A már halott Michael, a legújabb botrány (Leaving Neverland) kapcsán, hasonlóan az Őrtorony szervezethez, újból gyermekmolesztálás vádjának célpontjává válik. Vajon létezik-e összefüggés a két dolog között? Elképzelhető-e, hogy az a vallás, melyben Michael, élete első kb 25 évét (vagyis jelentős idejét, mintegy felét) töltötte, és amely a vádak szerint gyermekmolesztálókat rejteget a soraiban, valóban „pedofillé” alakította volna át őt? A Jehova Tanúi szexuális „erkölcsre” vonatkozó tanításai, tiltják a házasságon kívüli szex minden formáját, a homoszexualitást, de még a maszturbációt is, ugyanakkor toleranciát mutatnak a gyermekek molesztálása iránt, sőt aktívan védelmükbe veszik elítélt predátorok „emberi jogait”, míg lejáratják, és kiközösítik azok áldozatait. Elképzelhető-e, hogy egy ilyen szellemi közeg hozzájárul ahhoz, hogy az elnyomott és „istenellenesnek” bélyegzett szexuális vágyak, egyszer valamikor szexuális aberáció valamilyen formájában törjenek felszínre? Igen, nagyon is elképzelhető, és ha van valami, ami esetleg a pedofilia mögött álló lelki okok között szerepelhet, az a vallásos bigottság és a szexualitásról vallott egészségtelen nézetek dédelgetése azok közé tartozhatnak. Amint a korábbi fejezetekből kiderült, Michael elég odaadó volt a Tanú hitben, mégha a maga módján is, bár bigottnak talán nem lehetne nevezni, és a szexualitása sem volt éppen teljesen rendben, a már ismert okok miatt. Ez még azonban egyáltalán nem jelenti azt, és nem is következik ezekből az, hogy ő valóban pedofil lett volna. Egy lényeges különbség ugyanis van az őt ért, és az Őrtorony Szervezetet ért vádak között, mégpedig az, hogy a Michael ellen felhozott eddigi tanuskodások és „bizonyítékok” nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy bűnösnek lehessen tekinteni őt a vádakban, míg az Őrtorony eljárásait már több helyen veszélyesnek jelentették ki, és elég sok olyan áldozat van, akiknek személye és hitelessége nem kérdőjelezhető meg. Michael vádlóiról ez nem mondható el, de akik hinni akarnak bűnösségében, esetleg azt gondolják, hogy "ártatlanságát" hatalmas vagyonával vette meg, azoknak persze joguk van ehhez. Természetesen ez is elképzelhető egy gazdag és híres embernél - bár Michaelnél ez éppen nem vezetett sehova, sőt a bíróság és a média kifejezetten boszorkányüldözést folytatott ellene (ahogyan ez a cikkből ki fog derülni) -, azért érdemes megjegyezni, hogy az Őrtorony is hatalmas összeget költött eddig az „ártatlansága” fenntartására, de eddig sikertelenül.
A gyermekmolesztálás ügyek során gyakran feltett kérdések
Azt vettem észre, hogy – nem véletlenül – ez a téma felkelti a kedélyeket, és szélsőséges megnyilatkozásokra ragadtathatják el magukat egyesek, ezért összegyüjtöttem néhány pontot, amin érdemes elgondolkodni, ha valaki ebben a témában szeretne tájékozódni. Minden történet más és más lehet, ahogyan az egyes személyiségek, így azok megélései is különbözhetnek, akiket a trauma ért. Viszont attól, hogy valaki felhoz egy molesztálás történetet, még nem feltétlenül jelenti, hogy ő maga egy áldozat is egyúttal. A gyermekmolesztálás áldozatainak jellegzetes életpályájuk van, melyet azok, akik nem áldozatok, nem képesek produkálni.
Miért jelentkeznek az áldozatok olyan sok idő elteltével, gyakran az elkövető halála után?
Az áldozatoknak fel kell nőniük ahhoz, hogy kezelni tudják a velük történteket. Ráadásul nem csupán fizikailag, hanem érzelmileg és lelkileg is, ami pont az elszenvedett trauma következményei miatt különösen nehéz lehet. A társadalmi környezet, de még a közvetlen család sem mindig fogadja szívesen az áldozatok történeteit, ami nem könnyíti meg a dolgot, vagyis nem elég „csak” éretté válni, hanem erős egyéniséggé is kell válni. Ennek kialakítása időbe telhet még annak is, aki rendelkezik lelkierővel, ami nem is mindenkinek a sajátja. Az áldozat növekedése és a megfelelő körülmények kialakítása sokszor évtizedeket vehet igénybe. Ha az elkövető híres és befolyásos ember volt, az áldozatok talán nem is mernek a történtekkel előhozakodni addig, amíg él.
Milyen eséllyel kerülhet egy gyermekmolesztálásos eset a bíróság elé, és lehet-e együttélni azzal, ha nem történik igazságszolgáltatás egy áldozat ügyében?
A bírósági esetek száma függhet az adott ország törvényeitől. Sajnos vannak országok, ahol nem sok esélye van egy ilyen áldozatnak, de még azokban az országokban is, ahol nagyobb eséllyel indul, megfelelő bizonyítékokkal kell rendelkeznie egy sikeres perhez. Ezeket a bizonyítékokat, a dolgok természetéből kifolyólag, igen nehéz bemutatni. Ha mégis valaki rendelkezik ilyen bizonyítékokkal, és érzelmileg és lelkileg is készen áll egy jogi procedúrára, semmilyen körülmények között nem engedheti meg magának még a tévedést sem, nemhogy azt, hogy korábban hazugságot állított egy bírói eljárás során. Ilyen múlttal eleve értelmetlen lenne jogi igazságszolgáltatást keresnie. A legtöbb áldozatnak esélye sincsen, hogy ügye az igazságszolgáltatás közelébe jusson, mivel ha az elkövető tagad vagy már nem él, akkor szinte lehetetlenség a bizonyítás. Így a legtöbb áldozatnak muszály azzal együttélnie, hogy az emberi igazságszolgáltatás nem fog tudni enyhülést hozni számára. Az esetek többségében, ha valaki áldozattá válik, akkor annak árát ő fogja megfizetni. Erre – érthetően - nem mindenki hajlandó, így az áldozatok között magas az önpusztító életet élők, és az öngyilkosok aránya.
Tartózkodjanak-e az áldozatok a történetük felemlítésétől, ha az elkövető már nem él?
