Az alábbi történet egy olyan személytől származik, aki egy aránylag liberálisnak mondható Jehova Tanú családban nőtt fel. Lisa, a történetében bepillantást enged nyújtani a Tanú gyerekek világába:
"Egy Jehova Tanú családban születtem és Tanúként is neveltek fel. Ez egy olyan azonosság volt, amit készen kaptam. Vannak akik úgy kötnek ki egy vallásban, hogy egyszerűen megörökli azt. Mások, mint magam is, soha nem képesek megállapodni, soha nem érzik azt, hogy valódi önmaguk lehetnek.
15 évesen keresztelkedtem meg mivel tudtam, hogy ezt várják el tőlem. Mindannyian tudjuk, hogy a fiatalok, legfőképpen a vének gyerekei, akik nem keresztelkednek meg a középiskola befejeztéig, alapos gyanúsítgatások és megbélyegzés tárgyává válnak. Annak a bizonyos „önátadási imának” a ötlete egy vallási megnyilvánulás kitalációjának érződött számomra, mely a pubertáskort egy hullámvasúton való utazáshoz tette hasonlóvá – meg akartam felelni Jehovának, a helyes dolgot akartam tenni, amit az emberektől elvár, meg akartam felelni a szüleimnek, úgyanakkor süteményeket is akartam zabálni, a Julliardra is be akartam volna kerülni [ez egy művészeti iskola – fordító megj.] és az egyik helyes fiúval is randizni szerettem volna a suliból. Szentimentális, hormonális, összezavarodott voltam és féltem a kudarctól. Soha nem volt semmilyen „vallásos megélésem” Jehova Tanújaként, sem a keresztelkedésem előtt, sem az alatt, sem utána.
Tudtam, hogy igazából soha nem akartam Jehova Tanúja lenni, de annak gondolata, hogy fellázadjak minden ellen, amiben addig nevelkedtem, félelmetesnek tűnt számomra. Már amúgy is eleget ellentmondtam. A szüleim, sok más szülővel ellentétben a szervezeten belül, valójában erőfeszítést tettek arra, hogy a dolgok egyensúlyban legyenek. Nyilvános iskolába jártam [ellentétben a magántanulóvá válással, ami oly sok Tanú családban nevelkedő gyermeket érint(het), kiváltképp abban az országban, melyben a cikk írója élhet – fordító megj.], nézhettem a TV-t (sőt még az MTV-t is). Ajándékokat kaptam egész évben azért, hogy ne érezzem magam megvonva dolgoktól amiért nem tartottuk meg az ünnepeket, és az amúgy úttörő édesanyám arra buzdított, hogy menjek főiskolára, mivel ő mélységesen megbánta, hogy ő maga ezt nem tette. A továbbtanulásra és az élvezetből történő utazásokra szóló ösztönző tanácsaikkal együtt, furcsa módon úgy érződött, mintha a szüleim azt akarták volna elérni, hogy a lányuk egy kettős életet éljen, egy olyat, amiről ők nagyon is jól tudták, hogy nem elfogadható az Őrtorony szerint. Bár értékeltem a szüleim liberálisabb hozzáállását, ez leginkább egy extrém kognitív disszonanciához járult hozzá, amit a vallásban is tapasztaltam. Most tényleg arra lennék buzdítva, hogy a kritikus gondolkodás képességét fejlesszem ki, és járjam a saját utamat, vagy a látszólagos haladó gondolkodásuk a manipuláció egyik formája lenne?
A kukta…
— ahogyan én utaltam az életemre a szervezeten belül — csak a keresztelkedés után kezdett el igazán fütyülni. Végtére is, a keresztelkedés csak a kezdet, ahogyan szokták mondani egy édeskés mosollyal az arcukon. És igen, a cég hivatalos tagjaként egy erkölcsi nagyító alá kerülés és a kicsapás veszélye, minden egyes múló évvel egyre nagyobb fenyegetettséget jelent. A szószerinti kukta esetében a keletkező gőz számára csak egyféle kijövetel lehetséges....nos, a JT világban két lehetséges kimenetel van: a paráznaság és a drog, de most ennél a pontnál megcsavarnám a labdát. Valóban lehetséges az, hogy valaki elfogadható állapotban van, nem ironikusan mondva, hanem tényleg tisztán él, tisztelreméltónak számít és mégis szép lassan elveszti a lelkét, a kiegyensúlyozatlanságát.
