminal) alkalmaznak, hanem olyan valaki, aki helytelenséget követett el. Ez egy fontos szemantikai különbség, mivel a megfelelő kifejezés elkerülésével, felhatalmazva érezhetik magukat, hogy megengedjék egy ilyen bűnbánatot tanúsított „elkövetőnek”, hogy soraikban maradjon. Mennyivel jobban, „keresztényiebben” hangzik ez, mint az, hogy bűnözőket rejtegetnek soraikban – ami a valóságban történik. Plusz, ugye megint a vének fogják kezelésbe venni a „beteget”. Nos, ha ezt úgy teszik, mint az áldozattal, akkor bizony nem sokra jutnak…., de a viccet félretéve (ami ugyan egyáltalán nem vicces, csak nevetséges), a vének olyan személyek kezelését veszik kézbe, akikre egyes országokban zárt pszichiátriai intézményeket, komoly szakembergárdát tartanak fenn az ilyen bűncselekmények elkövetőinek „rehabilitására”, pl a Coalinga State Hospitalt Ameriában, és még úgyis akadnak – és ők vannak többen – akik soha nem hagyhatják el az intézményt, mert nem tudnak értük kezeskedni, nem engedhetők ki a közösségbe felelősséggel. A Jehova Tanúinál mégis a vének, mint „szellemi orvosok” „azon vannak”, vagyis megpróbálják felvállalni ezt. Mi van, ha nem sikerül nekik? A következményeket ismerjük. Vajon vállalnak majd ezért felelősséget? Nem! Ennyire veszélyes hely ez a gyermekekre! Szülők, nem árt, ha ennek tudatába kerültök! És persze a véneknek sem árt tudatába kerülniük, hogy milyen feladatot akarnak a nyakukba varrni!

 „Nyilvánvaló, hogy a vének vállán óriási felelősség nyugszik. Szívből törődnek a nyájjal, amelyet Isten rájuk bízott (1Pét 5:1–3). Azt szeretnék, hogy a testvérek és testvérnők biztonságban érezzék magukat a gyülekezetben. Ezért haladéktalanul lépéseket tesznek, amikor tudomást szereznek egy súlyos helytelenségről, például gyermekmolesztálásról. Milyen lépésekről van szó?”

Igen, pontosan miről is, mert ha nem tudnak valós lépéseket megemlíteni, akkor ez csak egy üres mondat, sőt mi több, egy nyílt hazugság, amivel csak a tagjaikat próbálják nyugtatgatni és ámítani. Nézzük, milyen konkrét lépésekre gondolnak:

„Betartják a vének az arra vonatkozó törvényeket, hogy feljelentést kell tenni, ha valaki azt állítja, hogy gyermekmolesztálás történt? Igen. Ha van erre vonatkozó jogszabály, a vének betartják azt (Róma 13:1). Az ilyen törvények nem ütköznek Isten törvényével (Csel 5:28, 29). Ezért amikor a véneknek jelentenek egy ilyen esetet, ők haladéktalanul útmutatást kérnek a fiókhivataltól, hogy a törvények értelmében mi a teendőjük.”

(aláhúzással kiemelés tőlem)

A bekezdés eleje helyesen így hangzana: „Betartják a vének az arra vonatkozó törvényeket, hogy feljelentést kell tenni, ha valaki azt állítja, hogy gyermekmolesztálás történt? NEM!” "Ezért, amikor a véneknek jelentenek egy esetet, haladéktalanul útmutatást kérnek a fiókhivataltól". A véneknek tehát az első dolga nem az eset jelentése a hatóságok felé, hanem az, hogy útmutatást kérjenek a fiókhivataltól, ahogyan a saját kiadványaikban tanácsolják (lásd fentebb a képeken). Az eddigi tapasztalatok szerint, a fiókhivatal arra fogja utasítani őket "bizalmasan", hogy ne jelentsék az eseteket. Itt vagyunk hát megint, amit korábban már említettem: a vének a fiókhivataltól kérnek útmutatást (egyébként az angol cikkben csak annyit ír, hogy útmutatást keresnek („seek direction”), de azt nem mondja meg, hogy honnan, de nekünk a magyar fordítók megadták a forrást is). Vajon akkor is a fiókhivatalt hívják fel, ha betörés, gyilkosság, halálos gázolás stb jut a tudomásukra? Elvileg akkor is kéne, de talán azokban az esetekben nem vacilálnak annyit. Na, meg hány évesek amúgy, hogy „útmutatásra” van szükségük, mert nem tudják mitévők legyenek egy bűncselekménnyel kapcsolatban? Ha én kinézek az ablakon, és látom, hogy egy őrült, fegyverrel a kezében lövöldözik, akkor nem kell senkitől „útmutatást kérnem” a teendőimet illetően. Már maga az tény, hogy a véneket a fiókhivatalhoz irányítják, mutatja, hogy itt valami sumákolás folyik. Ha valóban bűncselekményként kezelnék a gyermekmolesztálást, akkor a vének tudnák a teendőiket, lévén maguk is felnőtt emberek, legtöbbször családosok, sőt „mintaállampolgárok”, de az a tény, hogy útmutatást kell kérniük a feletteseiktől, azt mutatja, hogy a gyermekmolesztálásokat nem bűncselekményként, hanem „súlyos bűnökként” tekintik – ahogyan mellesleg le is írják ebben a cikkben is. Így, mint ilyen eseteknek, esélyük van arra, hogy a gyülekezet „belső eljárása” alatt kezeljék, vagyis titokban tartsák azokat távol a „hatóságok felesleges kutakodásaitól”. A fiókhivataltól azt kell megtudniuk, hogy van-e rá esélyük, hogy mindezt törvényesen megússzák vagy nincs. (Igazán nem vagyok jártas jogi ügyekben, de az a gyanúm, hogy sajnos a legtöbb esetben van.) Amúgy pedig, ahogyan a Montana-esetből is kiderül, még az is előfordul, hogy akkor is azt a tanácsot kapják a vének a fiókhivatalból, hogy ne jelentsék a gyermekbántalmazást, ha azt az adott állam törvénye azt kifejezetten előírja. Ennyit a törvénytisztelő állampolgárságról…. A véneknek tehát egyáltalán nincs könnyű dolguk, mert vagy követik a feletteseik útmutatását, és akkor törvénybe ütköző dolgot tesznek (már a nürnbergi perben sem fogadták el azt a kifogást, hogy „parancsra tettem”), vagy megtagadják az engedelmességet és akkor a szervezet kiközösítési eljárását fogják a saját bőrükön megtapasztalni, annak minden „szépségével” együtt. Persze a vének meg is fordíthatják a sorrendet, hogy a rendőrséget értesítik előbb és csak ezután a fiókhivatalt, mint ahogyan Írországban történt. Akkor esélyük van arra, hogy csak leváltják őket.