Nem kell tartózkodniuk. Igaz, az elkövető már nem árthat másoknak, ezért az igazságszolgáltatást már kevésbé érdekli az ilyen ügy, az áldozatnak azonban gyógyulásra van szüksége. A története nyilvánosságrahozatalával enyhülhet a fájdalma és elindulhat a gyógyulás útján. Az igazságot mindig ki kell mondani, az senkinek nem jó, ha ezek az ügyek eltemetve maradnak az elkövető „emléke” iránti tiszteletből. Nyilván az ilyen poszthumusz történeteknek megvannak a saját korlátaik, hiszen az elkövető már nem tud védekezni, így nem biztos, hogy nagy összegű (vagy akármilyen) anyagi kompenzációra az áldozatnak lehetősége nyílik.
Jogosan követelnek-e az áldozatok anyagi kompenzációt? Egyáltalán jóvátehető-e egy ilyen sérelem anyagiakkal?
Egy szexuális molesztálás áldozatának hatalmas anyagiakban mérhető kára is származik az ellene elkövetett bűncselekményből. Ez adódhat olyan betegségek, állapotok kezeléséből, melyek egyenesen a molesztálással álhatnak összefüggésben, az ebből származó munkakiesésekből, és az elszenvedett bántalom jelképes kompenzálásából. Az anyagiaknak korlátai vannak, mivel a legnagyobb kár nem azon a területen, hanem lelki, pszichés területen történt, azért anyagi kártérítésre is szükség van. Az eset hasonlítható ahhoz, ha valakinek leég az otthona és mindene odaveszett. Nem hinném, hogy bárki is ilyen helyzetben elégedett lenne csak az "igazságszolgáltatással”, hogy megtalálják és megbüntessék a kár okozóját. Majd utána ő hazamegy, és újraépíti az életét a semmiből. Erősen kétlem, hogy bárki is így gondolná ezt, ugyanakkor, ha egy molesztálás áldozat áll elő anyagi követeléssel – akinek az egész élete „leégett” és elpusztult mindene gyakorlatilag – mégis sokan úgy gondolják, hogy csak a pénzről szól a dolog, és nem tekintik hitelesnek a vádjait. Azonban nincs az a pénz, amely egy leégett otthon esetében visszahozná azokat a tárgyakat (fényképeket, emlékeket stb), melyek elvesztek a tűzben, így a károk helyreállításának elsősorban a lelkiekre kell irányulnia egy áldozat életében. Ha egy feltételett áldozat nagy összegű kártérítésre tart igényt, és a sérelmére elkövetett erőszak fizikai oldalára helyezi elsősorban a hangsúlyt, vagy elsősorban anyagi pert indít és nem érdekli a büntetőper, akkor gyanússá válhat a története.
Ha valakinek nehéz gyermekkora volt, vagy szexuálisan molesztálták, abból egyenesen következik-e, hogy ő maga is elkövetővé válik?
Nem feltétlenül. Igaz, sok molesztált áldozat inkább elfelejtené a vele történteket, így hajlamos lehet az átélt traumát normalizálni, így valamilyen módon megismételni azt. Egy felnőtt áldozatnak azonban van választása abban, hogy akar-e foglalkozni az átéltekkel vagy sem – amivel azért többen élnek manapság -, így senki sincs arra ítélve, hogy elkövetővé váljon.
Igazolhatóak-e a felnőtt áldozatok hazudozásai az őket ért molesztálással kapcsolatban?
Az áldozatok vagy sértettek családtagjainak egy tetemes része a gyermekmolesztálás aktív védelmezőivé válhat, mivel az elkövető sokszor egy szeretett személy, egy családtagjuk lehet, akit fel akarnak menteni, meg akarnak védeni az igazságszolgáltatástól. Ezek a „hazudozások” és eltitkolások, tagadások ténylegesen sokkal nagyobb kárt okozhatnak, mint maga a molesztálás. A hazudozások egy része tehát az elkövető érdekében történik, az áldozat kárára, mivel a tényekkel szembenézni igen nehéz dolog. Sőt, egyes áldozatok azért „tagadnak”, mert nem is emlékeznek a velük történtekre, legalábbis tudatosan nem (lásd alább az „elfojtott emlékek” résznél). A hazudozás így inkább egy önbecsapás, amit az áldozat nem biztos, hogy tudatosan irányítani képes. A bíróság előtti hamis tanúskodás már egészen más kategória, ami nem ugyanaz, mint a zavartság, ami jellemezheti az áldozatokat. Azok a felnőtt áldozatok, akik eskü alatt hazudnak az elkövető tettével kapcsolatban – jóllehet tudatában vannak a történteknek -, ők teljesen felelősek tetteikért, hiszen ezzel az áldozatból bűnpártolóvá válnak. Úgy gondolom, ez a fajta hazugság nem igazolható „pszichológiai” magyarázatokkal.
A hazudozásnak egy másik formája az, amikor az nem az elkövető védelme érdekében történik, hanem az áldozat kitalálja a történetét, vagyis előadja egy molesztálás esetet, ami nem is történt meg vele, vagyis hamisan vádol meg egy amúgy ártatlan személyt. Véleményem szerint egy szexuális áldozat történetét nem lehet hosszútávon kitalálni, illetve fenntartani, mint ahogyan az ellenkezőjét sem, vagyis eltitkolni sem lehet. Egy szexuális molesztálás áldozat élete olyan jegyeket hordoz magán, melyek letagadhatatlanok, illetve tudatosan nem lehet produkálni ilyesmit. Bár egyesek komoly színészi alakításokra képesek, de az ilyen történeteket csak azért tudják ideig-óráig eladni, mert a társadalmi környezet becsapható, mivel a szexuális molesztálás egy tabu téma, melyet sok misztikum takar. Ennek árát az ártatlanul megvádolt személyek – általában hírességek, jómódú emberek – fizetik meg, akik mások kapzsiságának válnak áldozatul. A „metoo” kampány keretében előjövő történeteket ezért mindenképpen komolyan kellene venni: ha az áldozat története beigazolódik, akkor azért, ha viszont hazugságon érhető tetten, akkor meg azért. De semmit nem szabadna készpénznek venni, főleg úgy, ha a történet ellentmondásokkal van tele, és bizonyítékok sem állnak rendelkezésre.
Léteznek-e az ún. „elfojtott emlékek”, melyek miatt egy áldozat nem emlékszik a vele történtekre, míg az emlékek feltörése után már igen?
