Vallás vagy szekta? Van különbség?
2019. július 13. írta: t.csilla

Vallás vagy szekta? Van különbség?

A vonakodó hitehagyott 44. rész

„Soha ne légy az igazságtalanság és az ostobaság néma szemlélője. Keress érveket és vitasd meg azokat az érintettek érdekében, mert lesz időd csendben maradni – a halálod után.”

(Christopher Hitchens)

A sorozat előző részében arról volt szó, hogy miképp lehet elhagyni egy kontrolláló csoportot. Folytatva Lloyd Evans történetét, ezúttal a szekták meghatározásáról, és a szekta elhagyása utáni élet újraépítéséről lesz szó. Talán nem túlzás kijelenteni azt, hogy a szekta gondolata a legtöbb aktív tag fejében valószínűleg nem merül fel, hiszen nem gondolják, hogy ők egy szektában lennének. Jehova Tanúinak általában nincs olyan érzésük, hogy szektában lennének, inkább úgy érezhetik, hogy "vannak problémák, de hol nincsenek", "emberi tökéletlenségek" ugyan léteznek, de hát ez attól még Isten szervezete. Még a csoport elhagyásának (vagy az onnan történő kiátkozás) folyamata is inkább egy igazságtalan bánásmódnak, depressziós lelki zavarnak vagy netán egy vallásos tapasztalatnak fogható fel egy elkötelezett tag szemszögéből nézve, aki talán úgy élheti meg, hogy valami megpróbáltatáson megy keresztül, netán rossz vallásban van. Sőt még azt is gondolhatja, hogy ő az igaz követő (ami a szekták egy kiemelkedő vonása), míg a többiek tévednek, vagy eltértek a hittől. Pedig a felépülés érdekében létfontosságú beazonosítani a csoport mibenlétét, és pontosan tudni, hogy hogyan működik egy szektás manipuláció, amihez szerencsére már van némi támpont (angolul elérhető irodalom azért bővebb, mint ami magyar nyelven rendelkezésre áll, de azért ha máshol nem, korábbi tagok írásaiban lehet találni ehhez anyagot). 

Mi is a szekta? Mivel ez a szó megbélyegző, így a legtöbb kutató, újságíró és témával foglalkozó szakember igyekszik elkerülni azt, hogy egy többmilliós nemzetközi vallási szervezetre használja ezt a kifejezést. Az Őrtorony saját meghatározása szerint ők azért nem tekintik magukat szektának, mert „semmiféle új vallást nem fejlesztettek ki”, mivel ők a már létező, első századi keresztények példáját követik. Vagyis, ha Jehova Tanúi szekta lenne, akkor az első századi keresztények is azok voltak (igaz, mindegyik keresztény gyülekezet az Újszövetségben lefektetett példát igyekszik lemodellezni…). Az Őrtorony másik érve az, hogy ők „nem tekintenek emberi vezetőkre” (ellentétben a szektatagokkal, akik igen), amely érv elég ostobának tűnik kiváltképp a sorozat korábbi fejezeteinek fényében.

Egyesek talán úgy gondolják, hogy szekták csak kisebb létszámú, és leginkább vallásos csoportok lehetnek. Sam Harris, sprituális ateista író és kutató, egy alkalommal ezt nyilatkozta a Heaven’s Gate mozgalommal kapcsolatos interjújában:

„..Ha egy millió híved van, akkor vallásnak tekintenek, ha csak pár ezer – ahogyan a Heaven’s Gate esetében-, akkor szektának.”

Harris úgy érvelt, hogy gyakorlatilag minden vallás szektának tekinthető, csak egy vallásban általában nagyobb számú követő van. Erre utal az Oxford Dictionary egyik meghatározása, miszerint a szekta:

 „...egy viszonylag kisebb csoport, melynek hitvallását vagy gyakorlatait mások furcsának ítélik meg; vagy a tagjaikra túlzottan nagy befolyást gyakorolnak”.

Egy másik szempont szerint - bár ez nem szerepel Lloyd könyvében -, a szekta és a vallás között egy történelmi korkülönbség is létezik, ami leginkább a vezető születésével datálható. Sarah Mills, egy írásában a humorista Joe Rogant idézte:

"A szektát egy olyan fickó vezeti, aki tudja, hogy ez egy baromság, míg a vallásban ez a fickó már halott.”