Ennél pontnál fontos megemlíteni, hogy Jehova Tanúi gyülekezetekben egy általános bizalom létezik a vének felé. Ez nem egy természetes emberi bizalom – nos, nem minden esetben -, hanem a szervezettől, és a vének által is elvárt bizalom, ami a pozíciójuknak szól elsősorban. Ők, mint az uralkodó „Krisztus jobbkezei”, a gyülekezeti felvigyázók hivatottak eljárni a gyülekezetet érintő ügyekben, így a többi tag (a juhok) bíznak abban, hogy megfelelő módon képviselik érdekeiket. Nos, furcsa módon, a gyermekmolesztálásban érintett esetekből a vének valahogy kihúzzák magukat, mert ezt a család magánügyeként tekintik. Pedig, ha valamikor akkor egy ilyen esetben szükség lenne a vének támogatására.

„A vének kedvesen tájékoztatják az áldozatot, a szüleit, és másokat is, akik tudnak az ügyről, hogy jogukban áll feljelentést tenni a hatóságoknál. De mi a helyzet akkor, ha a gyülekezetből jelentenek fel valakit, és az esetnek híre megy? Az a keresztény, aki feljelentést tett, úgy érezheti, hogy szégyent hozott Isten nevére. Pedig ez nem így van. Valójában a molesztáló hozott rá szégyent.”

Talán ez a kijelentés érdekesnek tűnhet valakinek, aki sosem volt Tanú és nem járatos a szekták manipulációs módszereiben: „Jogukban áll feljelentést tenni”. Minden normális embernek jogában áll feljelentést tenni egy ellene vagy családtagja ellen elkövetett bűntényben. Nem inkább azt akarták írni, hogy kötelességük feljelentést tenni? Nem! A Tanúknak általában nincs joguk a saját életükhöz, a saját döntéseikhez, mivel azt ügyes manipulációval kivették a kezeik közül. A „jogok” említésével a Tanúk elárulták, hogy egy manipulatív szekta, akik alattomos módon megfosztják tagjaikat emberi jogaiktól és bábokká teszik őket. Pl egy átlagos Tanú nem adhat, „nem áll jogában” interjút a médiának, mivel vannak erre a célra szóvivőik, ha mégis valaki megtenné, megnézheti magát. A Jehova Tanúi az "emberi jogokat" legfőképpen két témában hangsúlyozzák tagjaiknak: a prédikáláshoz való jog és a vérátömlesztés elutasításához való jog formájában. Minden más területen az egyéni jogokról le kell mondani a közösség érdeke javára. A jogok, tehát nem természetesek egy szektán belül, ezért kell külön felhívni rájuk a figyelmet, amikor ezzel élni lehet egy tagnak. És ebben az esetben, amikor a szervezet át akarja passzolni a felelősséget, hirtelen mégis előkerülnek a "jogok" valahogyan. Vagyis a gyülekezet elöljárói kegyesen megengedik a tagoknak, hogy EZEN A TERÜLETEN vannak jogaik, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ők maguk távol maradnak egy ilyen ügytől, vagyis még segítséget sem fognak nyújtani az érintettnek. Pedig hát a gyermekbántalmazás jelentése törvény előtti kötelességük lenne, de nem csak a szülőknek, hanem maguknak a véneknek is. Arról viszont nem kapnak tájékoztatást, mivel félő, hogy még megfogják tenni, ha vezetőik ezt tanácsolnák nekik. Ebben a sorban az is el van rejtve, hogy a vének nem fogják megtenni a feljelentést, még akkor sem, ha a szülő(k) valamiért nem akar(nak) feljelentést tenni. Például milyen esetekben nem akarnak? Hát, ha az egyik szülő az elkövető, akkor biztosan nem fog a rendőrségre rohanni. De akkor sem, ha kellőképpen „agymosottak” és nem szeretnék „szégyenbe hozni Jehova szervezetét” – amit ugye nem kevésszer sulykolnak úgy általában is, de ebben a cikkben is (pl ezért „érezheti úgy” a feljelentő, hogy szégyent hozott a gyülekezetre, mivel az egész Tanú dogma erről szól, hogy ne hozzanak szégyent a gyülekezetre, ne vigyék a testvéreket világi bíróságokra, szenvedjék el inkább a kárt stb). De ha valaki meg is teszi a feljelentést, akkor meg megnézheti magát, mert jóllehet „jogában ugyan áll”, de ettől még nem feltétlenül kell(ene) ezt megtennie. Ha a vének annyira komolyan vennék ezt a problémát, akkor ők maguk jelentenék azt, és nem „tájékoztatgatnának kedvesen”, meg nem a szülőkre várnának, hiszen ők maguk, mint állampolgárok bejelentést tehetnek, és mint egyházi szolgáknak, akik az ún. jelzőrendszer tagjai, ezt kötelező is megtenniük. Ebből is látszik, a szülők nem tesznek feljelentést (mert pl sárosak a molesztálásban), akkor a vének igenis tolerálják és megtűrik a gyermekek molesztálását a soraikban.