Igen, léteznek. Egyes esetekben a tudat önvédelemből letiltja, a tudattalanba száműzi az emlékeket, ami miatt a felnőtt áldozat nem képes felidézni a vele történteket. Természetesen „emlékszik” ezekre, de nem a tudatos elméjével, vagyis nem képes felidézni a történteket. Ezt gyakorlatilag "tagadás, vagy eltitkolás" - mégha nem is tudatos - így nem teheti meg "büntetlenül". A természetellenes bántalmazás tudattalanba szorult története a maga módján kommunikál az áldozat felé. Ezek legtöbbször betegségek, fóbiák, depresszió vagy önpusztító gondolatok, vagy életmód formájában jelentkeznek, melyekkel az érintett nem tud mit kezdeni, bármennyire is akar. Egy valódi áldozat azt hiheti magáról, hogy ő soha nem volt szexuális molesztálás áldozata, mivel azt gondolja, hogy ha az lenne, akkor arra biztosan emlékezne, ezért akkor is „letagadhatja” a molesztálást, ha rákérdeznek. Ez nem csupán egy szimpla amnézia, amikor valami kiesik az emlékezetből. Vannak azonban olyan helyzetek, melyek az emlékek feltörését eredményezhetik, de az is lehet, hogy az áldozat tudatosan keresi a megoldást, mivel érzi, hogy valami nem stimmel. Az elfojtott emlékek tulajdonosa egy futóhomokra építi fel az életét, amely felépítmény az emlékek feltörésével párhuzamosan teljesen összeomlik. Olyan tehát nem igazán létezik, illetve én nem tudom elképzelni, hogy valaki éli az életté, és egyszercsak előbukkannak „emlékei”, melyek átmenetileg okoznak ugyan némi krízist az életében, de utána minden ugyanúgy megy tovább: ugyanaz a házastársa, ugyanaz a foglalkozása, ugyanolyan kapcsolatban marad a szüleivel stb. Az elfojtott emlékekkel élő áldozat olyan alapvető tévedésben élhet – és abban választotta meg kapcsolatait, hivatását stb -, hogy életterületei legtöbb vonatkozásukban szükségszerűen el kell múljanak, illetve gyökeresen át kell alakuljanak az emlékek feltörésével.
"Ugyan mi a fenének akarna bárki is egy ilyen történettel kiállni a nyilvánosság elé, ha nem azért, hogy visszaszerezze az élete felett azt a kontrollt, amit elraboltak tőle?"
- teszi fel a kérdést Rose McGowan a Weinsten-féle szexuális bántalmazás botrány egyik feminista szószólója. Hát mi a fenének? Például egy mesés vagyonért, azért akadna vállalkozó az ilyesmire. Wade Robson, Michael Jackson legújabb vádlója, azt állítja, hogy korábban azért esküdött hamisan, mert nem bírta volna elnézni, hogy imádott bálványát börtönbe zárják. Senkinek nem beszélt az őt ért bántalmakról, még a saját anyjának se, amiért most hazugnak nevezik őt. A liberális The Guardian szerint azonban "ez az érvelés [mármint, hogy Robson már korábban hazudott eskü alatt, így most sem mond igazat] nem állja meg a helyét, mert Robson vagy a 2005-ös perben hazudott, vagy most, így - józan paraszti logika szerint - nem lehet egyszerre mindkettő". Szerintem, ha ez így lenne, akkor Wade Robson és társa (James Safechuck) nem járnának jól, mert ha most igazat is adnának nekik, akkor éppen hogy el kellene ítélniük őket bíróság előtti hamis tanúskodás miatt. Számomra inkább úgy tűnik, hogy éppen a Leaving Neverland vádlói szeretnék "egyszerre mindkettőt": a mesés vagyont, amit a Jackson hagyatékból szeretnének kisajtolni ÉS a hamis tanúskodás elnézését, amit pszichológia süketeléssel akarnak kimagyarázni.
Igaz is, egy másik színvonalasnak mondható napilap, a The Independent szerint az áldozatok "gyakran nem mondják el a velük történteket, még a szüleiknek sem, és a bántalmazás története gyakran a 30-as éveikben jön felszínre, amikor már nekik is saját családjuk van". Ez ugyan teljesen igaz lehet, mivel valamennyire fel kell nőni az eset kezeléséhez (lásd bekeretezett részt fent), azonban még nem jelenti azt, hogy ha valaki 30 év körüli, akkor elő kell állnia egy ilyen történettel. Ha valaki mégis felhoz egy ilyet - bizonyítékokkal ugyan szolgálni nem tud - csak elismétli az ismert kliséket, akkor az arra utalhat, hogy sokat olvastak a témában. A Leaving Neverlandet nézve egy furcsa világba kerülhetünk: vagy a két férfi tűnik kőkemény, számító hazudozónak, vagy Jackson egy aljas gyermekmolesztálónak. Na, ebben tűnik úgy, hogy nem lehet "mindkettő"! Bármelyik is igaz, mindenképpen elkeserítő a végeredmény. Pedig a történet jóval árnyaltabb ennél, és akik a cikk korábbi részeit elolvasták, láthatják, hogy sok részlet maradt ki eddig is Jackson életéből, melyek feltárhatnák gondolkodását, motivációját. Leaving Neverland lehetőséget ad arra, hogy közelebbről vegyünk szemügyre egy jelenséget, mégpedig az elmekontroll (leánykor nevén "agymosás"), beetetés, csábítás (grooming), indoktrináció jelenségét, melyet a pedofilokon és az emberkereskedőkön kívül a szekták is előszeretettel alkalmaznak. "Úgy tűnik, hogy maga a beetetés kultúrája nem szűkíthető le csupán egyetlen személy tevékenységére" - állítja egy témában hozzászóló. Ami módszert Jackson alkalmazott gyermekeknél, és azok családjainál - függetlenül attól, hogy mennyi és milyen természetű szexuális elemet tartalmazott - valóban egy olyan tevékenység, amivel könnyen félre lehet vezetni embereket. Természetesen mindenkinek szíve-joga hinni azt, hogy Jackson egy "mélyen számító bántalmazó volt", aki előre megfontolt céllal hozta helyzetbe azokat a fiatalokat, akiket "felkarolt", helyezett eléjük karriert kilátásba, vitte fel magával őket a színpadra, szerepeltette őket videóiban stb, hogy elérje valódi szándékát velük kapcsolatban, ami a szexuális kizsákmányolásuk volt.Ismerve Michael Jackson szektás múltját - és az azzal kapcsolatos személyes tájékozatlanságát, naivságát - egyáltalán nem biztos, hogy csakis azért "csábította el" a kisfiúkat, hogy ilyen kapcsolatot létesítsen velük. Lehet, hogy csak egyszerűen ez a manipulatív nyelvezetet ismerte a "szeretete kimutatására".