A fenti Oxford „viszonylag kisebb csoport”-meghatározással mindössze annyi a probléma, hogy akármelyik szekta, vallássá avanzsálódhat csupán attól, hogy elér egy bizonyos létszámot. De attól, hogy sokan hisznek egy téves elképzelésben, az még nem válik automatikusan igazzá vagy elfogadhatóvá. Például, tegyük fel, hogy Marshall Applewhite 1997-ben nem csak 39 embert vett volna rá tömeges öngyilkosságra azzal, hogy egy képzeletbeli űrhajó jött a lelkükért és ezért a testükre már nem lesz szükségük, hanem egy egész államot, pl Kaliforniát. Ha 32 milliónyi holttestről lett volna szó, akkor már a média vallásként emlegetné a Heaven’s Gatet? Vagy ha Jim Jones 1978-ban nem „csak” 900 embert vett volna rá a Kool-Aid felhajtására, hanem milliókat, akkor ma ő egy vallásalapítónak számítana már? Aligha, így nem bölcs dolog a számokkal operálni ebben a kérdésben.

Már csak azért se, mert a nagyobb létszámú szekták, mint amilyen az Őrtorony is, előnyt kovácsolhatnak abból, hogy a média a kisebb létszámú csoportokra irányítja a figyelmet, mint pl a Szcientológiára vagy a Westboro Baptist egyházra. Emberileg teljesen érthető, hogy ha egy újságíró a szekták témája felé fordul, akkor a lehető legkisebb csoportot fogja megkeresni, mivel ezzel nagyobb szenzációt tud kelteni. Ugyanakkor ez nem éppen egy intellektuális megközelítés. A nagyobb létszámú csoportok kritizálására nem kevesebb, hanem több indok van – ugyanis ők több embernek képesek ártani, mint a kisebbek.

Ezenkívül az sem magától értetődő, hogy egy szekta csakis egy vallásos denomináció lehet. Steven Hassan, a témában jártas szakértő szerint, egy szekta lehet vallási, politikai, spirituális és üzleti jellegű is. Masoud Banisadr, korábbi iszlám-marxista politikai szervezet követője az egyik élő bizonyítéka annak, hogy a politikai céllal szerveződött csoportok ugyanúgy a szekták indoktrinációját modellezik le. Lloyd, Masoud-al egy 2014-es londoni konferencián találkozott, ahol mindketten a szekták által alkalmazott illetéktelen befolyásolás témakörében tartottak előadást.

Vajon elképzelhető, hogy a szekták nem pusztán egy őrült ötlettel, vagy hamis tanításokkal győznek meg pszichésen és/vagy lelkileg instabil embereket, hanem ugyanazokat a technikákat használják, melyeket társadalomi befolyásolásként tartanak számon, és amelyek széles körben használatosak politikai kampányok és reklámok formájában is? Hol húzódik meg – ha létezik egyáltalán – a demarkációs vonal egy szekta és egy vallás között? Pl egy olyan gyakorlat, miszerint egyes rabbik úgy metélnek körül újszülötteket, hogy szájukba veszik azok péniszét, vajon elfogadhatónak számít-e csak azért, mert egy világvallás képviselői gyakorolják azt, és a szokás mintegy 5000 éves múltra tekint vissza? Pedig egy újságcikk szerint komoly károkat, sőt halált is okozhat a kisbabáknak. Ugyanígy ide lehetne sorolni egy átlagos muszlim véleményét azokról, akik Mohamedről gúnyrajzokat készítenek, mint ahogyan egy hívő keresztény családban nevelkedett egyén véleményét azokról, akik felvállalják szexuális másságukat. Rögtön látható, hogy a vallásoknak tekintett csoportok nem feltétlenül propagálják a toleranciát, sőt nagyon könnyen ártalmassá válhatnak. Ennek ellenére, nehéz lenne mégis egy olyan definíciót megállapítani a szektákra, mely mentes lenne a szubjektivitástól. Lloyd mégis megpróbálkozik vele.

