Fejlődés, de hova? Hogyan lehet a szekták világában fejlődni? Egyáltalán lehetséges ez, vagy csak visszafejlődni, degenerálódni lehet egy elnyomó környezetben?

A Jehova Tanúi előszeretettel idézik a Timótheusz levelében található tanácsot, mely szerint az előrehaladásunknak mások előtt nyilvánvalóvá kell lennie. Igaz, egyes fordításokban ez inkább úgy van, hogy "mindenek előtt", ami nem feltétlenül utal arra, hogy mások előtt, hanem inkább tegyük életünk fő prioritásává a fejlődésünket. Ez nekem inkább úgy jön le, hogy egy ez belső dolog, és mindegy mit lát a környezet ebből - sőt, az pont azt is érzékelheti, hogy nem fejlődök, de nekem azzal nem feltétlenül van dolgom, hogy a másik ember mit lát rajtam, vagy mit nem. Ezzel szemben az Őrtorony egyik kiadványa ezt írja: "Nem kell vizsgát tenned, amikor lerakod az isteni ismeret alapját, és a tanult anyagot a gyakorlatban kezded alkalmazni. Mint szorgalmas tanuló, inkább további előrehaladást tehetsz, ami látható lesz az ismerőseid előtt." Ezek szerint az előrehaladás olyasmiben nyilvánul meg, hogy valaki hogy van felöltözve, milyen előadásokat tart, mennyit prédikál a hitéről (régebben az óraszámok is számítottak, de mára azok már megszűntek) és amúgy - különösen a Tanú szubkultúrában - milyen magasra tud felmászni egy hierarchikus létrán. Vagyis leginkább a külvilágnak szóló előadás. 

Erről azért nagyjából tudható, hogy mivel jár és hova vezet. A tanítások ugyanis címkézik az érzéseket, és a "rossz" minősítést kapottakat (harag, fájdalom, kilátástalanság, düh, sértettség stb) a tagoknak el kell nyomniuk, nem szabad hangot adniuk ezeknek, tartózkodni kell attól, hogy kifejezzék őket, de már maguk az ilyen érzések érzése is bűntudattal töltheti el őket. Ha mégis megengedik maguknak a "rossz" érzéseket, akkor rögtön kell valakit ezekért felelőssé tenni, ami vádaskodáshoz, önvádhoz és önsajnálathoz vezet. A másik véglet az, amikor valaki egyáltalán nem érez ilyesmiket, ahogyan semmi mást sem, így robotszerűvé válik, és általában a környezetét kergeti kétségbeesésbe. A szépen felöltözött emberek, ragyogó mosolya mögött nyomorúságosan érzik magukat, mert nem értik az életüket, ami a "legjobb élet" hashtaggal reklámozott műmosolyba csomagolt felszínes életérzés alatt a valóságos érzések az idő múlásával egyre erőteljesebbé válnak. Az előrehaladás igazából abban nyilvánul meg, hogy ki tudja mélyebbre és jobban lenyomva tartani, maszkolni a valódi érzéseit. Az lesz a befutó, aki ügyesebben teszi ezt, akinek meg egyáltalán nincsenek érzései, ő kerül a hierarchia csúcsára. 

