Joseph Rutherford munkásságát összefoglaló fejezet negyedik részében további botrányok és a Bíró hivalkodó, luxus életstílusával kapcsolatos tények kerülnek górcső alá. Talán elmerengesz azon, hogy mi lehet még hátra ennek az embernek a listáján, miután etikátlan módon magához ragadta a hatalmat a szervezeten belüli, majd a saját képére formálta azt, megfenyegette minden idők legaljasabb diktátorát, amivel szélsőséges helyzetbe sodorta a németországi bibliakutatókat a II. világháború idején és kétes nőügyekbe keveredett elnöksége ideje alatt, melyeken mások megbotránkoztak az akkori bételtagok közül.

Az egyik ilyen személy, aki panaszait írásban is a Bíró elé terjesztette, Olin Moyle volt, aki 1935-ben költözött be a Bételbe, az Őrtorony jogi osztályának nyújtott felbecsülhetetlen segítséget, két kiemelkedő ügyben is képviselve azt a Legfelsőbb Bíróság előtt. Néhány éven belül azonban Moyle kezdett kiábrándulni a Bételben tapasztalható légkörből. Fő panaszai közé tartozott az elnök másokkal való bánásmódja, a diszkrimináció, az elnök fényűző életmódja, miközben az egyszerű dolgozó tagok szinte nyomorogtak, a trágár beszéd és az alkohollal történő visszaélés. Moyle levele, amit 1939. július 21-én hagyott Rutherford asztalán, eredetiben itt olvasható, egy magyar nyelvű összefoglalás itt.

A Bíró még aznap kidobta Moyle-t és feleségét a Bételből, gyakorlatilag az utcára téve holmijaikat (bár Moyle még szeptember elejéig vállalta volna a szervezet jogi képviseletét, hogy ne okozzon zavart hirtelen távozása). De ez még nem volt neki elég, mert néhány hónap múlva az Őr Torony 1939. október 15-i számában „Információ” cím alatt közreadott egy írást, melyben Moyle vádjait hazugságoknak és rágalmaknak, őt magát pedig Júdásnak nevezte (természetesen anélkül, hogy konkretizálta volna a panaszokat, vagy megcélozta volna azokat bármilyen módon is). Moyle rászolgált még az áruló és a gonosz szolga címekre is, mint olyan valaki, aki „ellene van a teokratikus kormányzatnak”, majd a cikk Rutherford ultimátumával zárol: „döntsd el kit akarsz szolgálni”.

Rutherford cikke, amit Olin Moyle panaszlevelére írt 1939. október 15-i Őrtorony számában, mely miatt Moyle beperelte az akkori Őrtorony Társulatot. 

Most álljunk itt meg egy pillanatra és gondoljunk bele Rutherford mérhetetlen ostobaságába: ha Moyle-nak igaza volt, akkor elvileg ki kellett volna vizsgálnia az panaszokat – kezdve persze önmagával -, és alázatosan el kellett volna ismernie ezeket, így az eset „házon belül” maradt volna. De ez nyilvánvalóan nem volt járható út a Bíró számára. Ha viszont Moyle valóban hazugságokat állított, akkor miért nem elégedett meg a Bíró az „áruló” eltávolításával? Miért kellett egy cikkben habzó szájjal tudatnia ezeket másokkal (természetesen az eredeti levél beidézése nélkül...., ami oly annyira jellemzi a mai szervezetet is, hogy a „hitehagyottakat” megbélyegzik, mindenféle bibliai átkokat szórnak rájuk, de nem állnak elé azoknak a problémáknak, melyeket megcéloznak....)? Nos, Rutherford melléfogott ebben az esetben (is), mivel Moyle egy jól ismert, gyakorló ügyvéd létére beperelte az Őr Tornyot (Moyle ekkor még Tanú volt). A per sokáig elhúzódik, az első 1940-ben kezdődött, és egy 1941-es Őr Toronyban egy nyilvános határozatot adnak közre a dolgok állásáról, melyben állásfoglalásra akarják bírni a Tanúkat a „gonosz és áruló Moyle tettével szemben”.