Azzal, hogy a vének „kedvesen tájékoztatják” az érintetteket a hirtelen előkerült „jogaikról”, még nem mentesülnek a saját kötelezettségük alól. Arról nem is beszélve, hogy a „tájékoztatás” még nem „buzdítás”! Igen, a véneknek támogatniuk kellene a tagokat egy ilyen lépés megtételében, de a szervezet úgy érvel, hogy ők felnőtt emberek, pontosabban hirtelen azok lettek valahogyan szervezet szemében!  Ha öltözködési, hajviseleti és egyéb apróbb-cseprőbb tanácsok adásáról van szó, akkor a szervezet – és az érdekeit képviselő vének – azonnal megjelennek, tanácsokat osztogatnak, akár kéretlenül is, ne hordjál szűk nadrágot, ha testvérnő vagy, akkor meg csak szoknyát hordhatsz, na meg az milyen hosszú legyen, milyen hajviselet, smink, körömlakk ajánlott stb. Ekkor nem „felnőtt emberek” a tagok, akik maguk is el tudják dönteni, hogy hogyan öltözzenek fel, mivel a tanácsok sora kifogyhatatlan. Amikor viszont tényleg szükség lenne arra, hogy valaki ott álljon egy súlyos sérülést elszenvedett egyén vagy család mellett, akkor hirtelen „felnőtt ember”, a véneknek semmi közük nincsen az ügyhöz, sőt még ezen a területen – de csak ezen – a „jogait” is visszakaphatja, amivel sajnos nagy valószínűséggel nem fog tudni mit kezdeni, főleg ha már annyira megszokta, hogy mindig mindent megmondanak neki. Mi a valószínűsége annak, hogy egy súlyosan indoktrinált sértett, a legtöbb esetben depressziós, mentális problémáktól, alacsony önértékelben szenvedő és teljesen a gyülekezettől függő egyén a hatóságokhoz fog fordulni, kitéve magát további inzultusoknak (ami sok esetben történik sajnos)? A gyakorlatban nem sok. A szülőkre hárítani a felelősséget, vagyis „kedvesen tájékoztatni őket jogaikról”, éppen olyan felelőtlenség, mintha egy súlyos alkoholistára vagy drogfüggőre bíznánk egy gyermek felügyeletét. Természetesen maga az érintett gyermek is jelentheti a sérelmére elkövetett bűncselekményt, és akkor nagyon valószínűséggel kiemelik a családból. Ez nem az ő dolga lenne és talán szükségtelen mondanom, hogy egy gyermek számára ez óriási lelki teher, ha egyáltalán képes átlátni egy ilyen fajsúlyú cselekményt, és annak következményeit ránézve. Ha mégis érdekelne, hogy min megy át egy ilyen szülő, akinek tudomására jutott, hogy gyülekezeti tisztséget betöltő férje szexuálisan molesztálta egyik lányát, akkor nézd meg Sarah Poisson történetét, amit egy dokumentumfilmben mondott el (az erről szóló részlet a 17.30 perc után kezdődik). 

„Miért van szükség legalább két tanúra ahhoz, hogy a vének a gyülekezetben bírói bizottságot hozzanak létre? Mert a Biblia szerint ezt kívánja meg az igazságosság. Ha az érintett személy nem ismeri be, hogy elkövette a helytelenséget, a vének csak akkor alakíthatnak bírói bizottságot, ha két tanú megerősíti a vádat (5Móz 19:15; Máté 18:16; 1Timóteusz 5:19). Akkor ahhoz is két tanú kell, hogy feljelentést tegyenek egy gyermekmolesztálási ügyben? Nem, ez a követelmény nem vonatkozik arra, amikor a vének vagy mások jelentik egy bűncselekmény gyanúját.”

(kiemelések tőlem)

A „két tanú” ügyben felhozott bibliaversekkel csak az a baj, hogy az egyik az Ószövetségből van, ami a Tanúk tanai szerint érvényét vesztette már, a másik meg a testvérek közötti nézeteltérések rendezésében ad tanácsot. Egy kiskorú gyermek molesztálása pedig nem ebbe a kategóriába esik bele, hiszen egy kiskorú, aki nem a gyülekezet megkeresztelt tagja, az nem „testvér”, és egy szexuális támadás (14 év alatti személlyel folytatott szexuális kapcsolat MINDIG annak számít) pedig csupán egy "vétek" vallási értelemben, hanem egy bűncselekmény is, aminek büntetőjogi következményei vannak. Az a tény, hogy a vének a belső gyülekezeti eljárás lefolytatásához két tanút kérnek egy gyermekmolesztálás bejelentésekor is, nem csupán az Írások helytelen alkalmazása, de a bűncselekmény eltusolása is egyben - mégpedig vallásos tanokba csomagolva.

Egyébként ebben a bekezdésben éppen a „bűncselekmény” szót is használják a gyermekmolesztálásra, az első és egyben utolsó esetben (ebben a cikkben). Ezek szerint a gyülekezeti eljáráshoz kell csak a „két tanú” – aminek ugye elég kevés az esélye -, de a bűncselekmény jelentéséhez nem kell két tanú, mert azt bármikor meg lehet tenni. Ez így jól hangzik, és szépen néz ki leírva, de sajnos ennek ellenére, a gyakorlat az, hogy még akkor sem jelentik az esetet a hatóság felé, ha van két tanú, gyülekezeti eljárás is kezdődött, és ha törvény által előírt jelentési kötelezettségük van. Miért? Mert az egy dolog, hogy mit írnak le a kiadványaikban, az meg egy másik dolog, ami szóban (telefonon, vagy véneknek tartott programokon) elhangzik. Ha egyszer le van írva, akkor a szervezet már megúszta a dolgot, és innentől az „emberi tökéletlenségnek” tudható be az, ha nem követik az útmutatóikat. Ravaszul ki van ez találva!