Nem csoda, hogy a szekták világában az emberi érzelmek csak zavart okoznak, a nőket hisztissé teszik, a férfiakat puhánnyá (és alkoholistává), vagyis az érzelmek olyan dolgok, amiktől jobb távol maradni. A szív és az érzelmek rendszeresen valamilyen mumusként vannak ábrázolva az Őrtorony kiadványokban, melyektől tartózkodni kell, melyekre nem kell hallgatni, és amelyek a "tökéletlen hústest" és végső soron a Sátán eszközei arra, hogy távol tartsanak minket a "megmentéshez vezető úttól" - vagyis az Őrtorony szellemi kontrolljától. Nos, ha valaki ezt így gondolja, annak sok sikert kívánok a saját maga elnyomásához, valószínűleg még most nem nyitott semmiféle változásra. A vallásszabadságát mindenkinek tiszteletben kell tartani, és ha valaki egy olyan erős szabályrendszert akar magára aggatni, mint az Őrtorony tanításai, ahhoz is joga van természetesen - ahogyan okai is vannak az ilyen mértékű önszabotázsnak. Ezeket az okokat azonban mindenkinek egyénileg kell feltárnia önmagában, ha erre megérett. A szívet természetesen meg kell gyógyítani ahhoz, hogy oda vezessen bennünket, ahova valóban szeretnénk eljutni, de úgy nem fog tudni meggyógyulni, ha megtagadjuk kívánságait, elnyomjuk vagy lekicsinyeljük. Még az is javunkra válhat, ha a "megtört szívünket" követjük - ami valószínűleg bajba, kellemetlen helyzetekbe fog sodorni minket - , mert akkor tanulni fogunk tudni a hibánkból. 

Senki ne gondolja azt, hogy amikor valaki felhagy a számára káros vallás követésével, az majd könnyíteni fog a helyzetén. Az persze lehet, hogy megszabadul egy-két ostoba szabálytól (amelyekről valahol mindig is tudta, hogy fölöslegesek), ahogyan megszabadul bizonyos emberektől is, az addig elnyomott és megtagadott érzelmei teljes erővel törhetnek felszínre, mint a víz alatt tartott, levegővel teli strandlabda. Na és ilyenkor mi van? Honnan tudom, hogy jó irányba tartok, vagy egyáltalán tartok-e valamerre? Ilyenkor jól jöhet egy külső, objektív útmutató. 

Igen ám, de mi legyen az? Kiben, vagy miben lehet megbízni? Egy erős elmekontroll alatt élők számára a külvilág félelmetesnek tűnik. A szekta agykontrollja a józan ész logikáját teljesen felülírja, az elme amúgy is könnyen átvágható különféle elmekontrollok használatával. Bármilyen furcsán is hangzik, de az egyetlen megbízható forrás maga az érzelem. Nem csoda, hogy az Őrtorony mindent elkövet a dogmái által, hogy a tagok hagyják ezeket figyelmen kívül, ami meglehetősen nevetséges egy olyan területen, mint a vallás, mely a jobb agyféltekéhez köthető tevékenység. A Tanúk vallásos hittételei egy kvázi-vallásnak tekinthető, ami elsősorban balegyféltekés tevékenységek - megismerés, logika, szervezettség, "tudomány" - által fejleszthető, melyet a szellemi alapítójuk, Joseph Rutherford vezetett be az ő személyes élete és preferenciái miatt, és amelyet a Tanúk a mai napig követnek, bár fogalmuk sincs arról, hogy ennek így a transzcendens megismeréshez semmi köze nincsen.