Nézzük meg közelebbről Michael Jackson történetét a gyermekekkel, különösen kisfiúkkal. Michael mindig is vonzódott fiatalabb fiúkhoz, de ez a vonzalom az 1987-es évtől másféle fordulatot vett. Ekkor hagyta el a Tanúkat, és költözött be Neverlandbe, ahol ottalvásos bulikat szervezett, ahová leginkább hátrányos helyzetű gyermekeket invitált. Ebben az évben ismerte meg James Safechuckot is, aki később (jóval később, valójában egészen a közelmúltban) molesztálással vádolta meg a sztárt. A rendelkezésre álló források szerint korábban is voltak „különleges barátai”, akik ugyan molesztálással nem vádolták Michaelt, de beszámoltak szexuális tartalmú beszélgetésekről. Az egyik ilyen személy az akkor 13 éves fiú (1979-ben), Terry George volt, aki egy interjút készített Michael-el, melyet rendszeres telefonbeszélgetések követtek. Egyik ilyen beszélgetés alatt, Michael maszturbált, amit a fiúval is tudatott, aki ettől zavarba jött. Az eset nem folytatódott és soha nem ismétlődött meg, de a barátságuk megmaradt, és ma Terry jó szívvel emlékszik vissza erre. Ez nem az első ilyen eset volt, mivel pár hónappal korábban az akkor 20 éves Michael már megkérte a nálának 3 évvel fiatalabb Leif Garret-et, hogy vezesse be őt a maszturbálás rejtelmeibe.
A 80-as évek elején két, 10 év körüli kisfiú (Mark Ronson és Sean Lennon (ez utóbbi az elhunyt John Lennon fia)) Michael hálószobájában pornófilmeket talált, melyeket megnéztek. Michael a szobában tartózkodott, a már felnőtt fiúk elmondása szerint zavarban volt, és tiltakozott a filmen látható jelenetek miatt („állítsátok már le, ez olyan butaság”), de nem tett semmit, nem állította le őket. A későbbi (2005-ös) molesztálásos vádak kapcsán tartott házkutatás és nyomozás során kiderült, hogy Jackson pornógyüjteménye nem csupán hagyományos anyagokból állt, hanem szadó-mazó, erőszakos sőt másféle perverz filmeket is tartalmazott. Sőt már akkor rendelkezett pornó csatorna előfizetéssel és videófilmekkel, amikor még a szüleinél lakott Hayvenhurst-ben, vagyis amikor még bőven Tanú volt. Hogyan lehetséges az, hogy a mélyen vallásos Michael ilyen programok iránt érdeklődött, melyeket a vallása mélyen erkölcstelennek ítél? A Jehova Tanúi valóban elítélik a pornóműsorokat, de a szexuális erkölcstelenséggel kapcsolatos „botlásokat” az emberi „hústest” küzdelmének tekintik, amiben a tagjaik igen gyakran alulmaradnak. Ez alól Michael sem volt kivétel. Ráadásul, - hogy a Tanúk biztosra menjenek az „oktatásban” -, kiadványaikat elárasszák szexuális részletekkel, mégha elsősorban tiltások formájában is. A témák többfélék, a maszturbálástól, a közösülésen át, a perverzitás megnevezéséig terjednek, és nincsen korhatár. A gyermekek ugyanúgy hallgatják a felnőttek „oktatását”, melynek eredményeként egy szexuálisan túlfűtött légkör alakul ki, amely a tinédzserekre hat a legdurvábban. Gondoljunk csak bele: a fiatalok állandóan ezt hallják, de nem próbálhatják ki, mivel akkor Isten ellenségévé válnak. Michael valószínűleg nem az egyedüli lehetett, akinek ebből problémái adódhattak. Egy másik aspektusa ennek az, hogy a szexualitás és az arról való beszéd „normálissá” válik a Tanúk, de még a korábbi Tanúk köreiben is. A Tanúk köreiben magánélet, mint olyan amúgy sem igazán létezik, hiszen mindenkinek köze van mások életéhez, leginkább a szexuális ”erkölcs” terén érezhetik magukat felhatalmazva egyes tagok, hogy ne csupán beleszóljanak mások életébe, hanem ítélkezzenek is afelett, a „gyülekezet tisztántartása céljából”, ugye. Sokszor magam is csodálkozom, hogy mennyire nyíltak egyes korábbi tagok is ezen a területen, azt hiszik, hogy a szexualitásuk olyan dolog, amit másokkal nyilvánosan kéne megvitatniuk. Mások indítékainak is legtöbbször szexuális vonást tulajdonítanak. Régebben egy korábbi vént kerestem meg emailben, akivel interjút szerettem volna készíteni. A férfi azt hitte, hogy ismerkedni akarok vele, csak ilyen furán közelítem meg a dolgokat. Amikor kiderült, hogy szó sincs erről, csalódottnak tűnt. Michael ebben a közegben élt és szocializálódott, úgy tűnik, számára nem létezett határ a gyermekkor és a felnőttség között amúgy sem, de nyilván a szexualitás témáit is normálisnak találhatta más fiatalokkal vagy éppen gyermekekkel megvitatni. A Tanúk érvelése szerint az ókori izraeliták aprajának-nagyjának jelen kellett lennie, amikor „Jehova oktatásában részesültek”, pedig ott aztán szó volt a normál szexualitáson kívül, a családon belüli szexről, sógorsági házasságról, vérfertőzésről, homoszexualitásról, magömlésről, maszturbálásról, prostitúcióról de még az állatokkal való közösülésről is. Persze sok esetben csak abban a formában, hogy milyen visszataszító dolgokat művelnek más népek, és ők Isten népe ettől persze mentesültek, és kerülniük kellett ezeket, de azért a fantáziát csak be-beindították ezek mind az ókori, mind a jelenkori hallgatóság esetében.