„Ha a vének tudomást szereznek róla, hogy a gyülekezetben valakit gyermekmolesztálással vádolnak, igyekeznek követni a feljelentéssel kapcsolatos törvényi előírásokat, és utána a bibliai alapelvekkel összhangban kivizsgálják az ügyet. Ha az érintett személy tagadja a vádat, a vének meghallgatják a tanúkat. Ha legalább ketten megerősítik a vádat, bírói bizottságot hoznak létre. Az egyik tanú az, aki a vádat felhozta, a másik pedig valaki, aki megerősíti az állítást, hogy a vádlott molesztálta a gyermeket, vagy tud más hasonló esetről. Ha nincs másik tanú, az még nem jelenti azt, hogy valótlant állít az, aki a vádat felhozta. Még ha a vád nincs is két tanú által megerősítve, a vének akkor is tisztában vannak vele, hogy megtörténhetett a súlyos bűn, és ez nagy fájdalmat okozhat másoknak. Ezért folyamatosan segítenek az érintetteknek. Ezenkívül nagyon elővigyázatosak a molesztálással vádolt személlyel, hogy megóvják a gyülekezetet a lehetséges veszélytől (Csel 20:28).”

(kiemelések tőlem)

Érdemes megfigyelni a szóhasználatot, vagyis, egy bevallott, de legalább két tanú által megerősített, valóban megtörtént eset sem nevezhető még bűncselekménynek, csupán súlyos bűnnek. Persze előbb a vének „igyekeznek követni a feljelentéssel kapcsolatot törvényi előírásokat”, ami megint egy furcsa kifejezés, mert vagy követik azokat, vagy nem, vagyis vagy sikerül, vagy nem, ők megtettek minden tőlük telhetőt, a többi a hatóságra tartozik…..A vének „elővigyázatosak a molesztálással vádolt személlyel”? Hmm? Ez meg hogy lehet? Mégis kik ők, a rendőrségnek vagy valami specialistának képzelik magukat? Képzeljük csak el, hogy egy takarító, egy ablakpucoló és egy vízóraleolvasóból álló csapat „sasszem-brigádosdit” játszik egy ilyen szituációban. Nem mintha bármi baj lenne ezekkel a szakmákkal, de semmi közük nincsen ahhoz, hogy egy ilyen ügyben érdemben részt vegyenek. Mégis ők azok, akik „megóvják a gyülekezetet a lehetséges veszélytől”. Mi van, ha nem sikerül? Be fogják ismerni a tévedésüket, alkalmatlanságukat? El fogják ismerni, hogy „isten szent szelleme” egy humbug, és – esetükben - leginkább abból a pálinkából származott, amit a vének összejövetele előtt behörpintettek? Aligha. Valószínűleg az áldozataikat fogják vádolni, ahogyan feletteseik is teszik. De ha már van két tanújuk, akkor a gyülekezetben bírói bizottságot hozhatnak létre. Mi is az?

„Mi a bírói bizottság feladata? A „bírói” jelző nem arra utal, hogy a vének megítélhetik, hogy a hatóságoknak meg kellene-e büntetniük a bántalmazót a törvény áthágásáért. A vének nem avatkoznak be a törvények végrehajtásába; a bűnügyek elbírálását a világi hatóságokra bízzák (Róma 13:2–4; Tit 3:1). Ehelyett azt döntik el, hogy az illető a gyülekezetben maradhat-e.”

(kiemelések tőlem)

A „bírói” jelzőnek semmi köze a bíróságokhoz. Szinte hihetetlen, de még korábbi tagok is abban a tévhitben élhetnek, hogy az ilyen „bírói” bizottságok döntéseit felhasználva, bírósági, jogi procedurát kezdhetnek, mintha a szervezet bármire is kötelezve lenne ezeknek a belső bíráskodásoknak a kimenetelében. A magyar törvények kijelentik, hogy „állami hatóság nem vizsgálhatja egy egyház belső szabályrendszerét” 8§ (2), így nem is kötelesek annak tartalmát feltárniuk, sőt még akkor is megtagadhatják a tájékoztatást, ha azt esetleg kifejezetten kérik (mert pl valaki más tett feljelentést az ügyben). Vagyis pusztán az a tény, hogy a vének létrehozhatnak egy ilyen „kenguru-bíróságot” (ami egy vízóraleolvasóból, egy temetkezési vállalkozóból és egy ablaktisztítóból állhat össze (csak példákat írtam)), még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hatóságok tudnának a köreikben felbukkanó bűncselekményről, de még azt sem, hogy az elkövető kikerül a csoportból, hiszen le is írják, hogy az a feladatuk, hogy eldöntsék, hogy az „illető a gyülekezetben maradhat-e” vagy sem.  

Amit itt nem írnak – és amiket korábbi tagok történeteiből tudunk csak – az az, hogy a bírói bizottság másik célja annak kiderítése, hogy a (kiskorú vagy fiatalkorú) áldozat maga, aki a váddal állt elő, szándékosan, „önként” vett-e részt a „szexuális kapcsolatban”. Ha bármiféle módon ez megállapítható, egy megkeresztelt, de akár kereszteletlen kiskorúról, akkor könyörtelenül kiközösítik „paráznaság” okán.

„A bírói bizottság tagjai vallási szempontból foglalkoznak az üggyel. A Szentírás fényében mérlegelik, hogy a molesztáló megbánta-e a tettét. Ha nem, akkor kizárják a gyülekezetből, és ezt bejelentik az összejövetelen (1Kor 5:11–13). Ha viszont megbánja, amit tett, a gyülekezetben maradhat. De a vének elmondják neki, hogy valószínűleg soha nem kaphat kiváltságokat vagy felelősséget a gyülekezetben. A gyermekek érdekében a vének talán figyelmeztetik a szülőket négyszemközt, hogy legyenek óvatosak, ha a gyermekük kapcsolatba kerül ezzel a személlyel. Közben a vének ügyelnek rá, hogy ne derüljön fény az áldozatok kilétére.”