Minden ősatyát tiszteletben kell tartani, ami nem jelenti, hogy ismételni vagy utánozni kellene a mintáikat, hanem meg kell hagyni nekik azt, hogy ők akkor, ott ezt a megoldást választották, és ezzel nekik kell elszámolniuk. Teljesen érthető volt pl egy olyan ember számára, mint Rutherford, aki egy szegény farmercsaládból küzdötte fel magát egy másik társadalmi rétegbe az ambíciói révén, kemény munkával, hogy felül kellett értékelnie családja vallásos hitét (baptista családból származott), és próbálta az értelmet és a logikát keresni abban is, ahol az esetleg nem volt. A dolgok attól még persze léteznek, hogy nem logikusak, nem mindent lehet és kell a logikával megmagyarázni, pl szerelembe eshetünk, bizonyos művészeti alkotásokhoz vonzódhatunk vagy furán érezhetjük magunkat egyes helyeken. Rutherford balegyféltekés vallásosságából teljesen kimaradt a személyes megélés, a hit átélése és a személyiség fejlődése is - ahogyan az az életében meg is nyilvánult (bár az Őrtorony igyekszik ezt megszépíteni). Az általa bevezetett "teokrácia", ami gyakorlatilag egy vallásos diktatúra, egyféle "ateista vallásosságot" eredményezett. Rutherford szellemi letéteményesei nehéznek találhatják, hogy kapcsolódjanak saját magukhoz, vagy egyáltalán elhigyjék azt, hogy létezik egy Önvalójuk, egy Belső Énjük, mivel ilyesmi már generációk óta nem volt divat a családjukban, sőt mindezt a Gonosszal hozták összefüggésbe, így inkább féltek tőle. Az Őrtorony maga is kezdi belátni, hogy túl messze ment a kontrollal, és az egyik sarkalatos szabályt, amit Rutherford mások kontrollálására és a saját személye kiemelésére vezetett be, meg is szüntették. Lehet több is fogja követni hamarosan, ezt nem tudni, de mindegy is, mert a Tanúk mai nemzedéke felé az az üzenet, hogy: "lehet változni, az életetek, a döntéseitek a ti kezetekben van". És valóban, lehet dönteni abban, hogy valaki követi a nárcisztikus vonásokkal bíró alapító atya (és annak szellemi letéteményesei, akik lehetnek a saját szülei is) érzelemmentes kvázi-vallásos logikáját, vagy hajlandó megismerni a saját lelkét, felvállalni valós érzelmeit és elfogadni azokat. 

Az érzelmekkel nem annyira könnyű kapcsolatba kerülni, mint azt valaki első látásra gondolná, mert azok felismeréséhez és szabályozásához érzelmi intelligenciára van szükség. Ráadásul egy vallásos közegben rengeteg érzelem álcázva, maszkban jelenik meg, mintha egy maszkabálon lennénk. A mai világ felmagasztalja az értelmi intelligenciát, ami még önmagába nem lenne baj, ha az az érzelmi intelligencia párhuzamos fejlesztésével járna. Jézus azt tanította, hogy "boldogok a lelki szegények", vagyis azok, akiknek értelmük fejlődése nem haladja meg az érzelmeik felfogásának, kimutatásának és szabályozásának képességét. Mivel ez a mai világban eltorzult, mert a tudás ugyan nagyobbá vált, de ehhez az érzelmi intelligencia nem fejlődött fel eléggé, így a több megértés nem feltétlenül teszi boldoggá a tulajdonosát. Mondok egy példát annak érzékeltetésére, hogy mennyire el vagyunk vágva a saját érzéseinktől. Az érzések tagadása és elfojtása sokszor a fizikai testben nyilvánul meg, általában betegség vagy fájdalom formájában. Ha valaki pl magas vérnyomásban szenved az legtöbbször az elfojtott haraggal áll összefüggésben, de ha az illetőtől megkérdezné az orvosa, hogy haragszik-e valakire, akkor legtöbbször azt válaszolná, hogy ő bizony nem haragszik senkire. Hajlamosan lehetünk a harag érzésének pillanatnyi hiányát annak bizonyítékául venni, hogy az nem is létezik, és figyelmen kívül hagyni a test jelzéseit. Pedig pont ezért jelez a test, mert az érzést nem engedjük meg magunknak, vagyis azt akarjuk elhitetni magunkkal, hogy mi milyen békés, nyugodt emberek vagyunk, mert ezt várta el tőlünk a környezetünk, a társadalom is ezt díjazza, és a család sem szereti, ha valaki szóvá mer tenni sérelmeket. Ezért nem fogunk haragot érezni, lenyomjuk azt, mosolyt húzunk fölé, és a feltorlódott érzelem majd valami másban fog megnyilvánulni. Pl magas vérnyomásban. Persze az a lónak a másik oldala, ha állandóan haragosak vagyunk, nem tudjuk rendezni a konfliktusokat, így másokra öntjük frusztrációnkat (legtöbbször nem azokra, akik a sérelmet okozták) vagy dühkitöréseink vannak, vagyis az érzelmi intelligencia hiányában nem tanultuk meg az érzelmeinket szabályozni, mert nem tudjuk hogyan kell, sőt, ami rosszabb, még igényünk sincs ilyesmire. 