„A szekta olyan mozgalom, amely méretétől és ideológiájától függetlenül, megtévesztést alkalmazva, kárt okoz a követőinek és/vagy a kívülállóknak. „

Sam Harris szerint minden vallás végső soron szekta, amivel Lloyd is mélyen egyetért. Ezzel ugyan sokak lelkébe gázol, mivel a legtöbben, akik a szekták ellen küzdenek, maguk is vallásosak. Ők talán azzal érvelhetnek, hogy csak azért mert egy vallás nem a tényeken, hanem a hiten alapul, még nem feltétlenül válik ártalmassá. A vallás évszázadok óta a belső béke elérésében segédkezett, és a vigasz forrásául szolgált, de egy vallásos megélést nem lehet a tudomány módszereivel igaznak, vagy hamisnak minősíteni. A vallás mégis hatalmas erőforrásokat von el tagjaitól, melyet a világ megjobbítására is lehetne használni. Lloyd, Sam Harris The End of Faith című könyvében leírt példáját említi meg, mely szerint képzeljük el, hogy az egyik szomszédunk abban a hitben élne, hogy egy hatalmas méretű gyémánt van a kertjében elásva. Mit gondolnál róla, ha ezt mondaná: „nos, ez a hit értelmet ad az életemnek”? Vagy, ha azt mondaná: „én nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol nincs egy hatalmas gyémánt a kertemben elásva”? Pedig a legtöbb vallás valami hiten alapul, ráadásul olyanon, amely kizárja a bizonyíthatóság esélyét, és megköveteli a hívektől, hogy csakis és kizárólag a képzelőerejükre – és a vezetőik döntéseire vagy az egyházuk hagyományaira, dogmáira - hagyatkozzanak. Márpedig hinni valamiben, ami nem bizonyítható, egy intellektuális bukfencet követel meg a követőktől, amely utat nyithat annak, hogy saját vágyálmaikkal és ábrándjaikkal töltsék ki a hiányzó részeket, miközben figyelmen kívül hagyják a tényeket, sokszor a saját csoportjuk, illetve vallásuk tagjai által elkövetett visszaéléseket és borzalmakat. A vallás tehát nem feltétlenül a valóságra, hanem annak egy elképzelt változatára fókuszáltat, mely abból a szempontból lehet hátráltató tényező, hogy nem a valós problémák valós megoldásait kutatja, hanem passzívan vár egy „képzeletbeli barát” aktivitására.

 

Vallásosság vs. ateizmus

Ennek a blognak nem célja ideológiai útmutatást nyújtani. Nem kíván platformot biztosítani semmiféle ideológiai vitának, pro és kontra érvelésnek, akár egyes vallásos nézetek, akár a vallásosság és ateizmus között ütköztetésnek, mintegy „állásfoglalásra” kényszerítve az olvasót. Viszont, egy manipulatív csoport elhagyása után, egy koherens világnézet kialakítása valódi probléma a korábbi tagok esetében. Ez a sorozat Lloyd Evans saját történetét foglalja össze, így az ő személyes útja nem hagyható ki. Tény és való, hogy azoknak a korábbi szektatagoknak, akik csoportjuk természetéről, történelméről mit sem sejtve abba hitbe ringatták magukat, hogy az egy vallás volt, érdemes elsajátítaniuk a kritikus gondolkodás alapjait, hogy megértsék a saját történetüket és konstruktívan tovább tudjanak lépni, és ebben segít Lloyd története is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenkinek ugyanarra a következtetésre kell jutnia, amire Lloyd is jutott a világnézetét illetően. 

Személyesen úgy gondolom, hogy a vallásnak van szerepe az emberek életében, mivel léteznek egyéni megélések, melyeket tudományosan nem lehet bizonyítani, mégis egyénileg hihetünk ezekben. Amíg a hitnézetünk a sajátunk, és fejlődésre képes, vagyis felülbírálható, megkérdőjelezhető, addig még a javunkat is szolgálhatja a saját személyiségfejlődésünk tekintetében. Mivel minden vallás valamilyen mértékben szekta is egyúttal, így a szektákban is létezhetnek vallásos elemek (még akkor is, ha egyes szekták teljesen elvetik a spiritualitást), ha másképp nem is, abban a formában, hogy egyes tagok őszintén és komolyan hisznek azokban a tanokban, mintegy saját személyes vallásukká téve azokat, így a „felébredésük” várhatóan katartikus lesz.  Egy szektában károsult egyénnek épp azt kell megértenie, hogy személyes megélése nem maga a világmegváltó igazság, sőt egy szektában szerzett tapasztalat inkább nyitottá tehet valakit más spirituális irányzatok megismerésében, ahelyett, hogy lekorlátozná egy "abszolút igazságra" azt a komplex dolgot, amit Életnek nevezünk. 