Természetesen nem szolgál sem Michael Jackson, sem más felnőtt mentségére az, hogy ha felnőttként nem képes a határt meghúzni a fiatalokkal vagy netán kiskorúakkal folytatott szexuális tevékenységekben (ideértve az ilyen témájú beszélgetéseket is), csak azért, mert egy olyan valláshoz tartozott, ahol történetesen nem létezett ilyen határ. Nyilván nem véletlen, hogy ez a vallás súlyosan vétkesnek találtatott kiskorúak molesztálásában, bár a vezetőik még ma sem fogják fel ennek súlyát, és még csak nem is értik, hogy miért vádolják őket ilyesmivel. Azon sem lehet csodálkozni, hogy a gyülekezettől elkülönült Michael ilyen hasonló vádaskodások célpontjává vált, amit nyilvánvalóan ő maga sem értett, hogy mivel adott erre okot. Ahogy már a sorozat korábbi részében említettem, hogy ha Michael ténylegesen és tudatosan pedofil lett volna, akkor valószínűleg nem a Tanú szervezet elhagyására, hanem az abba való beilleszkedésre törekedett volna inkább, hiszen az Őrtorony berkeiben akkor már létezett a gyermekek molesztálásának problémaköre, amire a vezetők egy olyan védelmi rendszert dolgoztak ki, mellyel azóta is védik az elkövetőket – a legtöbbször még sikerrel is. Kissé érthetetlen lenne, ha egy körmönfont pedofil éppen kifele tartana ebből a közegből.
Nézzük meg részletesebben, hogyan került Michael Jackson az egyszerű emberek közelébe és miképp lépett kapcsolatba a gyerekekkel, akik közül néhányan felnőttként vádlóivá váltak.
1992-ben Michael autója lerobban egy autópályán Los Angelesben. Felhív egy ügynökséget, ahonnan bérel egy autót. Az ügynökség tulajdona egy David Swartz nevű férfi, aki azonnal hívja feleségét, amikor megtudja, hogy ki a kliense, David nevelt fia ugyanis hatalmas Jackson rajongó. A fiú neve Jordan Chandler, az anyja June. A családdal barátság alakul ki, így azok meghívást kapnak a Neverland farmra. Jordan vér szerinti apja egy fogorvos, aki egy nem túl sikeres forgatókönyvíró is egyúttal. A férfi hatalmas összeggel tartozik volt feleségének a gyermekek tartásában. Evan Chandler, Michaelből pénzt próbál kicsikarni, de sikertelenül. A következő évben Jordan állítólag „bevallja” apjának, hogy Michael molesztálta őt Neverlandban. A Chandler család 20 millió dollláros kártérítéssel áll elő, amíg Michael éppen Moszkvában turnézik a „Dangerous World Tour”-ral. Családja egy magánnyomozót bérel fel (Anthony Pellicano), aki a fiú apja és mostoha apja között lezajló telefonbeszélgetésből bebizonyítja, hogy az apa Michael pénzét akarta csupán, így a molesztálás csak kitaláció, melyet 13 éves fia akkor „vallott be”, amikor apja egy kábító hatású szert adot be neki egy fogászati kezelés során. Az év végére egy korábban elbocsájtott neverlandi alkalmazott, Blanca Francia, tanúvallomást tesz Michael ellen, ezért a rendőrség váratlanul megjelenik Michaelnél, és meztelenre vetkőztetve vizsgálják meg, fotókat készítenek róla, beleértve intim testrészeit is abból a célból, hogy alátámasszák Jordan Chandler, Michael péniszéről szóló leírását. A Jackson család ezalatt olyan fiatalokat kér fel tanúskodásra, akik szintén részt vettek neverlandi partikon, és Michael ártatlanságát bizonyítják be. Ezek között a fiatalok között tanuskodik egy Wade Robson és egy James Safechuck nevű fiú is. Wade és James akkorra már évek óta ismerik Michaelt. Michaelt bizonyítékok hiányában ugyan felmentik a vádak alól, másnap mégis egy 20 millió dollárról szóló peren kívüli egyezség születik. Jackson örült, hogy megszabadult a vádaktól, fenntartotta ártatlanságát, bár egyesek szerint nem volt túl bölcs döntés a peren kívüli egyezség, amely nem zárta ki ugyan, hogy Chandlerék tovább vigyék az ügyet az igazságszolgáltatásban. Annak ellenére, hogy állításuk szerint két másik feltételezett áldozat is előállt, mégsem emeltek bűnügyi vádat Michael ellen, így bűnügyi perre nem kerül sor. Ebben az időben mélyül el Michael és Lisa Marie Presley kapcsolata, mely házassággal, majd később válással végződik. Michael kétségbeesetten próbál családot alapítani, így béranyákat vesz igénybe (egyikük Debbie Rowe), akik révén összesen három saját gyermeke születik. A Jackson gyerekek sem akkor, sem azóta nem álltak elő semmilyen molesztálási váddal.
Michael, Lisával való házassága alatt is a gyermekekre koncentrált (még budapesti nászutuk alatt is beteg gyermekeket látogattak). Küldetésének érezte, hogy minél több gyermekkel kerüljön kapcsolatba, akiknek aztán gyakorlati – sokszor anyagi – segítséget is nyújtott. Egyik ilyen beteg kisfiút, a rákban szenvedő Gavin Arvizot 2000-ben ismerte meg. Gavin szerepelt a Martin Bashir által készített Living with Michael Jackson című filmben, melyben Gavin és Michael kéz a kézben jelent meg, és barátságukról beszéltek. Az egyik barátja, Uri Geller szerint, aki közbenjárt abban, hogy Jackson szóbaálljon Bashirral, Michael abban reménykedett, hogy a műsor cáfolni fogja a korábbi gyermekmolesztálásos vádakat, de ennek pont az ellenkezője történt. A felvett anyagot olyan ügyesen vágták össze, hogy az utóhatás inkább ráerősített azokra. Ráadásul Gavin és a testvére, Star, a film adásbakerülése után molesztálási vádakkal kezdett előállni, melyek szerint Jackson alkohollal itatta őket, melyet Jézus dzsúznak nevezett, maszturbálni tanította őket, és pornóújságokat mutatott nekik. Más gyerekek is előálltak hasonló történetekkel, de érdekes módon a bűncselekmények mind Bashir fimjének adásbekerülése utánra datálódtak. A vádak hatására Jacksont 2003-ban letartóztatják, hétrendbeli molesztálással vádolják és két esetben kiskorú leitatásával. Az évekig tartó perre Jackson jogi csapata, Thomas Mesereau és Susan Yu, több mint 500 tanút állít elő (többek között a már nagykorú Maculay Culkint és Wade Robsont). A Michael ellen tanúskodók között megint feltűnik Blanca Francia, aki ezúttal meztelenül véli látni zuhanyozni Michaelt Wade Robsonnal, aki - akkor még - tagadta a vádakat. Ezúttal Francia elhozta fiát is, Jasont, aki szintén molesztálással vádolta Michaelt. (Hogy korábban Francia miért nem rohant a hatósághoz jelenteni a bűncselekményt, melynek tanúja volt, és miért csak akkor volt hajlandó feltárni annak részleteit, amikor a bulvárlapoktól pénzt kapott ezért, arról nem szól a fáma...). A nagy nyilvánosságot kapó vádak alól Jacksont 2005-ben – a média és az igazságszolgáltatás képviselőinek nagy bánatára - bizonyítékok hiányában megint felmentik. Maguk a vádlók az eljárás során ellentmondásokba bonyolódnak, és hiteltelennek bizonyulnak (pl a gyermekek anyja, Janet Arvizo, eskü alatt hazudott, később csalás miatt el is ítélték), pedig a bíró, Thomas Sneddon, aki már az 1993-as perben is csalódott volt, nagyon szerette volna Michaelt rács mögé rakni. A média képviseletében kiemelkedett Diana Dimond, aki közel egy évtizeden keresztül követte és tudósította Michael gyermekmolesztálással összefüggő pereit, és mindent elkövetett, hogy Michaelt lehúzza, és ennek érdekében semmitől nem riadt vissza. Egy másik „tényfeltáró újságíró” Victor Gutierrez volt, akinek munkáiból, Dimondhoz hasonlóan, csupán a „tények” maradtak ki.