Van arra is lehetőség, hogy valaki szándékosan elbutítja magát, és ebben sokan sikeresek is, alkohollal, drogokkal, vagy csak szimpla ignoranciával, nemtörődömséggel elég sokat el lehet érni ezen a területen. Ez mindenkinek saját hatáskörében van, főleg a jólléti társadalmakban az embereknek van választási lehetőségük, és ha valaki úgy dönt, hogy nem akar tanulni (sem formális oktatásban, sem amúgy az életben általában), nem nyitott a világra, a megtapasztalásokra, és inkább az élvezeteknek, és/vagy leginkább mások (szülei, házastársa, adófizetők, társadalom, föld stb) nyakán él, azt is megteheti. Lehet, hogy ő "boldog" lesz, de a környezete nem biztos, így egy idő után el fognak fogyni mellőle az emberek. 

A másik lehetőség az egyensúly megteremtéséhez az érzelmi intelligencia felfejlesztése a kognitív tudás szintjére. Ez a nehezebbik út, és éppen ezért relatíve kevesebben választják, de szerencsére világszerte egyre többen próbálkoznak önfejlesztéssel, önismerettel, ami nem arról szól, hogy én ilyen vagyok, vagy olyan vagyok, hanem arról, hogy mik a valós érzéseim, szükségleteim és megadom-e ezeket magamnak. Ez eleinte nehéz lehet, mert a szektában alkalmazott elmekontroll miatt erős vádkultúra működhet a tagokban (Rutherford maga jogász volt, és minden lehetőséget kihasznált arra, hogy a körülötte levő társadalmat hibáztassa, és perelje), ami sokszor vezethet önvádhoz vagy önsajnálathoz, melyek pont ellenkezői, sőt akadályai lehetnek az önismeretnek. Minél több valós érzelmet tudunk önmagunkban tudatosítani, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy érzelmileg fejlődjünk. Persze ez azzal jár, hogy szembe kell nézni a valósággal a saját életünkben, ami bizony generálhat időnként negatív érzéseket is. Ezek kezeléséhez viszont felnőtteknek kell lennünk, vagyis hajlandóaknak kell mutatkoznunk arra, hogy ne meneküljünk el a valóságunktól, ne burkoljuk magunkat illúziókba, hanem bátran nézzünk szembe az igazsággal - a saját életünk igazságaival. Ebben a folyamatban elkerülhetetlen lesz, hogy szembenézzünk elakadásainkkal, traumáinkkal, így egy ponton valószínűleg szakember segítségére lesz szükségünk. 

Addig is, honnan tudhatod, hogy jó irányba haladsz? Létezik egy skála, ami az érzelmek hierarchiájában segít eligazodni. Ez a David R. Hawkins által kifejlesztett tudattérkép, amelyben az egyes érzelmek rezgésszintje kineziológiai teszteléssel lett számszerűsítve, így segíthet eligazodni hogy merre van az arra. 