Egy részlet az 1941-es Őrtorony egyik számából, melyben az Őrtorony figyelmezteti követőit Moyle "helytelen viselkedésére". Itt még Jehova, az Ő Királysága és Jézus ellenségének nevezik, hibakeresőnek, panaszkodónak és olyannak, aki akadályozza a teokratikus munkát. Az egész írás itt érhető el:

 https://jwfacts.com/images/Moyle-1941-Watchtower-Resolution.pdf

Ebből is látható, hogy az eset ismert volt az akkori Tanúk előtt. Elképzelhető, hogy azért is tettek közre egy ilyen vallásos felhangú határozatot, mert azon a ponton még nem történt ítélet, és az Őr Torony bízott abban, hogy számukra kedvező ítélet fog születni, mivel egészen addig mindig így is történt. Kivéve ebben az esetben, mert 1944-ben Moyle pert nyer, és 15 ezer dollárt kap kárpótlásul. Ekkor a Vigasz folyóirat (ma Ébredjetek!) 1944. december 20-i számában jelenik meg egy rövid közlemény a per lezárásáról (https://jwfacts.com/images/Moyle-Consolation-December-20-1944-p21.pdf).

Az 1944. december 20-i Vigasz egy rövid közleményt adott közre "Rágalmazási per lezárult" címmel, melyben tudatják, hogy Moyle 15 000 dollár kártérítésre jogosult. Erről a perről, a mai Tanúknak szóló kiadványok, és a szervezetük történelmét összefoglaló Hirdetők könyv, egy szót nem ejtenek. Kép forrása: https://jwfacts.com/images/Moyle-Consolation-December-20-1944-p21.pdf

Érdemes megfigyelni, hogy ebben a cikkben már egyetlen bibliaverset vagy vallásos megbélyegzést nem használnak fel (feltehetően nem akartak még egyszer 15 ezer dollárt leperkálni). Innentől kezdve viszont már nem kerülhetett a történet ki a dicsőségtáblára, és az Őrtorony ma már eltitkolja ezt a követői elől (lásd Barbara Anderson beszámolójában, hogy miképp maradt ki a történet a Hirdetők könyvből). De de ha jobban belegondolunk, az eset azért válhatott széles körben ismertté annak idején – és azért tudják a mai volt-tagok ezt felhozni -, mert Rutherford annak idején úgy döntött, hogy megírja egy lejárató cikkben, hogy miképp rázza meg Isten a népét, és  ’csak az marad meg, ami (aki) kibírja ezt a megrázást’ (Zsidók 12:27, 28). Ha nem tette volna, akkor sem az Őrtoronyban nem lett volna nyoma, és Moyle sem perelte volna be, így bírósági végzés sem maradt volna fenn az esetről. A dolog még mindig korrigálható lett volna, ha a szervezet normálisan reagálta volna le Rutherford viselkedését, vagyis elismerte volna/vagy elismerné annak tényét, hogy volt egy ilyen fejezet Jehova Tanúi történelmében. Mondjuk ha így tennének, akkor nehéz lenne fenntartani Rutherford „isteni kiválasztottságának” imidzsét, és ebből következően a sajátjukat is. A szervezet ezért úgy döntött, hogy fenntartják a hamis identitást. De az a tény, hogy Moyle panasza a „hitehagyottak” által napvilágra kerülhetett, ezzel leleplezve mind Rutherford, de mind az ő isteni nimbuszát fenntartó szervezet képmutatását, nagymértékben köszönhető a saját ostobaságuknak és felfuvalkodottságuknak.

Moyle panaszának egyik szegmense az alkoholfogyasztási kultúra volt. Lloyd szerint ez ma már nem gond a Bételekben (ezzel ugyan vitáznék), na meg általában a gyülekezetekben nem tolerálják a részegséget (mondjuk ezzel is....). Az absztinens Moyle maga is sokszor vált gúnyolódás céltáblájává bételbeli tartózkodása idején, de mégsem ő volt az egyetlen, aki fennakadt a Bíró túlzott alkoholfogyasztásán.  