Emlékszem, egyszer amikor a heti könyvtanulmányozásra készülődtünk (Emlékszel még a könyvtanulmányozásra? Azok az összejövetelek ugyan kötetlenebbnek érződtek, de kb ugyanaz a tortúra...), amikor hirtelen egy pánik lett rajtam úrrá. Nem az a fajta pánik, mint amikor egy pókot látsz, vagy amikor eszedbe jut, hogy nem készítetted el a házifeladatodat. Egy olyan lesújtó, fojtogató félelemre gondolok, mintha csapdába kerültél volna és nem látnád a kivezető utat. Az indulásig hátralevő órában óriási viták törtek ki otthon. Mi voltunk „Jehova boldog népe”, de ennek ellenére, anyám kimerülve azon károgott, hogy már megint egy újabb összejövetelre kell menni, és amikor én egyetértettem vele, én lettem valahogy azzal vádolva, hogy nem jó a hozzáállásom. Apám, aki gyülekezti vén volt, pirospozsgás arccal becsípve a „kutyaházban” találta magát, amiért inni merészelt az összejövetel előtt. Nyomorultul éreztem magam. Nyomasztottak a diszfunkcionális szüleim, és kutyául éreztem magam egy monotonul ismétlődő JT életben. Bármilyen őrültnek is hangzik, de tudatában voltam, hogy van két önámító szülőm, akik teljes torkukból ordibálják egymásnak, hogy mennyire boldog a családunk. Az ezután történteket már csak úgy tudom elmondani, mintha egy testenkívüli élmény lenne. Váratlanul kitántorogtam a garázsba, tágra nyílt szemekkel, levegő után kapkodva, és felkaptam egy pengét.
Nem gondoltam erre azelőtt soha. Ekkor már vagy két éve anorexiás voltam. Nem sokkal a keresztelkedésem után a tudattalan dühöm és sértettségem, mint egy kis hitetlen bezárkózott a lelkem „klotyójába”, és egy nagyon is számító evési rendellenességben manifesztálta magát, mely segítségével éppen hogy 45 kiló körüli súlyt értem csak el. De ez nem szabadított meg a vallási kötöttségektől. Ezalatt történt az, amikor egy nyári kongresszuson egy hozzám hasonló korú magas, vékony testvérnő a személyes tapasztalatáról beszélt. Én nem ismertem őt személyesen, de meglepődtem, amikor feltárta, hogy egy ideje már anorexiában szenved. Nem csoda, hogy az anorexiának köszönhetően volt olyan nyurga kinézetű, de igen sokkolt és taszított az a mód, ahogyan a szervezet kicsavarva közreadta a történetét. Ahelyett, hogy diszkréten kezelték volna a témát, annak érzékeny természetére való tekintettel, a szervezet illetlen módon ennek a komplex pszichológiai rendellenességnek a hőseként tüntette fel magát, mintha milyen nagy dolgot vitt volna végbe ennek a testvérnőnek az életében. Mindennek tetejébe ez a szerencsétlen testvérnő a szervezet könyörtelen úttörő szolgálat propagandájának tulajdonította a feltételezett „gyógyulását”. Figyelmen kívül hagyva az összes nyilvánvalóan mélyen gyökerező összefüggést, az Őrtorony dicsőítette őt – és persze megveregetve a saját vállát eközben – amiért a szolgálatba merült el, ahelyett, hogy egy rehabitációs programban vett volna részt.
Ekkorra már 18 éves voltam, és öngyilkos hajlamúvá váltam. Titokban folytattam önmagam vagdosását. Azoktól, akik kisértést éreznek a vádolásomra, és ítélkező megjegyzések tételére, miszerint ez a viselkedés vagy rendellenesség nem a Jehova Tanú mentalitásból ered, megkérdezem: ugyan miért akarná bárki is összevagdalni magát és meghalni, aki amúgy okos, boldog, tehetséges és jókedvű gyermekként nőtt fel, hacsak nem azért, mert csapdában érzi magát?
Talán most még nincs kellő mennyiségű tudományos bizonyíték arra, hogy a Tanú lét és az evési rendellenességekre és az önbántalmazásra való hajlam közvetlen összefüggésben lennének egymással, én szilárdan hiszek abban, hogy igenis létezik összefüggés az autoriter vezetés és az emberi sérülékenység kihasználása között. Csak kérdezd meg azt a több ezer egyént, akik sikeresen hajtottak végre öngyilkosságot a szervezet közösségmegvonási eljárásának köszönhetően, melyekkel korábbi tagjaikat fenyegetik. Várjál csak, hát nem tudod megkérdezni őket!