A táblázat azt is mutatja, hogy az egyes érzelmi szintekhez milyen istenkép, életfelfogás, érzelemvilág és folyamatok társulnak. A szégyen, a bűntudat, fásultság, szomorúság és félelem az alsó polcon foglalnak helyet. Ezek azok az érzelmi állapotok, melyekben az elnyomó rendszerek - mint a szekták is - működni tudnak, így a vezetőknek érdekükben áll elmekontroll technikák segítségével olyan körülményeket teremteni, melyek nem engedik a tagoknak, hogy magasabb szintekre emelkedjenek, mert ott már nem lehetne őket kontroll alatt tartani. Az alacsonyabb tudatszintek számára a magasabb tudatszintek rémisztően, sőt visszataszítóan is hathatnak. A cél az lenne, hogy kijussunk a "hiány" zónából valahogy, de ehhez keresztül kell menni olyan érzéseket, melyek rémisztőek lehetnek. Nézzünk egy példát: az alsó négy tudatszint az áldozat mentalitásához tartozik. Nem kellemes ebben lenni, de egyúttal kényelmes is, mert nem kell semmit tenni, az illető naphosszat sajnálhatja magát, és mindig találhat egy-két "empatikus" fület is magának, akik végighallgatják panaszait. Szuper! Viszont, ha valakinek ez már nem kielégítő vagy unalmas, és többet akarna, akkor rögtön megjelenik a félelem, ami általában bénító, így megakadályozhatja az egész folyamatot. Ha valaki még ezt legyőzve is tovább mer menni, és nem adja fel álmait, vágyait (melyek elérhetetlennek tűnnek), akkor általában szembekerül a harag érzésével valamilyen formában. Na, már itt kelleni fog a "fogd meg söröm" hozzáállás, hogy már csak azért is megmutatom a világban, hogy mit tudok, vagyis az egóműködésen alapuló akaratfitogtatás, ami már egy "jólelkű" vallásos személynek már túl sok lesz. És akkor még mindig a "hiány" zónában vagyunk, vagyis ott ahol lehúzó energiákat hoztunk létre, vagyis rengeteg csalódásban és pofára esésben lesz részünk valószínűleg, de ha ezeket nem vállaljuk fel, mint szükséges tanulságokat, akkor bezárjuk magunkat az alsóbb szintekre. A Tanúknál ez úgy jelenik meg, hogy azok, akik a maszkokat levetve fel tudják vállalni valós érzéseiket (szomorúság, depresszió, bánat stb), ők lesznek a szellemi gyengék. Akik félelmüket legyőzve elmennek terápiákra vagy épp korábbi tagok oldalait kezdik el olvasgatni, és megismerik a szervezet valós történelmét a rajtuk alkalmazott elmekontroll technikákat, egy idő után már a harag érzését is tapasztalni fogják. Nos, ők lesznek a rossz befolyás, a kritikus szelleműek és a panaszkodók, akikkel szemben általában belső kiközösítést foganatosítanak a derék hívők. Akik pedig odáig eljutnak, hogy el merik hagyni a csoportot is, érezni fogják a saját erejüket, amire büszkék lehetnek, de a csoport tagjai büszkéknek, felfuvalkodottaknak fogják őket látni, így teljes közösségmegvonással "büntetik" a fejlődésre vágyó csoporttársukat. 