(kiemelések tőlem)

Vagyis, - „vallási szempontból” tekintve - ha az elkövető „megbánja” a tettét, akkor bentmaradhat! Vagyis szabadon garázdálkodhat más gyermekeknél, ami sajnos meg is történt. A szervezetnek a köreikben levő megtért bűnözök felé tanúsított irgalma és szellemi gyógyítása, nagyobb hangsúlyt kap, mint a köreikben levő gyermekek védelme, aminek hiánya sokba kerülhet ezeknek a gyermekeknek! A Tanúk honlapukon letölthetővé tettek egy dokumentumot arra az esetre, ha egy hivatalos személyt érdekelne a Jehova Tanúi Szentíráson alapuló álláspontj a gyermekvédelemmel kapcsolatban, amelynek 10-12 fejezetei így szólnak: 

Nos, ebből a leírásból sejthető, hogy nincs minden rendben, de a teljes gyakorlat azért nem sejthető. Az egész eljárás az elkövető „hústestének küzdelméről” szól míg mások egy életre szóló megnyomorító tapasztalatot szerezhetnek, és mindezt a „szeretet és igazságosság” nevében! Hogy is van ez akkor? A vének, pedig talán szólnak a kisgyermekes szülőknek, de az is lehet, hogy nem szólnak, mert elég őszintének tűnt az elkövető megbánása, vagy ki tudja miért nem, de a lényeg, hogy nem kötelesek ezt megtenni, így nagy valószínűséggel nem is fogják. Sőt még egy „helyi szükségletre” sem feltétlenül elég egy ilyen ügy, mivel ezt a figyelmeztetést „négyszemközt” is megtehetik. Ha valakit kiközösítenek, azt is bejelentik nyilvánosan, de ha egy gyermekmolesztálás esete történt, akkor arról mélyen hallgatnak. Tulajdonképpen egy kiközösített tag, aki rágyújtott egy cigire, vagy megünnepelte a karácsonyt (ilyen okok miatt kizárhatnak embereket), sokkal veszélyesebb a gyülekezetre, mint egy gyermekmolesztáló, aki ugyan „megbánta” a tettét, de hát azért adjunk neki még egy esélyt, mert hát Jehova irgalmas! Pl ha van egy egyedülálló, gyermektelen testvérnő, aki meghívja a testvéreket – köztük a bűnbánó gyermekmolesztálót is, akiről csak talán annyit tudhat, hogy éppen „leváltották” gyülekezeti tisztségéből, ami miatt sajnálhatja őt - az otthonába, más családokkal együtt, akkor már rögtön kialakulhat egy potenciális helyzet, melyben egy molesztáló megint „eleshet a hústeste küzdelmében”, mégpedig úgy, hogy a környezete talán mit sem tud arról, hogy mihez asszisztálnak! Amerikában létezik egy nyilvános lista a már ismert gyermekmolesztálókról (hazánkban ilyenről nem tudok), mely segíthet a családoknak, hogy távol tartsák gyermekeiket a veszélyes emberektől. Egy bűnbánó molesztáló megmenekülhet attól, hogy felkerüljön erre a listára, így szabadon vadászhat a gyülekezet bizalmas légkörében. Egy adatbázis szerint csak Amerikában egyedül kb 20 000 olyan gyermekmolesztáló van, akikről a Tanúk tudják, hogy bűnelkövetők, de megóvták őket attól, hogy felkerüljenek erre a listára (nem beszélve a bűnügyi eljárástól), viszont akiket nem óvnak meg, azok a soraikban levő gyermekek. 

De ne csak a rossz dolgokat lássuk meg, hiszen milyen rendesek, hogy védik az áldozat identitását. Miért is kell vigyázni arra, hogy ne derüljön fény az áldozat kilétére? Talán azért, mert akkor az áldozat sérelmére elkövetett bűncselekménynek is kevesebb esélye lesz kitudódni a gyülekezetben, ahol pánikot és felháborodást okozhat. Az áldozatok életében a sérelmükre elkövetett bűnténynek következményei lesznek, melyek magatartási, életvezetési és mentális problémákban nyilvánulhatnak meg, ráadásul nem fogják azt tanácsolni nekik, hogy forduljanak szakorvoshoz vagy járjanak terápiára (hogyisne, hogy még egy „világi okoskodó” is tudomást szerezzen a történtekről!), ehelyett jönnek a „bölcs” tanácsokkal, hogy hogyan kéne élnie, és miképpen kéne alkalmazni a „bibliai alapelveket” az életében. Ráadásul olyanok fogják ezt nekik közvetíteni, akik súlyosan sárosak a neki okozott kárban. Ha az áldozat személyét igyekeznek titokban tartani, akkor könnyebb lesz az átélt sérelmekből, károkból és a terápia elutasításából fakadó problémákat az áldozat nyakába varrni, „istentelennek” vagy „engedetlennek” bélyegezni őt.

 Akkor kinek van felelőssége a gyermek védelmében?

„Szülőként elsősorban a te felelősséged, hogy megvédd a gyermekedet. Ő „Jehovától kapott örökség”, szent ajándék (Zsolt 127:3). Meg kell óvnod ezt az ajándékot. Mi segíthet ebben?”