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden vallási szekta egyformán veszélyes. Léteznek „puhább” szekták, és vannak szélsőséges csoportok is. Hitet gyakorolni bármilyen bizonyíthatatlan vagy éppen bizonyítottan téves dogmában, általában kevésbé teszi az embereket nyitottá, és nem viszi az ügyeket előrébb, mivel a vallásos emberek hajlamosak lehetnek olyan eljárásokat követni, melyek a vallásuk szabályait tükrözik, melyekkel általában a családjuk elismerését is megszerzik, mivel a legtöbb vallás „öröklődik”, hiszen a gyermekek az esetek többségében a szüleik vallását öröklik. Igaz, ez a legtöbb esetben csupán névleges, de azért történetesen éppen az ilyen örökölt vallás, az „igaz vallás” is egyúttal. A gyermekek tehát a szüleik vallásába indoktrinálódnak, így a vallásosság megegyezik a nacionalizmussal ebben: amilyen nemzetiségűek a szüleink, olyan nemzetiségűek leszünk mi magunk is. És mivel mindkét dolog teljesen véletlenszerű, attól függően, hogy ki hova születik éppen, ezért bármilyen olyan követelés, hogy „az én vallásom az igaz” vagy „az én nemzetem a legnagyobb” nem lehet több, egyesek szubjektív véleményénél. Mégis, e két dolog szolgált leginkább az eddig folytatott háborúk hajtóerejeként.

Az emberi halandóság, a halál témaköre, egy fontos terület, melyből a vallás előnyöket húzhat, és magához láncolhatja tagjaikat. Sőt, a halál utáni élet reményében súlyos áldozatokat is követelhet meg tőlük, hogy halasszanak el örömöket, tevékenységeket, de akár még az életüket is áldozzák fel ezért. A Jehova Tanúi vérről szóló tanaik is ezt a célt szolgálják, de korántsem az egyedüliek ezen a „piacon”. Valamilyen mértékben minden vallás „sáros” abban, hogy megpróbálja elterelni a híveik figyelmét a jelen valóságról, és a halálra vagy az azutáni életre fókuszáltat, ami nem kevés szenvedés és fájdalom okozója volt a történelemben és még mindig az. Mindennek ellenére, fel kéne hagyni azzal, hogy egyes csoportokat szektáknak bélyegezzünk, míg másokat meg vallásoknak nevezzünk, mert a lényeg nem az elnevezésben rejlik elsősorban, hanem abban, hogy milyen káros hatásról van szó, és az hány embert érint. Ha fertőző betegségekkel vonnánk párhuzamot, akkor nem mindegy, hogy egy átmeneti rosszullétről vagy halálos kimenetelről van szó. Ha az orvosok a fertőzéseket is ilyen szempontok alapján sorolják be különféle kategóriákba, mivel elsődlegesnek tekintik azoknak a fertőző betegségeknek a megelőzését, melyek súlyosabb tüneteket produkálnak, gyorsan terjednek, és sok embert érintenek. A kormányzatoknak tehát a járványos betegségek terjedésének megállításához hasonlóan kellene kezelniük a veszélyes szekták/ideológiák terjedését is. Bár minden vallás valahol szekta, mégsem produkálnak egyforma „tüneteket”. Egy több milliós tagsággal büszkélkedő szekta esetében, mint a Jehova Tanúi, akik gyermekmolesztálókat rejtegetnek soraikban, szétválasztják a családokat ideológiai alapon, sőt még az élet feláldozását is megkövetelik a vallási tanaikhoz való ragaszkodás végett, az lenne a legkevesebb, hogy nem kéne adókedvezményekkel, jótékonysági (vagy egyházi) státusz adományozásával elősegíteni működésüket. Az illetéktelen befolyásolás hatása alatt elkövetett rituális öngyilkosságokat nem kéne a szabad vallásgyakorlás, a „lelkiismereti szabadság” és az emberi jogok győzelmeként ünnepelni. A 26 éves Eloise Dupuis-ról, aki 2016-ban halt meg szülés közben, mert Jehova Tanújaként elutasította vérátömlesztést, Kanada egészségügyi minisztere azt nyilatkozta, hogy „teljesen tudatában volt annak, amit csinál, aláírta az ezzel kapcsolatos dokumentumokat, és tudta, hogy nem akar vért kapni semmilyen körülmények között sem”. A valóság azonban az volt, hogy Eloise rokonai nem kerülhettek közel hozzá élete utolsó órájában, és az élete felől hozott döntés, mely elvileg az ő „személyes döntése” kellett volna, hogy legyen, erősen befolyásolva volt a jelenlevő „kórházi összekötő bizottság” képviselői által. Hogy enélkül Eloise mit döntött volna, azt nem tudni. (itt részletesebben írtam arról, hogy a vérátömlesztés elfogadása/elutasítása a Jehova Tanúinál miért NEM személyes döntés, hanem egy manipulatív szekta tevékenysége).