Két évvel Moyle előtt, 1937. április 1-én, a kanadai fiókhivatal vezetője Walter Salter, írt egy nagyon hasonló témájú levelet Rutherford-nak. Salter, aki akkor már mintegy két évtizede ismerte Rutherford-ot, és kapcsolatuk olyannyira barátinak volt mondható, hogy az 1920 és 1933 között tartó amerikai szesztilalom idején segítette a Bírót az Őrtorony kanadai fiók lehetőségeit felhasználva nagymennyiségű szeszesital illegális csempészésével. 1936-ban azonban kételkedni kezdett a tanok igazságtartalmában, így az illegális tevékenységben való részvétele felett is bánkódni kezdett. Moyle-hoz hasonlóan, szintén bírálta Rutherford-ot, annak fényűző életmódja miatt. Levelében megdöbbentő beismerést tesz:

„....én, a te utasításodra több rekesz whisky-t vásároltam, mely rekeszenként 60 ezer dollárba került, és brandy-it is több rekesszel és több más likőrt is, nem beszélve a megszámlálhatatlan mennyiségű sörről. Egy vagy két üveg likőr nem lett volna elég, mert ez AZ ELNÖKNEK ment, és semmi nem volt elég jó AZ ELNÖKNEK. Ő volt a mennyország kedvence, ugyan miért ne kaphatott volna meg mindent, amit csak megkívánt a kényelme érdekében. Igaz, én is részesültem abban, hiszen a vendégséglátásodat élveztem, vagy inkább úgy fogalmazzak, hogy a szervezet vendégszeretetét, mert a szervezet pénze volt, amiből részesültem, ahogy feljebb is írtam, hogy el voltam vakítva attól, hogy AZ ELNÖK felelős mindezekért, és nem én. Ma már látom, hogy ez a gondolkodás teljesen téves volt és a szervezet pénzének eltékozlása ily módon, ezen pénzforrások értékelésének teljes hiányáról tanúskodott. , és ebben semmi körülmények között sem lett volna szabad részt vennem. Megvallom ezért bűnömet a barátaim és Isten előtt, és kérem a bocsánatukat, mint ahogyan az Övét is.”

A képen Rutherford (jobb szélen ülve) látható, amint egy italozásban vesz részt. Forrás: https://www.jehovahs-witness.com/topic/277193/what-story-behind-this-picture-rutherford-drinking-party

Ha valaki még ezután is kételkedne a Bíró italozási és bohém szokásaiban, annak rendelkezésre áll egy korabeli filmrészlet, melyben Rutherford a Beth Sarim építkezési és kerti munkái közepette idétlenkedik: nyújtogatja a nyelvét a kamerának, csókolgatja az almákat, futkos összevissza, és egy üvegből önt valami italt magának, és iszik. A néma videóhoz egy rövid előszót mond a JWStruggle szerkesztője, és néhány magyarázatot is készítettek, mely magyar felirattal olvasható. 

Természetesen ez még nem bizonyíték a részegségre, hiszen lehetett nagyon boldog, és azt sem tudni, hogy milyen folyadékot ivott, lehetett víz vagy almalé. De ez az egyetlen mozgófilm, ami Rutherford-ról rendelkezésre áll, és ebben a filmben ahelyett, hogy egy tekintélyes vallási vezetőként, előadást tartva vagy munka közben az irodájában dolgozva láttatná magát az utókor számára, ő ezt az majomkodást választotta. Így erősen gyanítható, hogy ez a viselkedés valódi személyiségéhez sokkal több ponton kapcsolódott, mint az, amit a szervezet ma próbál lefesteni róla.

Azonban nem az elnök idétlen tökkelütöttsége jelentette a legnagyob  problémát. Miközben folyamatosan a vallásos szólásszabadság érdekében harcolt a bíróságokon, egyre nagyobb törvényes hátteret biztosítva az Őrtoronynak (vagyis leginkább a saját írásainak, vagy olyan munkáknak, melyekkel egyetértett), a felvigyázása alá tartozó Bételben valóságos terror uralkodott. Moyle így ír erről levelében:

„....Ezen a nyáron történt a legtöbb nyilvános szemrehányás. J. Y. McCauley csupán feltett egy kérdést, ami az Őr Torony jelenlege tanulmányozási módszerének kritikájául lett értelmezve. Ezért súlyos dorgálást kapott. Ez az eljárásod éppen annak az alapelvnek megsértése, amiért harcolunk, vagyis a szólásszabadság. Amit tettél, az egy főnök viselkedése volt, nem pedig egy szolgatársé. ....Worsley testvért nyilvánosan megvádoltad, amiért egy listát állított össze hasznos írásszövegekből és alapvető témákból, amit körbeadott a bételesek között. Hogyan ítélhetjük el a más vallásokhoz tartozókat következetesen, amiért intoleranciát mutatnak, amikor te magad is intoleráns vagy a saját munkatársaiddal szemben? Nem ezt bizonyítja az, hogy az egyetlen szabadság, ami megengedett a Bételben az, amit te szeretnél, hogy mondjanak és tegyenek? Az Úr egész biztosan soha nem helyezett téged ilyen magas lóra, ahonnan ilyen lekezelően bánhatsz szolgatársaiddal.”

Természetesen mindenkinek van jó és rossz oldala, és elképzelhető, hogy a Bíró is képes volt kedvesen is viselkedni, ahogyan azt az Őrtoronyban lefestik, amiben próbálják a mai követőket meggyőzni arról, hogy az 1919-ben Krisztus által választott vezető – tökéletlen volt ugyan -, de egy alázatos, krisztusi jellemmel bíró személy volt. Ahogy az Őrtorony folklórba bevonult Rutherford, gyakran utalnak rá „kedves, és megközelíthető” olyan férfiként, aki „gyakorolja azt, amit prédikál”, sőt aki „legmagasabb szellemi és morális jellem”. Maga Rutherford egy 1941-ben adott interjúban, joviálisan megjegyezte a riporternek: „A címek semmit nem jelentenek számomra. Mindegy, hogy Bírónak, vagy idiótának neveznek”. Nos, Moyle nem nevezte idiótának Rutherford-ot, csak kedvesen de határozottan rámutatott néhány dologra, melyek zavarták őt, és estére a holmijait az utcán találta, és mehetett, ahova akart. Ez a történet – jóllehet széles körben ismertté vált akkoriban (magának Rutherford-nak köszönhetően) -, valahogy mégse került bele a mai Jehova Tanúi történelmébe.

A Bíró közvetlen munkatársa, A. H. Macmillan már reálisabb képet fest szellemi vezetőjéről könyvében (Faith on the March), mint aki „egyenes és szókimondó” és nem rejti el az érzéseit. Az 1986. november 1-i Őrtoronyban Karl F. Klein testvér élettörténetében olvasható erről több részlet: Rutherford testvér olyan volt nekem, mint egy megértő, szerető apa, még ha bizony többször elő is fordult, hogy meg kellett feddnie valami szabálytalanságért. Egy alkalomra különösen visszaemlékszem, amikor nyers őszinteséggel megdorgált. Legközelebbi találkozásunkkor vidáman üdvözölt: „Szervusz, Karl!” De én bizony csak az orrom alatt dörmögtem valami üdvözlésfélét, mivel még mindig sértve éreztem magam. Ekkor elém állt és ezt mondta: „Vigyázz magadra, Karl! Az Ördög rád leselkedik!” Zavaromban azt feleltem: „Nincs semmi baj, Rutherford testvér!” De ő jobban ismert engem, és megismételte figyelmeztetését: „Rendben van. De azért vigyázz magadra! Az Ördög rád leselkedik.” Mennyire igaza volt! Ha ugyanis neheztelünk egy testvérünkre, különösen azért, mert olyat mondott, amihez kötelessége folytán joga is volt, kitesszük magunkat az Ördög csapdájának (Efezus 4:25–27).