Talán egyesek azzal érvelnek, hogy a szüleim alkalmatlansága és az én önbántalmazásra való hajlamom más egyéb tényezők közreműködésének köszönhető. Nem tagadom, hogy számos tényező együttes hatása járul hozzá egy rendellenesség kialakulásához: genetika, nem megfelelő táplálkozás, személyiség, családon belüli dinamika. De ez egy újabb kérdést vet fel: hogyan érintené a depressziód súlyosságát, ha abbahagynád az úttörőzét és többet aludnál? Vagy milyen hatása lett volna annak, ha az apám nem vállalt volna fel milliónyi gyülekezeti feladatot, miközben a világi munkája és a családja is volt? Jobban vagy inkább kevésbé valószínű lett volna, hogy az italhoz fordul, ha nem lett volna ez a plusz súly a vállán?
Ahogyan az anorexiás testvérnő perfekcionizmusa lényegében az Őrtornyot támogatta, ugyanúgy az én vágyam is, hogy örömet szerezzek a szüleimnek azáltal, hogy egy minta Tanúvá válok, meg azon az áron is, ha ez fájdalommal jár. A szüleim el sem tudták képzelni azt, hogy én ezt az egészet mennyire gyűlöltem, mint ahogy azt sem hogy az Őrtorony irreális elvárásai milyen mértékben képes kizsákmányolni egy fiatal személy sérülékenységét, kiszolgáltatottságát. Nem, a szüleim túlságosan jók voltak hozzám, és emiatt sosem találtam volna alapos indokot arra, hogy elhagyjam a szervezetet. Nem tudom nekik eléggé megköszönni azt, amiért olyan jó szülők voltak: a kilépésem a warwicki nyolctagú vezetésű szektából egy személyes döntésem volt. Még akkor is, amikor 12 évvel később feltártam ezt a titkomat a szüleimnek, végül kiderült, hogy sokkal fontosabb volt a szüleimnek az, hogy ha van egy beteg gyerekük, aki elfogadható állapotban a gyülekezet előtt, minthogy elfogadjanak egy boldog, egészséges gyereket a valláson kívül. Ez sértette a büszkeségüket. A szüleim elmekontroll áldozatai. Egyetlen szerető szülő sem tenné azt különben, hogy elutasítana egy segélykiáltást, mintha az valami személyiségbeli hiba lenne, amitől nem tudnék megszabadulni. [Feltehetően az író itt az anorexiára és az önbántalmazásra utal, mint olyan dolgokra, amit „emberi tökéletlenségnek” tarthattak a szülei, amin úgysem lehet változtatni, ahelyett hogy annak tekintették volna ami, vagyis egy kétségbeesett ember – aki a gyermekük – segélykiáltásának. – fordító megj.].
Azért akartam megosztani a történetemet, hogy kifejezzem az őrületnek a mélységét, amit ez a szekta produkál és figyelmeztessem a gyanútlan nyilvánosságot: a szülők akár olyan mértékben is agymosottá válhatnak, hogy még az is elhiszik, hogy az önbántalmazás és az öngyilkossági hajlam is igazolva lehet, ha csak így vagy képes „megőrizni a hitet”, vagyis ragaszkodni a szektához.
Ez sokkal több, mint bármelyik őrült élmény, amit a szektában megéltem, ez olyan, mintha át lenne vezetékezve valakinek az agya! Ez egy totális zavarodottság! Ahogyan a szekta érzéketlen reakciója a gyermekmolesztálás büntetőjogi vonatkozásában, az is egy nagy zavar. Ahogyan próbálják felmagasztalni azokat a házastársakat, akik eltűrik a családon belüli erőszakot, az is egy zavar. És az az arcátlanság, ahogyan nyomást gyakorolnak tagokra, még gyerekekre is gyakran a halálos ágyukon, hogy ne fogadjanak el vérátömlesztést, az is egy nagy zavarodottság. És még mindig hihetetlennek tartod, hogy a Jehova Tanúi szisztematikus elmekontrollja egy globális közegészségügyi krízishez járul hozzá? Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak figyelnie kell azt a pillanatot, amikor a növekvő jogi csaták és a csökkenő tagság majd valamelyik ponton ellene fog fordulni, lemezteleníti és kilátástalanná tesz ezt a szervezetet.
Szabadon és sértetlenül élő:
Liza
(nem az igazi nevem)"
Forrás:
http://jwsurvey.org/the-friday-column/the-friday-column-from-self-injury-to-self-respect-lisas-story
Fordította: t.csilla