Senki sem vitatja, hogy a szülőnek súlyos felelőssége van ebben. Azonban nem csak neki egyedül, mert magának a közösségnek is, főleg egy olyannak, mely egy magasabb rendű erkölcsöt képvisel – legalábbis erre hivatkozva próbál különféle kedvezményekre, elismerésekre szert tenni. Hogy mi segíthet ebben a szülőknek? Nos, azt már láttuk, hogy a vének, a szervezet részéről jövő tájékoztatás nem. A Jehova Tanú szülőknek úgy kell megvédeni gyermekeiket, hogy eközben nem vonhatják kétségbe a többi csoporttag ártatlanságát, és nem tájékozódhatnak korábbi tagok írásaiból sem, mint pl ez a cikk. Vagyis sok sikert ehhez! Gyakorlatilag esélytelen a küzdelem, és ezt az Őrtorony is nagyon jól tudja – ezért próbálja ezt áttestálni rájuk! Így, a következő fejezetben leírt „tanácsok” meglehetősen üresnek hangzanak, bár alapvetően némelyekkel nem lenne baj, de az indoktrinált szülőkre helyezni a felelősséget – és kizárólag csak rájuk – az ahhoz hasonlítható, mintha egy bogarat akarnánk repülésre bírni, melynek előzetesen levágtuk a szárnyát. Azért nézzük meg a bölcs tanácsokat, amelyek egy olyan szervezet kiadványában jelennek meg, amely ravasz módszerekkel gyermekmolesztálókat rejteget a soraiban:

Először is, tájékozódj a gyermekmegbecstelenítés témájában. Olvass arról, hogy milyen személyek lehetnek az elkövetők, és hogyan szokták rászedni a gyermekeket. Legyél elővigyázatos! (Péld 22:3; 24:3). Ne feledd, hogy a bántalmazó legtöbbször olyan valaki, akit a gyermek már ismer, és akiben megbízik.

Másodszor, legyen nyílt a kommunikáció közted és a gyermeked között (5Móz 6:6, 7). Ehhez az is hozzátartozik, hogy figyelmesen meghallgatod őt (Jak 1:19). Tudvalevő, hogy a gyermekek általában nem szívesen beszélnek a bántalmazásról. Talán attól félnek, hogy nem fognak hinni nekik, vagy az is lehet, hogy az elkövető megfenyegette őket, hogy tartsák titokban a dolgot. Ha úgy érzed, hogy valami nincs rendben, tapintatosan tegyél fel kérdéseket a gyermekednek, és türelmesen hallgasd végig a válaszait.

Harmadszor, tanítsd a gyermekedet. A korának megfelelően világosítsd fel szexuális kérdésekben. Tanítsd meg, hogy mit mondjon és mit tegyen, ha valaki úgy akarja megérinteni, ahogy nem szabad. Használd fel azt az információt, amelyet Isten szervezete tett közzé ebben a témában.

(Lásd a „Fontos tudnivalók a szülőknek és a gyermekeknek” című részt.) 

Ezek némelyike hasznos tanács lehet, csak az a baj, hogy a Tanúk KIZÁRÓLAG CSAK ezekből tájékozódhatnak. Ráadásul az áldozatokra helyezi a felelősséget, mintha azzal, hogy megfelelően „tájékozódnak”, viselkednek, öltözködnek vagy imádkoznak megelőzhető lenne egy szexuális predátor támadása, vagyis a vének egész nyugodtan lehetnek „irgalmasak” a molesztáló irányába, nekik nincs dolguk annak távoltartásában, az áldozatoknak van. Azt közvetíti, mintha az áldozat – így maga a gyermekek – is tehet róla, ha molesztálás áldozatává válik, hiszen a „rengeteg jó tanácsból” biztosan nem fogadott meg valamit, pl nem mondott elég határozottan nemet a támadójának, nem hallgatott a szüleire vagy a lelkiismeretére vagy nem szaladt el elég gyorsan. Pl azt tanácsolják a gyerekeknek, hogy nyíltan utasítsák el a szemérem elleni támadást, és mondják meg szüleiknek, ha valaki bántja őket. Ugyanakkor pont a két tanú szabály teszi lehetetlenné, hogy egy áldozattá vált gyermek szavának higgyenek, ha nem áll rendelkezésre másik tanú (ami molesztálás eseteknél ritkán fordul elő). Ezek a tanácsok kétségtelenül áldozathibáztatók, és elsősorban olyan személyektől származnak, akik normálisnak tartják mások kizsákmányolását. Ezért egyik sem fogja azt tanácsolni, hogy fordulj a rendőrséghez, vidd az ügyedet jogi útra vagy keress szakorvosi segítséget, ha gyermekkori molesztálás áldozata vagy (vagy a gyermeked vált azzá). A szervezeti kiadványok nem bővölködnek abban, hogy szakorvoshoz irányítsák a köreikben levő mentális problémával küzdőket. Egy molesztálás áldozat pedig nem is feltétlenül gondolhatja magáról, hogy neki bármi problémája lenne, hiszen a molesztálás számára teljesen normális dologgá válhat. Ha mégis furcsa érzésekkel vagy viselkedéssel találkozna, azokat meg a tanítások értelmében Sátán csábításainak vagy a tökéletlen hústeste vágyaiként fogja értelmezni, ami ellen küzdenie kell: imádkozzon, menjen prédikálni és forduljon a vénekhez tanácsért. Ha belefáradna ebbe a sziszifuszi küzdelembe, akkor meg önmaga fölött fog ítélkezni, mert azt gondolhatja, hogy ő nem felel meg Jehova elvárásainak, mert elhagyta az igazságot, így még kénytelen lesz környezete megvetését, ítélkezését elviselni és akár családja, barátai támogatását is megvonják tőle, mert közösségmegvonást fognak felé gyakorolni, még pedig azt is a „szeretet” nevében. Nem csoda, ha a kizárt tagok köreiben – akik közül egyesek talán gyermekmolesztálás áldozatai is egyben – elég magas az öngyilkosság előfordulása.