Klein, aki később a vezető testület tagjává vált, megtanulta, hogy nem szabad megsértődnie, ha valaki tahó módon (amit "nyers őszinteségnek" nevezett) ledorongolja. Különösen akkor nem érdemes bevágni a durcit, ha az illető a felettese, aki már félreállított pár vele ellenkező egyént az útjából, és ha ő maga valami isteni küldetésből vezérelve (amit inkább isteni megszállottságnak is nevezhetünk), mégis ebben a szervezetben képzeli el karrierjét. Ebben az esetben bizony le kell építenie saját önbecsülését, és le kell nyelnie a békát, mert majd, ha ő lesz abban a pozícióban, akkor neki is a „kötelessége folytán joga lesz” másokon átgázolni, akiknek majd az ő viselkedését kell lenyelniük (ha előre akarnak jutni a szervezetben, vagy egyáltalán benn akarnak maradni abban). Érdekes következtetés, de ez az amit az Őrtorony elvár a követőitől, és úgy tűnik ma is ezeket a köröket futják benne a szervezeti karrier megszállottjai. 

De felmerülhet a kérdés, hogy miért olyan fontos megtudni ezeket a tényeket Rutherford jelleméről, és az által gyakorolt dolgokról (rasszizmus, antiszemitizmus, nőügyek, alkoholproblémák, durva kirohanások és stb (még lesz egy pár a cikk hátralevő részében))? Nos, a Tanú hitrendszer szerint Rutherford, aki gyakorlatilag a Jehova Tanúi mai szervezetét alapította, beleértve a név adását is, volt az, akit Jézus kiválasztott 1919-ben, és akire rábízta földi javait. Ha a mai Tanúk ismernék a Bíró „viselt dolgait”, akkor többekben felmerülne a szervezet létjogosultsága, isteni kinevezettsége, ergó az életük felett gyakorolt hatalmának jogossága is. Érthető tehát, hogy a szervezetnek érdekében áll minél kevesebb információt feltárni Rutherfordról, mivel ezzel zsarolni tudja tagjait, hogy ha eltérnek a szervezettől, akkor magától Istentől fordulnak el. De hát amilyen az alap, olyan a felépítmény! Ha egy ideológia hazugságra, csalásra, képmutatásra épül, akkor az annak megszállottjai identitászavarban, lelki is fizikai betegségekben fognak szenvedni.  (Ha valaki, e sorok olvasó közül talán arra gondolna, hogy ugyan nem mindegy neki, mit is tett Rutherford, és milyen ember volt, mert ő nem azért Tanú, hanem Istent akarja szolgálni, akkor gondoljon erre a megközelítésre, és nézzen szét maga körül a gyülekezetben, hogy milyen lelki, fizikai roncsokat lát maga körül.....elképzelhető, hogy nagyon is van köze ehhez annak a hamis identitástudathoz, amit a szervezet próbál mai követőibe sulykolni.)

Mind Moyle, mind Salter panaszolta a Bíró fényűző életmódját. Kétségtelenül, a Bíró kedvelt rezidenciája volt egy spanyol-stílusú luxusvilla San Diegóban, mivel beteg tüdeje nem bírta a brooklyni klímát, így orvosi javaslatra egy melegebb helyre kellett költöznie az 1920-as években. Valójában Beth Sarim (ahogyan a híres-hírhedt épületet nevezték, ...és melynek építésén készült a fentebb látható némafilm) azzal az indokkal épült, hogy helyet biztosítson a 1925-re és utána következő évekre várható régi hithű emberek feltámadására. Maga az elnevezés is azt jelenti, „Hercegek Háza”, és mivel sok hely volt – és a feltámasztandók, a „hercegek” csak nem jöttek -, így Rutherford használta fel azt saját kényelmére (lásd bekeretezett rész lent). Jóllehet a Hirdetők könyv határozottan kijelenti, hogy nem szervezeti pénzből épült az ingatlan, hanem egy kifejezetten erre a célra gyűjtött alapból (77.oldal), mégis ők voltak azok, akik nem várva tovább a „hercegekre”, eladták és zsebre tették annak árát 1948-ban. Vagyis ez is egy ugyanolyan Őrtorony ingatlan volt, mint a többi, csak ez csupán egyetlen ember kényelmét szolgálta. Az 1929- ben épült ingatlan, egy kisebb vagyonba, 25 ezer dollárba került akkor, és az egyik legszebb épületként tartották számon az amúgy sem szegény környéken. Salter 1937-ben írt levelében tételesen felsorolta a Bíró által élvezett kiemelkedő luxust, összehasonlítva azok életkörülményeivel, akik beszédei nyomtatását és terjesztését végezték. Ezen a listán még további öt luxus-tétel található:

1. 2 db 16-cilinderes autó, egy kaliforniában, egy New Yorkban.
2. Egy luxusmódon berendezett apartman lakás New Yorkban, ami kb 10 millió dollárért adható ki évente.
3. Egy fényűző rezidencia Staten Island-on, amit a WBBR rádióadások elkészítéséhez tartottak „alapvetőnek”.
4. Még egy másik erdei házikó ugyanott, ami pihenésre szolgál.
5. További kényelmes és tágas rezidenciák Magdeburgban és Londonban.

Rutherford tehát a mai tévé-evangelistákhoz hasonlóan „bort ivott és vizet prédikált” mind a szó szoros, mind annak átvitt értelmében. Az evangélizáló mozgalmat ténylegesen alapító és irányító személy pazarló fényűzésben élt, míg követőitől szegénységet, egyszerű életmódot várt el.

Rutherford végrendeletben rendelkezett arról is, hogy halála után Beth Sarimba temessék el, de a helyi lakosok tiltakozásának köszönhetően ez nem valósulhatott meg. Természetesen az 1942-es Vígasz magazin a helyi városi hivatalt az „ördög útjának követésével” bélyegezte meg, amiért keresztbehúzta számításukat,  és a Bíró melodramatikus utolsó kívánsága, miszerint egy napfelkeltével szemben fekvő helyre kerüljön végső nyugalomba imádott Beth Sarimjában, nem teljesülhetett. Az elhúzódó vita miatt, több mint három hónappal a halál beállta után került sor a temetésre Staten Islandon, egy névtelen sírban. A temetésen csak pár ember vett részt, még a Bíró felesége és fia sem voltak jelen. Bár a holttest pontos kilétét homály fedi, mivel Beth Sarim későbbi tulajdonosa szerint a követők titokban Beth Sarim egyik garázsa alá temették a földi maradványokat.

Az egyik személy, aki jelen volt Rutherford halálos ágyánál, Frederick Franz (akinek unokaöccse, Ray, aki maga is VT tag volt, később elhagyta azt, és megírta a Lelkiismeret válsága című könyvét). Bár Fred Franz magán a temetésen nem volt jelen, de a Bíró halálos ágyánál ő és két társa (Knorr és Covington) kapott megbízást egy szóbeli végakarat formájában a haldokló Rutherford-tól, hogy folytassák a megkezdett munkát. Franz testvér nem hagyta ki, hogy eme utolsó megnyilvánulást is „bibliai” keretbe helyezze, mivel az aktust Illés-Elizeus kapcsolatához hasonlította, amikor Illés halála előtt Elizeus prófétának adta át az erejét, Majd a misztikum tovább folytatódik, a Sanctified (Felszentelt) könyv 337. oldalán ezt olvashatjuk:

„Illésnek nem volt gyászceremóniája [temetése]. Ötven ember három napon keresztül kereste a testét, hogy gyászolhassák. „ (2Kir 2:9-18)

Ahogyan Illés – és korábban Mózes – teste is eltűnt, úgy a Bíróé is. De eltűnése előtt továbbadta „erejét”, Franz-nak, Knorr-nak és Covington-nak.  A Bíró 1942. januári 8-i halálával (...amivel talán megmenekült a letartóztatástól, mivel az előző évben adtak ki körözési parancsot ellene....) egy olyan szervezetet hagyott hátra, melyre teljesen rányomta bélyegét saját személyisége, és bár jól körülhatárolt hitrendszerrel rendelkezett (hiszen Rutherford maga határolta ezeket körül), de csak aránylag kevés eredményt volt képes felmutatni a prédikálómunka számszerű növekedésében. Vajon mit kezdenek ezzel az utódjai? Vajon kihasználják az adódó lehetőséget, hogy egy valódi „teokratikus hadsereggé” fejlesszék ki a szervezetet, vagy hagyják szétszéledni a híveket?

Forrás:

Lloyd Evans: The Reluctant Apostate