Bár a vádak alól győztesen kerül ki, Michael teljesen megtörik, csalódik az emberekben, elárulva érzi magát. Soha nem tér vissza Neverlandre, állítólag súlyos anyagi gondokkal is küszködik. Képtelen aludni, erős gyógyszerek hatása alatt áll folyamatosan. Pár év múlva 2009-ben, a súlyosan megnyomorodott sztár 50 évesen elhunyt. Halála oka feltehetően a gyógyszertúladagolásból származtatható szívelégtelenség.
A gyermekmolesztálás vádjai azonban nem maradnak abba. 2013-ban a korábban eskü alatt nagykorúként Michael védelme mellett voksoló Wade Robson bepereli a Jackson hagyatékát kezelő céget, mert állítása szerint a sztár hét éven át molesztálta. Hogyan lehet az, hogy a Michael-nak sokat köszönhető kisfiú, aki a zenész támogatásának köszönhetően vált elismert koreográfussá, és aki korábban már kétszer is a sztár védelmére kelt, hirtelen ilyen borzasztó vádakkal áll elő? Robson maga így nyilatkozik:
„Pszichésen és érzelmileg teljesen képtelen voltam felfogni és elfogadni a szexuális bántalmazás tényét. Michael egy rettentően tehetséges művész volt, de egyúttal egy pedofil is, aki gyermekeket molesztált.”
2014-ben egy másik férfi is előkerül, a már korábban említett James Safechuck, akit Michael a Pepsi reklám forgatásán ismert meg még 1987-ben, amikor elhagyta a Tanúkat. Safechuck a szexuális bántalmazásokat nagy részletességgel ecseteli, melyek állítólag 4 éves korában kezdődtek (Michaelt 9 éves kora óta ismeri). Robson és Safechuck azt állítják, hogy nem ismerték egymást korábban, viszont érdekes módon mindketten valahogyan ugyanannál az ügyvédnél kötöttek ki, és minkettőjük csodálatos módon egy terápiát követően világosult fel a molesztálás természetét illetően.
Mindkét vádat elutasította a bíróság azzal, hogy túl későn éltek ennek lehetőségével. Robson 2015-ben egy magát az MJJ Productions és az MJJ Ventures zenei cégeket perelte be, mégpedig azzal, hogy ezek valójában csak „üzletnek álcázott gyermekmolesztáló szervezetek”, amelyeknek elsődleges célja volt Michael pedofiliájának kiszolgálása, és vagy direkt kutatták fel a lehetséges áldozatokat, vagy belső szabályzataik révén lehetővé tették a gyermekek molesztálását. A bíróság nem adott helyt ezeknek a vádaknak sem.
Michael vádlói balról, jobbra: Wade Robson, a filmkészítő Dan Reed és James Safechuck
Kép forrás: The Guardian
A kiábrándult férfiakat az ún. „metoo” kampány szellemében Dan Reed, angol filmkészítő kereste meg, aki a Leaving Neverland (Neverland elhagyása) című négyórás filmet készítette el a történeteik alapján. A film, melytől készítői azt várták, hogy több áldozat fog jelentkezni, 2019 márciusában került adásba az Egyesült Királyságban, súlyos kedélyeket kavart fel, és kérdéseket vetett fel. A rendező maga azon szörnyülködik egy a The Guardianban megjelent írásában kb egy héttel a film műsorra kerülése után, hogy még mindig vannak olyanok, akik elutasítják Michael bűnösségét. Igaz, a hatásvadász film hemzseg az ellentmondásoktól és a téves információktól, fontos részletek hagynak ki, míg kézzelfogható bizonyítékot nem hoz fel, viszont elvárja, hogy a közönség készpénznek vegye két olyan személy vallomását, akik korábban már eskü alatt hazudtak, vagy éppen elutasították a tanúvallomás tételét, amikor erre felkérték őket. A 2005-ös perek során Wade Robson vehemensen és egyértelműen tagadta a vádakat, James Safechuck pedig nem kívánt részt venni a védelemben. Ha most igaz, amit mondanak, akkor korábban mindketten tudván-tudva egy ismert pedofilt támogattak. Egyikük sem hivatkozik „elfojtott emlékekre”, hanem azzal a pszichológiai süketeléssel próbálják a naív emberek együttérzését megszerezni, hogy az áldozatoknak az elkövető védelmében történő „hazudozásai” miatt tanuskodtak hamisan, illetve tartózkodtak a tanuskodástól, így mentesülhetnek annak következményeitől. Ilyen pedig a mesében sincs, hogy bárki bármilyen következményektől mentesülne, főleg olyan alól, amit tudván-tudva hazudott. Ahogyan a fenti bekeretezett részben már kifejtettem, létezik ugyan zavartság az áldozatoknál, de ez még senkit nem mentesít büntetőjogi felelőssége alól. Ha egy áldozat nem emlékszik pontosan a történtekre, vagy nem tudja felidézni azokat, akkor eskü alatt sem jelentheti ki azt, hogy azok nem történtek meg. Márpedig Robson ezt tette: olyat állított, amiről tudta, hogy nem igaz. Az áldozatokra valóban jellemző lehet olyan „élethazugságok” kitalálása, melyekkel aztán tönkreteszik a maguk életét (egyik férfi élete sem volt tönkretéve, mindketten kiegyensúlyozott házasságban élnek, családapák, karriert futnak be stb...), de a bíróság előtt, eskü alatt hazudni, nem ugyanaz. Ha valami előidézheti az emlékek feltörését, akkor az egy ilyen bírósági felkérés lehet, amikor valakinek a védelmében kell tanuskodni. Sőt, az áldozatoknak súlyos felelősségük van (lenne) az elkövetők beazonosításában és törvény elé kerülésében. Mind Robson és Safechuck, eljátszották ennek lehetőségét, ami miatt inkább büntetésben kéne részesülniük. Az ilyen „áldozatok” csak rontják a „meetoo” kampány hitelét, és ártanak a valódi áldozatoknak és magának az egész gyermekmolesztálási ügynek. Az érzelmi hatásokban bővelkedő dokumentumfilmből „csak” az a részlet marad ki – többek között -, hogy a férfiak csillagászati összeget próbálnak kiperelni a Jackson cégtől.