Egyetlen mondatocska árválkodik arról, hogy egy molesztálás áldozat szakorvosi segítséget vehet igénybe, még pedig a következő cikk végén: „Minden bántalmazott maga döntheti el, hogy igénybe vegyen-e orvosi segítséget.” Egy molesztálás eset letagadása, „elfelejtése”, el nem ismerése és a szükséges rehabilitáció lekicsinylése, az áldozat megbélyegzése, környezetétől történő eltávolítása sokkal súlyosabb árulás és több kárt okoz az áldozatnak, mint maga a szexuális bántalmazás. Pedig pontosan ez az, amit a Tanúk gyülekezete tesz az áldozatokkal! Elvileg lehet kérni szakorvosi segítséget, de ha valaki megteszi – és nem beszélik le róla – akkor úgy fogják kezelni, mint akinek meggyengült a hite, és eltávolodnak tőle, és ha történetesen nem tudnak tőle megszabadulni, akkor magára hagyják, elfordulnak tőle. Amennyiben az áldozat nem tud ezen túllépni, és nem keres megfelelő segítséget, súlyos, sőt katasztrofális következményekkel kell számolnia.

Elmondható, hogy a Jehova Tanúi tehát végsősoron melegágyat adnak a gyermekmolesztálóknak a soraikban. Nem állítanám, hogy ezt szándékosan teszik. A legtöbb tag, aki az Őrtorony magazint terjeszti, amiben ez a cikk megjelent, nem tud arról, hogy milyen belső szabályrendszer létezik, hogyan történnek a dolgok a valóságban és mit tesznek a vezetőik a hátuk mögött. Ahogy látható, a számukra biztosított erősen korlátozott, lebutított és ravaszul megfogalmazott információból sem fogják megtudni ezt. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb Tanú nem ért egyet a gyermekmolesztálással, és elborzadnának – ahogyan sokan mások a korábbi tagok közül is elborzadtak – attól, ha teljesen tudatába kerülnének annak, hogy milyen tanok és milyen ideológia terjesztésében vesznek részt. Bárkinek lehetősége van eljutni erre a felismerésre, a számára kedvező időben.

Ami a vezetőséget illeti, ott már több sumákolás folyik. A Tanúk szeretik azt gondolni, hogy addig, amíg valamiről nem tudnak, nem vonhatók felelősségre az ignoranciából vagy felelőtlen tettből fakadó következményekért. Ezért igyekeznek megmaradni a mély tudatlanságban, és nem hajlandók önmagukat és szervezetüket egy kívülálló szemével tekinteni. Bár a cikkben leírtak azt sugallhatják, mintha ők ravasz módon kitervelték volna a gyermekmolesztálók védelmét – és nyilván egyes megfogalmazásokhoz talán igénybe vehettek valamiféle jogi tanácsadót -, de mégis egyes kifejezések („Isten nevének védelme”, „a szülőknek jogukban áll feljelentést tenni” stb) arra utalnak, hogy valójában nem sok fogalmuk van arról, hogy mit csinálnak. Egy szemellenző van a fejükön, amitől nem látnak túl a saját doktrínájukon, vagyis egyszerűen képtelenek az élet dolgait a saját dogmáik nélkül értelmezni. Ez nem feltétlenül csak és kizárólag az intelligencia hiányára vagy tanulatlanságra vezethető vissza – a Tanúk között személyesen ismertem több, kiemelkedő intelligenciával bíró egyént is -, hanem arra az elmekontrollra, amit rajtuk alkalmaznak, és amire – különféle egyéni okokból – nyitottak. Ez már szinte szánalomraméltó is lehetne, de nem szeretném a Tanúk vezetőségét a védelmembe venni, mivel egy rettentő súlyos helyzetet teremtenek a köreikben levő gyermekkori abúzust elszenvedő/elszenvedett áldozatoknak, gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt. Tudatlanságukért ők maguk felelnek! Miért állítom ezt? Egyrészt azért, mert mindenki felel azért, amit tesz, kijelent vagy ami „tőle származik” – főleg, ha egy ilyen szervezet képviselőjeként próbál más emberek életébe beleszólni. Másrészt azért, mert a vezetőséghez érkeznek be a panaszok, ők kezelik az ilyen molesztálásokkal (és más dolgokkal) kapcsolatos ügyeket, így ők tudnak azok részleteiről, ismerik az érintetteket. Ha a helyi vezetők, az Őrtorony szervezet ebben a folyóiratcikkben is felvázolt útmutatóit követik, akkor teljesen érzéketlenek lesznek az áldozat szükségleteire, mivel a szervezetnek nincs olyan belső eljárása, ami az áldozat védelmét szolgálná - bármennyire is szeretnék ezt hinni magukról. Mivel én is egy ilyen érintett vagyok, így elsőkézből tapasztaltam ezt, ezért ébredésem egy bizonyos szakaszában, pár évvel ezelőtt felajánlottam a magyarországi fiókhivatalnak segítségemet, hogy megértsék azt, hogy mit is okoznak eljárásaikkal egy molesztálás áldozatnak. Talán mondanom sem kell, hogy nem éltek a lehetőséggel. No, nem mintha azzal áltattam volna magam, hogy majd élni fognak ilyesmivel, hiszen gondoltam, hogy nem fognak egy „kiközösítettől”, főleg nem egy nőtől bármiféle meglátást elfogadni. Ők döntenek abban, hogy inkább az elkövetők érdekében ügyködő kétes szervezetük vezetőire tekintenek, vagy meghallgatják az áldozataikat is, és ők az elsőnél tették le voksukat. Felajánlásom így csak azt tette egyértelművé, hogy lenne lehetőségük beletekinteni, és legalább mérlegelni tetteik súlyát, de szándékosan nem kérnek belőle. Így az ő „tudatlanságuk” nem ugyanabba a latba esik, mint azon szerencsétleneké, akik mit sem tudnak – és mit sem értenek – az egész eljárásból, csak vakon bíznak vezetőikben, mert ezt várják tőlük, vagy már gyermekkoruk óta ezt sulykolják beléjük. Esetem nem egyedi vagy különleges, sőt igazából annyi ilyen eset van a Tanúk berkein belül világszerte, hogy biztosan kijelenthető, hogy a Jehova Tanúi vezetői csak hatalmas erőfeszítések árán tudják távoltartani maguktól a helyzet megértését elősegíthető ismereteket. Ezért a gyermekmolesztálók támogatása érdekében hozott „tudattalan” döntéseik, és elkövetett tetteik már-már súrolhatják a szándékosság fogalmát. 