eloise.PNG

A 26 évesen, vérátömlesztés elutasítása miatt elhunyt Eloise Dupuis

Kép forrása: 

https://www.cbc.ca/news/canada/montreal/jehovahs-witness-quebec-eloise-dupuis-1.3813974 

Vajon megoldás lenne-e a veszélyes szekták, hitnézetek betiltása?

Határozottan nem, sőt ez tovább rontana a helyzeten. Ennek több oka is van.

  1. A betiltás emberi jogokba ütközne, mivel mindenkinek alapvető emberi joga a saját hitnézetének megválasztása. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes személyek csakis, kizárólag jól dönthetnek, de a döntést szabadsága az, ami számít. Az, hogy ki milyen csoportot választ magának vagy milyen helyen marad meg és miért, sokat elárulhat, így – ha az egyén az emberi jogain kívül az emberi kötelességét is komolyan veszi – hozzájárulhat az érintett lelki és személyiségbeli fejlődéséhez.
  2. A betiltás az egyes szekták felsőbbrendűségéből fakadó üldözési mániáját erősíti. Az ilyen csoportok jellemzően önmagukat gondolják az „igaz hívőknek”, így bármiféle korlátozásuk csakis igazságtalan lehet a szemükben. Sőt, a számukra ellenséges világ üldözésének – ergo a saját kiválasztottságuknak - a bizonyítéka is egyúttal. A Jehova Tanúi például kifejezetten egy ún. „nagy nyomorúságot” várnak, mely egy olyan időszak, amikor „Sátán hordái” megtámadják „isten szolgáit”, akik persze a Tanúk maguk. Így egy esetleges korlátozás nem csupán egy várva várt „prófécia” beteljesedése, hanem egyúttal annak is a bizonyítéka számukra, hogy ők a „jó oldalon” vannak. Betiltást általában despota önkényuralmi rendszerek alkalmaznak, amivel csak megerősítik a szekták ideológiáját, vagyis pont az ellenkező hatást érik el.
  3. A betiltással a szekták etikátlan, vagy törvénytelen gyakorlatai nem szűnnek meg, csak illegalitásba kerülnek, ami miatt a tagok jobban összetartanak. Sőt még az érdeklődés és kíváncsiság középpontjába is kerülnének, mert a környezetüket érdekelné, hogy miért illegálisak, mi az, amitől annyira óvni akarják őket. Ráadásul, egy lehetséges közérdekű bejelentőnek veszélyes lenne felvállalnia bármiféle kapcsolatot egy ilyen csoporttal, mivel saját maga kerülne bajba, ezért sokkal nehezebb lenne bármiféle törvénysértést leleplezni. Ehhez nem betiltásra, titkolódzásra, hanem átláthatóságra, feltárásra és felvilágosításra lenne szükség.

A fenti okok miatt, a betiltás tehát nem jelentene megoldást. Kétségtelen, hogy szakértelemre, taktikára és nyitott gondolkodásmódra van szükség ahhoz, hogy hosszabbtávon a szekták elleni küzdelem eredményes legyen. Amíg a szekták működését homály fedi, és a szekták vezetőit és tagjait nem felelősségteljes felnőtteknek, hanem „szelíd bolondoknak” tekintik, olyanoknak, akiknek „mankóra” van szükségük, addig nem tekintik őket partnereknek, és ezzel az ignoranciával kedveznek számukra.