A harag és büszkeség az emberi történelem során borzalmas háborúk mozgatórugói voltak, melyek aztán bűnt, kétségbeesést, gyászt és hasonló érzéseket termeltek ki, vagyis innen még nagyon könnyen vissza lehet kerülni a gödör aljára. Sok korábbi tag tapasztata - ahogy én magam is - hogy a csoport elhagyásával nem feltétlenül történt meg a további tudati emelkedés, sőt egy visszaesés volt tapasztalható, hiszen a rengeteg sérelem, amit átéltünk a csoportban, csak annak elhagyása után aktiválódott. Korábban természetesnek vettük a megalázó bánásmódot, szinte nem is éreztük, hogy miket tettek velünk, vagy mi mit tettünk másokkal (!!!), de térben és időben eltávolodva másként hatnak ezek a történetek. A tudati fejlődés tehát nem lineáris, sőt meglehetősen komplex, mert talán egyes részünk elfogadja a magasabb szintekhez társuló gondolkodási mintákat vagy érzéseket, míg más részeink vitatkoznak ezzel, és inkább az alsóbb szinteken szeretnek dagonyázni. Egy példa erre a megbocsátásról szóló tanítás, ami olyan szépen és egyértelműen le van írva a Bibliában, Jézus szavait idézve. Hát hogy nem lehet ezt érteni? Pl valaki megbántott, megértjük, hogy miért csinálta és megbocsátunk neki, ahogy Jézus tanította, és törlődnek a rossz érzéseink vele kapcsolatban. Easy-peasy! Hát nem éppen! A megbocsátáshoz kapcsolódó tudati rezgésszint 300-400 között mozog, vagyis ez az állapot az, amikor már megértjük, hogy a másik személy miért tette, amit, és azt is, hogy az nekünk hogyan vált javunkra. Ezen a tudatszinten a megbocsátás már magától értődő lesz, mivel rájövünk, hogy nincs is mit megbocsátani! Ha nem vagyunk ezen a tudatszinten, akkor lehet, hogy a megbocsátásnak egy "olcsóbb" változatát tudjuk csak elérni, nevezetesen csökkenteni próbáljuk a haragunkat a másik felé, és a károk helyrehozatalára, vagyis magunk felépítésére helyezünk hangsúlyt, ami azt is jelentheti, hogy akár korlátozzuk vagy megszüntetjük a kapcsolatot a kárt vagy sérelmet okozóval. Ezzel a módszerrel el lehet kezdeni a feldolgozást miközben nem kapunk állandóan újabb és újabb sértéseket a nyakunkba, vagyis nem kényszerülünk állandóan védekező pozícióba, ami az áldozat állapota. Egy idő után persze fel tudunk nőni a megbocsátásig (általában más kapcsolatok által), de ahhoz hogy az eredeti bántó személlyel rendeződjön a kapcsolatunk, ahhoz elvileg neki is végig kéne járni ezt az utat, vagyis neki is el kellene jutni annak megértéséig, hogy miért és mivel okozott nekünk sértést, és ezeket hajlandó is jóvátenni. Ez ugye elég ritkán szokott előfordulni, főleg egy szektás közegben. El tudjuk azt képzelni, hogy az Őrtorony társulat bocsánatot kér az évszázados hazudozásai és félrevezetései miatt, és módszeresen és következetesen felkeres minden egyes korábbi tagot és kárpótolja őket az okozott károkért? Na ugye!

Arra várni, hogy majd mások megváltoznak és felhagynak a bántó viselkedéssel hiú álom, de mi magunk sokat tehetünk a saját fejlődésünkért. A baj az, hogy sokszor nem tudjuk, hogy hol állunk, éppen milyen érzések kavarognak bennünk. Szeretjük magunkat becsapni, hogy mi milyen rendesek vagyunk, a mi világunkban minden rendben van, és van hogy ideig-óráig sikerül kizárni a külvilágot, vagy netán jó kis tudatmódosító szereket vagy módszereket alkalmazunk, amivel fenntarthatjuk az önmagunk valós állapotáról szóló álomvilágot. Egészen addig, amíg jön valaki, aki "megsért" minket és már rögtön benne is találjuk magunkat valamelyik - általában alsóbb szinten levő - érzelemkavalkádban. Köszönjük meg a sértőnek, hogy segített nekünk beazonosítani a valós érzéseinket, mert ezekkel foguk tudni valamit kezdeni, míg az önámítással és a műérzésekkel nem! Az Őrtorony szervezet olyan belső szabály és eljárásrendszert dolgozott ki, mely alacsony szinten tartja ugyan az emberi tudatosságot (ami nem feltétlenül egyenlő az emberi ostobasággal), viszont bántalmazó és támadó is egyúttal, vagyis a tanokat elfogadó tagok előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül bele fognak futni sértésekbe, bántalmazásba vagy igazságtalan bánásmódba. Nem csoda, hogy sok Tanú akkor kezd el ébredezni és akkor kezd a tudatszintek és az azokhoz kapcsolódó érzésekkel szembesülni, amikor találkozik valami húsbavágó helyzetbe a gyülekezeten belül. 

Ekkor aztán elindulhat az "előrehaladás".