Nem az én posztom megítélni mások indítékait, ezért azt nem jelenteném ki, hogy a Tanúk tudatosan, merő gonoszságból hozták létre „pedofil paradicsomukat”. Nyilván van mindenféle ember, és egyesek valóban ravaszak és tudatosan manipulálhatnak másokat, illetve kihasználhatják a rendszer által biztosított réseket. A vezetők megnyilvánulásai ebben a témában (és más témákban is), saját nevetséges öngóljaik, és „lábonlövéseik” azonban mégis arra engednek következtetni, hogy nem igazán tudják mit csinálnak. Számomra inkább úgy tűnik, hogy az ostoba fafejűséggel társuló vallási beképzeltség vakká teszi őket arra, hogy a saját problémáikat átlássák (amely probléma, erősen gyaníthatóan nem kevés esetben gyermekkori traumákra, akár szexuális bántalmazásra vezethető vissza), így másokét sem fogják megérteni. Ezek az egyéni attitűdök összeadódva, - és egy olyan szervezet (az Őrtorony) által összetartva, mely ugyan „biztonságot” nyújt a tagoknak, de elsősorban a fenntartott imázzsal „Isten védelmével” törődik -, megalkot egy olyan entitást, egy hierarchikus renden alapuló csoportot, amelyben mindenkinek megvan a maga kis szerepe – és felelőssége -, és amely végsősoron a legmagasabb fokú gonoszsághoz asszisztál.

Kérdések Tanúknak

Ha netán a cikk témájával kapcsolatban kérdésed lenne a nyilvános tereken a folyóirat-állványok mellett álló Tanúkhoz, akkor az agresszív támadások helyett inkább tedd fel ezen kérdések egyikét: 

Tudtad, 

• hogy a szervezet egy titkos adatbázist tart fenn, mely szexuális predátorok neveit tartalmazza, olyanokét, akikről a hatóságok nem tudnak?
• hogy az Őrtorony sokkal gyakrabban használja a „bűn” fogalmát vallási értelemben, mint a „bűncselekmény” fogalmát, amikor gyermekek szexuális molesztálásáról ír?
• hogy bár a Jehova Tanúi rengeteg írást jelentettek meg a témában egészen a 80-as évekre visszamenően, mégsem értek el soha semmit a gyermekmolesztálás áldozatai érdekében folytatott emberjogi küzdelemben? Hova, kikhez megy ennek a sok „háttérismeretnek” a haszna akkor?
• hogy amikor a vének gyermekmolesztálással kerülnek szembe, vagyis ún. „súlyos helytelenséggel” foglalkoznak, az erkölcsi alapelvek helyett a „legfontosabb céljuk az, hogy megvédjék Isten hírnevét”?
• hogy a gyermekmolesztálókat úgy tekintik, mint akinek megromlott a kapcsolata Jehovával, és a vének feladata, hogy meggyógyítsák az ilyen „beteget”?
• hogy a Montana-ügyben a szervezetet 35 millió dollárnyi kártérítésre ítélték, amiért nem tett eleget bejelentési kötelezettségének (a vének az ebben a folyóiratban is leírt belső útmutatás szerint jártak el), és törvénysértést követett el? Melyik társulati kiadványban olvastál a Montana-ügyről?
• hogy a vének ugyan nem tanácsolnak el senkit attól, hogy feljelentést tegyen, de nem is segítenek az érintetteknek ebben? Miért nem? 
• hogy a bírói bizottság célja annak eldöntése, hogy az elkövető megmaradhat-e a gyülekezetben vagy sem? Tehát ha valaki „megbánja, amit tett, a gyülekezetben maradhat. De a vének elmondják neki, hogy valószínűleg soha nem kaphat kiváltságokat vagy felelősséget a gyülekezetben.” Persze az is elképzelhető, hogy kaphat még kiváltságokat is, mivel ez nincs kizárva.
• hogy a vének ügyelnek arra, hogy egy ilyen lezárt ügy ne kapjon túl nagy nyilvánosságot még a gyülekezeten belül sem. A szülőket talán négyszemközt figyelmeztetik, az áldozatok kilétét titokban tartják?
• hogy a szervezet és annak képviselői – bár mindent elkövetnek, hogy a predátorokat juhoknak álcázva a gyülekezet berkeiben tartsák – mégis a szülőket teszik felelőssé gyermekeik biztonságáért?

Forások:

https://www.youtube.com/watch?v=1EsAehcrQYs&feature=em-lsp

https://www.youtube.com/watch?v=5KvTH035ovw

https://jwsurvey.org/child-abuse-2/love-and-justice-in-the-face-of-wickedness?fbclid=IwAR29_ITvHYC6ew63YsYZQSqU49a5eIavnXA7dgRT1YhgR1qZ_HcATNBz40w

További írások a témában:

https://jehovatanui.blog.hu/2017/11/12/az_ortorony_kiall_a_ket_tanu_szabaly_mellett

https://m.blog.hu/je/jehovatanui/file/barbara_anderson_felfedezesei.pdf

https://jehovatanui.blog.hu/2015/08/04/az_ausztraliai_parlamenti_vizsgalobizottsag_ugy_ertesult_hogy_az_ortorony_1006_allitolagos_gyermekmo

https://blogjt.blog.hu/2018/08/27/a_gyermekek_molesztalasanak_ideologiai_hattere_a_jehova_tanuinal

https://blogjt.blog.hu/2018/09/01/gyermekmolesztalas_aldozatai_a_jehova_tanui_kozott