A veszélyes hitnézet betiltása helyett, a veszélyes vallási gyakorlatok törvény általi szabályozására lenne szükség. Egy kiskorú esetében pl. ne lehessen „lelkiismereti kérdésként” tekinteni azt, ha egy vallási tan érdekében (pontosabban a szüleinek való megfelelésért) fel akarná áldozni az életét, elutasítva életmentő kezelést. Ha egy egyház bűnösnek találtatott abban, hogy gyermekmolesztálás eseteket rejteget a hatóságok elől, vagyis elősegíti ennek a gyakorlatnak a terjedését, akkor mindazok, akik részt vettek az ilyen ártalmas belső szabályrendszerek kidolgozásában és végrehajtásában, bűncselekmény elkövetésében vétkességért kerüljenek bíróság elé, és ott ne magyarázhassák ki tetteiket vallásos nézeteikre hivatkozva. Ehelyett, a jelenlegi érvényben levő törvény szerint, állami hatóság nem vizsgálhatja egy bevett egyház belső szabályrendszerét, így mindaddig, amíg egy vallásos szervezet egy vallásos magyarázatot tud rittyenteni diszkriminatív, törvénytelen vagy emberi életre veszélyes eljárásai köré, addig minden további nélkül megúszhatja a következményeket. És ez fordítva is igaz: bármilyen kétes szervezetnek érdemes vallási nézetekbe csomagolnia tanait, és elismerésre törekednie, mivel így jelentős kedvezményeket kaphat a törvényi védelmen kívül.

A vallások/szekták áldozatai talán nem mindig tudatosak sérüléseiket és emberi jogaik sárba tiprását illetően, de jelen vannak, és figyelmen kívül hagyásuk nem járul hozzá egy emberi értékeken alapuló demokratikus társadalom építéséhez.

A sorozat következő részében lesz arról szó, hogy miképp illeszkedhet be a társadalomba egy szektában szocializálódott egyén, vagyis mi történt Lloyd-al az egyháza elhagyása után.  

Forrás:

Lloyd Evans: The Reluctant Apostate   

 

A bejegyzés trackback címe:

https://blogjt.blog.hu/api/trackback/id/tr3014945324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

shadowman1 2019.07.15. 21:49:31

"A gyermekek tehát a szüleik vallásába indoktrinálódnak, így a vallásosság megegyezik a nacionalizmussal ebben: amilyen nemzetiségűek a szüleink, olyan nemzetiségűek leszünk mi magunk is."
Azért kicsit erős ez a párhuzam.
Bár amíg kicsi a gyerek addig ez rendben van, de később van lehetősége változtatni ezen, nem muszáj egész életében mások döntései következményét viselni.
Mondjuk így lehet később nemzetiséget is változtatni.

t.csilla · http://blogjt.blog.hu/ 2019.07.15. 22:00:25

@shadowman1: Nem igazán van rendben addig sem, amíg kicsi a gyerek, csak nincs más választása, mivel a szülő belekényszerítheti a vallásba (ha nem csak az "európai", hanem az összes vallást nézzük). Később ugyan van lehetősége a döntésre, de ez elég nehéz, ha már eleve teletömték a fejét olyan prekoncepciókkal, amelyek a szülők hite, és amelyek leginkább hagyományokon alapulnak.
Felnőttként vallást/világnézetet változtatni elvileg lehet, a gyakorlatban ez sok konfliktussal járhat, főleg ha olyan családról van szó, mint a cikkben szereplő egyén esetében is, a Jehova Tanúiról. Nem véletlen, hogy a legtöbb embernek ez nem sikerül, maximum csak ráhagyják a szülőkre a dolgokat, nem közlik velük, hogy mit csinálnak, hova mennek (a vallásos rituálék helyett), vagy csak egyszerűen úgy ahogy van, kerülik az egész témát, hogy ne legyen belőle cirkusz.
Igaz, a szekuláris gondolkodás elterjedt (főleg Európában), de ez csak a kisebbik része a világnak. A vallás és az azzal kapcsolatos családi szokások és hagyományok még mindig erősek lehetnek sok helyen.
süti beállítások módosítása