A Michaelt ért vádak és perek elég nevetségesek ugyan, ami még nem jelenti, hogy a sztár teljesen ártatlan lett volna az őt ért vádak tekintetében. Hogy egész pontosan mi történt, azt valószínűleg már soha nem fogjuk megtudni, de a Tanú vallás háttérismeret fényében elég pontosan rekonstruálható az, hogy Michaelnak – a Tanúk nézete szerint – ún. „titkos bűnei" voltak, hiszen pornóanyagokkal rendelkezett. Ettől még ugyan nem válik sem pedofillé (mert akkor a világ nagyobb része az lenne...), de még erkölcstelenné sem feltétlenül. Michael talán tudhatta, hogy "nem a tartja be hite játékszabályait", és emiatt talán jobban el is viselte a "megpróbáltatásokat". Persze maguk a „szabályok” betarthatatlanok és következetlenek, de ahogy a korábbi fejezetekből kiderült, Michael mégis magáénak vallotta azt a hitet – még jóval a gyülekezet elhagyása után is -, mely egy meglehetősen beteg szexualitást hirdet „erkölcs” címszó alatt. Nincs az az élő ember, akire ez bármiféle jó hatással lenne. Felnőtt férfiként felnőtt témákról beszélgetni gyermekekkel, szexuális jellegű kiadványokat mutogatni nekik, illetve megengedni azok nézését (a hatóságok megtalálták a gyermekek ujjlenyomatait ezeken a kiadványokon, Michael-éval egyetemben), súlyos dolog, és bizony súrolja a gyermekmolesztálás fogalmát. Vajon ez azt jelentette, hogy valóban meg is történtek azok a szörnyűségek, melyekkel vádolják őt? Valóban egy aljas szexuális predátor lett volna, aki szándékosan hálózta be áldozatait, ahogyan vádlói próbálják meggyőzni erről a nyilvánosságot? Ezt nem lehet pontosan tudni, de még ha igaz is lenne, amit állítanak, akkor is annak lehetünk tanúi Michael életútjából, hogy milyen komponensekből állhat össze egy „szörnyeteg”. A sérült gyermekkor, a manipulatív és korlátozó hitnézet és a személyes tudatosság hiánya mindenképpen hozzájárulnak a jelenséghez. Bár Michael esetében mindegyik jelen volt valamilyen mértékben, ennek ellenére nem sikerült egyértelműen bebizonyítani bűnösségét.
Michael Jackson pedofilvádjai arra viszont jók, hogy addig sem kell foglalkozni a valódi pedofilokkal és azok nagyon is valódi áldozataival. Ez jól látható abból, ha a keresőbe beírjuk a „Michael Jackson gyermekmolesztálás” és a „Jehova Tanúi gyermekmolesztálás” címszavakat, és megnézzük az eredményeket. Ez utóbbiról arányaiban sokkal kevesebb írás fog feljönni (főleg magyarul), és azoknak is a legnagyobb része korábbi tagok írásai lesznek. Pedig az Őrtorony Szervezet bizonyítottan védelmébe vesz pedofilokat, és több perben is alul maradt már, Jackson pedig nem. A másik szentimentális megközelítés pedig az, hogy Michael, nehéz gyermekkora végett „kényszerülhetett” a bántalmazás megismétlésére. Ha ez így van, akkor hol van az őtet bántalmazók (pl az apja) felelőssége, őt miért nem állította soha senki bíróság elé? És természetesen hol van Michael saját felelőssége a dologban? Milyen szakszerű segítséget vett igénybe az őt ért bántalmazás feldolgozásában? Sem a hamis vádaskodás, sem az érzelgős felmentegetés nem visz előre.
Michael Jackson által viselt öltözet a budapesti repülőtér egy üzletének kirakatában (saját felvétel)
Michael 1976-ban a CBS műsor népszerűsítéséhez készült reklámfényképezéskor viselte ezt az overallt. Az overallon látható festékfoltok feltehetően ekkor kerültek a ruhadarabra.
Akár elhiszi valaki a Michaelt érő vádakat, akár nem, mindkét esetben egy szekta áldozatának érezheti magát. Nem csoda, hiszen Michael, aki maga is egy szekta terméke, akarata ellenére is egy kulturális szekta vezéralakjává vált. Vajon kimosták az agyunkat, amikor elhittük, hogy Michael egy fantasztikus, megközelíthető ember, aki mindenkin segíteni akart, holott a valódi célja csupán könnyű célpontokhoz való hozzáféfér volt, mégpedig szexuális kihasználás céljából? Vagy most vagyunk átvágva, amikor arról győzködnek minket, hogy ő igazából egy aljas, körmönfont pedofil volt, aki jótékonykodásnak álcázta tevékenységét?
Professzionális „grooming”, amit Wade-nél és Jamie-nél alkalmazott, erősen emlékeztet a Jehova Tanúi új tagokat toborzó módszereire. Megközelíthetőség, bizalomkeltés, kedvesség, minden a Bibliából van, Királyság-terem olyan, mint „Neverland”. A „kiválasztottak” különlegesnek érezték magukat, hiszen a sok-sok rajongó közül éppen ők kaptak meghívást, ők részesültek mindabban a jóban. Teljesen olyan, mint a szekták által alkalmazott indoktrináció bevezető szakasza, az ún. „szeretet-bombázás”. Ha Michael Jackson ismerte az agymosásnak és a léprecsalásnak a módszerét, akkor azért volt, mert a legjobb mesterektől tanulta azt. Valószínűleg nem is tudta, hogy mit csinál, mivel a jelek szerint – bár erősen tudatos volt munkája és karrierje tekintetében – sosem vizsgálta meg az otthonról hozott vallásos tanokat, és sosem kérdőjelezte meg annak a csoportnak mibenlétét, melyhez rajongásig szeretett édesanyja tartozott. Ennek híján pedig egyszerűen csak továbbpasszolhatott egy olyan módszert, amiről ő maga azt hihette, hogy ez maga a szeretet. Igaz, a legtöbb gyermekmolesztáló használja a „grooming” módszerét az áldozataik léprecsalására, de ugyenezt a szekták is használják a tagjaik beszervezésére. A „grooming” nem feltétlenül vezet szexuális kizsákmányoláshoz, de kétségkívül megteremti annak lehetőségét, így Michael még akkor is felelős az általa alkalmazott – feltehetően tudattalan módszerért -, ha annak éppen nem volt szexuális tartalma. Olyan módon tanította meg azoknak a gyermekeknek a „bizalmat”, amivel elvileg kitehették magukat egy pedofil támadásának. Védtelenné és kiszolgáltatottá válhattak, hiszen pontosan ez a „grooming” célja, hogy leépítse az egyén saját védőfalát, és egy ideákkal teli világba vigye be, ami lehet egy mesevilág (pl: Neverland), vagy egy szekta. Ez már önmagában etikátlan dolog, még akkor is, ha talán nem tartalmaz szexuális elemet, és törvényileg nem büntethető kategória, arról nem is beszélve, hogy egy gyermeket használni egy felnőtt ember saját lelki bajainak „kompenzációjaként” szintén nem a legjobb ötlet. A gyermekeknek nem dolga a felnőttek (akár a saját szüleik) „nehéz gyermekkorának” kompenzálása, nem ezért vannak, és ha valaki erre használja őket, ez kizsákmányolás. Egy borzalmas vagy éppen kimaradt "ellopott" gyermekkort nem igazán lehet kompenzálni sem teljesen, mivel azt elsősorban el kell tudni gyászolni. Ehhez pedig egy másik felnőttre, azon belül is egy képzett lelki tanácsadóra van szükség. Ha már ezen a folyamaton valaki túlvan (egy bizonyos mértékig, mert vannak esetek, amin még „túllenni” sem lehet), akkor kereshet olyan tevékenységeket, melyekben úgy érzi önmaga lehet, vagy melyek némiképp ellensúlyozzák a fájdalmakat. Ezek egyike lehet, hogy saját családot alapít, gyerekei lesznek, vagy gyermekek felé végez jótékonysági munkát, vagyis azt adja meg másoknak, amit ő nem kapott meg. Ezt azonban nem lehet túlzásba vinni, mert akármennyit is tesz valaki, azt azért tudnia kell, hogy a saját sérelmeit nem fogja ezzel elfeledtetni. Michael életét és tevékenységeit figyelve nekem inkább az a benyomásom, hogy ő ezen a területen túlzásokba esett, hiszen magánélete gyakorlatilag nem volt, még a nászútján is beteg gyerekeket látogatott. Persze erre lehet azt mondani, hogy micsoda nagylelkű remek ember volt, de azt is mutathatja, hogy ez tevékenység inkább ösztönös volt részéről – ami ugyan még nem jelenti azt, hogy nem volt őszinte. Ő valamit nagyon akart kompenzálni, bár talán nem határozhatta meg pontosan, hogy mi is az ő baja, így a túlkompenzálással inkább csak lenyomva tarthatta saját rossz érzéseit, ami inkább egy függőségnek felel meg. Michael nem volt sem a drognak, sem az alkoholnak rabja – főleg, amíg tagja volt a Jehova Tanúinak, de még utána sem – viszont a jótékonykodásnak úgy tűnik igen. A „függőségeknek” társadalmilag elfogadható formái is léteznek, pl munkamánia, vásárlásmánia, de akár vallási tanoktól és tevékenységektől is lehet valaki függő, de ezek ugyanazt a célt szolgálják, mint a társadalmilag káros függőségek: elmenekülni önmagunktól, a tényektől és a saját életünk realitásaitól.
Úgy tűnik, a Neverland dokumentumfilm készítői meg vannak győződve az igazukról, és azt gondolják, hogy mindenki másnak hinnie kéne nekik, jóllehet a történet súlyos hiányosságokat mutat. A másik oldal (a Jackson család és az elvakult rajongók) érvei éppen olyan vehemensen szállnak síkra imádott sztrárjuk ártatlansága végett, holott elég sok bizonyíték van amellett is, hogy Michael-nek gondjai lehettek szexualitásában, vagy akár még szexuális identitásában is. Michael családjából és baráti köréből elég sokan érvelnek az ártatlansága mellett, azzal, hogy mennyire nagyszerű ember volt, milyen sokaknak segített, sokak életét megérintette stb. Számomra ezek még nem érvek az ártatlansága mellett, és kifogások meg végképp nem, melyek esetleg enyhíteni kívánnák az elkövetett bűncselekményeket (ha megtörténtek, mert ugye ez még korántsem bizonyított dolog). Sajnos az emberek sokáig képesek elmenni abban, hogy fenntartsák a fejükben kialakult imázst, ami egyben a saját illúziójuk is, így képesek a végletekig hazudozni is ferdíteni ebben a vonatkozásban. Michael életéből és tettei utóhatásaiból az tűnik ki, hogy követői – akár negatív vagy pozitív értelemben – olyanok, mint ha maguk is egy szekta megszállottjai lennének. A sztár a személyével akarva, akaratlanul is egy kultuszt teremtett, így rajongói, de gyűlölői is a szektákban tapasztalt „agymosottság” tűneteit mutatják fel, melynek az egyik kiemelkedő jellemzője, hogy ragaszkodnak a fejükben levő képhez, és véletlenül sem hajlandóak megvizsgálni a másik oldal szempontjait, így bizonyos tények feltétlenül el fogják kerülni figyelmüket. Úgy tűnik, a média boldogan asszisztál ehhez az ösznépi ámításhoz, ahogyan ezt tette akkor, amikor még Michael életben volt.
Michael Jackson csupán egy naív humanitárius volt vagy egy alattomos szörnyeteg, aki egy „kisfiús” imázzsal maszkírozva magát próbálta áldozatait léprecsalni? A két áldozat vastagbőrű hazudozó lenne, vagy éppen lelki, pszichés zavarukban bonyolódtak hazudozásba, melyet "meg kellene érteni" a világnak a "meetoo"-kampány keretében? Az igazságot talán sosem fogjuk megtudni, de ha szerencsénk van, akkor talán idővel újabb részletek bukkanhatnak fel, melyek talán közelebb visznek a megértéshez.
További források:
