A Tanúk, korábbi tagjaik felé mutatott közösségmegvonása aránylag rövid történelmet tudhat maga mögött. Ez furcsa lehet abból a szempontból, ha belegondolunk, hogy ezt az elrendezést a Bibliából indokolják (lásd bekeretezett részt alább), mely már több mint 2000 éve íródott. A Tanúk mégis csak 1982 óta alkalmazzák a közösségmegvonásnak ezt a módszerét. Miért pont akkortól? Mi történt? És milyen nézeteket vallottak korábban az exkommunikációról?
Illusztráció arról, ahogyan a Tanúktól elvárják kizárt tagjaikkal való bánásmódot
Kép forrás: https://www.jw.org/hu/kiadvanyok/folyoiratok/w20150415/szeretetteljes-eljaras-a-kikozosites/
Tanúknak
Kiközösítés
Bár gyakran úgy utalnak a kiközösítésre, mint a szeretet kinyilvánítására, amely azt a célt szolgálja, hogy egy tévelygő visszatérjen az akolba, az igazság az, hogy a Bibliából nem igazolható az Őrtorony által alkalmazott kiközösítési gyakorlat. Pont ellenkezőleg, Krisztus a követőit a családi kötelék ápolására buzdította, ahogyan az a tékozló fiú példázatából kivehető.
A Lukács 15:11-32 verseinek beszámolójából kiderül, ahogyan egy fiatal fiú prostituáltakra herdálta el örökségét, a visszatérésekor az apja mégis szívesen fogadta. Az Őrtorony kiadványok szeretnek átugrani azon a részen, hogy az példázatbeli apa kirohant, hogy átölelje eltévelyedett fiát, „még mikor az távol volt”, de ez az apró részlet mutatja, hogy az apa fia iránt érzett szeretete sokkal fontosabb volt számára, mint az, hogy fiú megbánta-e a tettét vagy sem. Erősen gyanítható, hogy a mai vének kiközösítenék a tékozló fiút a visszatérésekor. Miért? Mert már csak akkor tért vissza, amikor elfogyott a pénze és nem volt mit ennie, és nem korábban. Ezt „világi szerinti szomorúságnak” tekintenék, amikor egy bűnös jobban szenved a helytelensége következményei miatt, mint az elkövetett bűn miatt.
Az Őrtorony leggyakrabban az 1 Korinthusz 5:11 versét hozza fel a kiközösítési eljárásának bibliai igazolására. Ebben a szövegben Pál apostol azt írja:
Most azonban azt írom nektek, hogy ne keveredjetek többé egy társaságba senkivel, akit testvérnek neveznek, de parázna vagy kapzsi vagy bálványimádó vagy szidalmazó vagy részeges vagy zsaroló. Az ilyennel még csak együtt se egyetek.
Két fő figyelemreméltó pont található ebben az írásrészben. Az egyik az, hogy Pál egy olyan valakire utal, akit „testvérnek neveznek” arra a tényre mutat, hogy ez egy személy a gyülekezetből, akivel szemben egy másik gyülekezeti tagnak fenntartásai lehetnek arra vonatkozóan, hogy egy asztalhoz üljön le vele és együtt étkezzen az illetővel. Belemagyarázás arra utalni, hogy ez bárkire vonatkoztatható, beleértve egy családtagot is, hiszen ezt a bibliavers nem tartalmazza. Még az Őrtorony is felismeri, hogy valamennyi rugalmasságra szükség lehet ennek a bibliaversnek alkalmazásakor, ezért van az, hogy a kiközösített szülők beszélhetnek kiskorú gyermekeikkel, vagy kiközösített házastárssal is lehetséges a szóbeli kapcsolattartás. A gond az, hogy az Őrtorony nem megy tovább ennél, és nem mutat kegyelmet azáltal, hogy kihangsúlyozná, hogy bármilyen családi kapcsolat fenntartható és tiszteletben tartható még akkor is, ha valaki helytelen dolgot tesz. Ráadásul, ha egy szituációban kérdéses lenne az, hogy melyik alapelvnek kellene elsőbbséget adni, Jézus egyértelművé tette, hogy a kegyelem elsőbbséget kell, hogy élvezzen (Máté 9:13).
Pál szavainak másik figyelemreméltó aspektusa az, hogy sehol nem említi, hogy egyáltalán nem lehet beszélni egy kizárt személlyel, ahogyan az Őrtorony közvetíti a hívei felé. Igazából lehetséges egy személlyel normális kapcsolatot tartani anélkül, hogy „egy társaságban” lennénk az illetővel, illetve együtt étkeznénk vele. Igazából, ha teljesen objektíven tekintünk az 1 Korinthusz 5. fejezetében említett büntetés mértékére, az teljesen megegyezik a 2 Thesszalonika 3:14-ben írottakkal, mely szavakat az Őrtorony a gyülekezeten belüli „megjegyzésre” alkalmaz:
Ha pedig valaki nem engedelmeskedik az ebben a levélben közölt szavunknak, jegyezzétek meg őt, szakítsátok meg vele a társas érintkezést, hogy megszégyenüljön.
Annak ellenére tehát, hogy ez a két tanács ugyanarra a szituációra, vagyis egy figyelmeztetett helytelenül cselekvőre vonatkozik, az Őrtorony a két szöveget teljesen különböző módon alkalmazza. A Thesszalonika levélben található részre utalással egy sokkal enyhébb, csoporton belüli „megjegyzést” eredményez, mint a teljes közösségmegvonás. Ha valaki a gyülekezetben „megjegyzés” alatt van, a többi tag próbál elhúzódni, nem tartani kapcsolatot az illetővel, de még létező személynek tekintik, és beszélnek vele.
Összefoglalva, az Őrtorony kiközösítési eljárásának és gyakorlatának nem létezik bibliai alapja. A gyülekezet tisztántartása a képmutatástól abból a célból, hogy a szándékosan vétkezők ne tekintessenek tagoknak, az a dolog egyik része. Annak megkövetelése, hogy a kiközösítést még a családi körön belüliekre is alkalmazni kell, mégpedig oly módon, hogy egy kizárt családtaggal még beszélni sem lehet, az ettől különbözik.
Bármennyire is a Tanúk vallásgyakorlatának részét alkotja jelenleg a kiközösítési eljárás – okozva ezzel családok felbomlását, és hihetetlen mértékű fájdalmat – ez nem volt mindig így. Tekintettel arra, hogy a Jehova Tanúi saját hitnézete szerint az 1914 óta mennyei uralmon levő Jézus már 1919-ben kiválasztotta a Tanúk elődjének tekintett Bibliakutatókat a földi javainak gondozására, figyeld meg mit ír egy 1947-ben megjelent Ébredjetek! - vagyis az akkor már "legitim" "hű és bölcs szolga" - a kiátkozásról, amennyiben azt a katolikus egyházban alkalmazzák:
„A katolikus egyház álláspontja szerint az egyházi hierarchia Krisztus és a tanítványai tanait alapul véve alkalmazza a kiátkozást, még pedig az alábbi írásszövegek szerint: Máté 18:15-19, 1Korinthusz 5:3-5, 16:22, Galata 1:8,9, 1Timóteusz 1:20 Titusz 3:10. Ennek ellenére az Egyház által alkalmazott kiátkozást, melyet mind büntetésként, mind a bűnös „helyreállítása” céljából alkalmaznak, az Írások nem támogatják, sőt teljesen idegen azok szellemiségétől (Zsidók 10:26-31).
Akkor honnan származik egy ilyen gyakorlat? Az Encyclopedia Brittanica szerint a pogány befolyásoltságú pápai kiátkozást „és annak különféle változatait nem lehet anélkül megérteni, hogy ne vennénk figyelembe a számtalan, keresztény világon kívülre eső kiátkozási gyakorlatok hasonlóságát”. A babonás görögök például úgy hitték, hogy egy kiátkozott személy halálakor az ördög megszállja a testet, ezért ezt megelőzendő a rokonok feldarabolták a testet és borban főzték meg. Még a druidáknál is létezett annak eljárása, hogy kizárják azokat a tagokat, akik nem hittek tovább a vallásuk babonáiban. Csupán egy új fejezet kezdődött a vallásos kiátkozásban, amikor i.sz. 325-ben a katolikus egyház beolvasztotta ezeket a pogány rítusokat a kereszténységbe.
Ennek okáért, amikor az egyházi hierarchia tekintélye növekedni kezdett, a kiátkozás eszközzé vált a papság kezében mind a gyülekezeten belüli, de mind a világi hatalomgyakorlás érdekében, mégpedig a történelemben példátlan módon.”
(kiemelések tőlem)
Könnyen elképzelhető, hogy ezek a gondolatok annyira idegenek lehetnek egyes Tanúk számára, hogy azt hihetik, hogy a könyv írója csak kitalálta ezeket, hogy „a kiközösítettek hazugságaival” lejárassa a szervezetet, ezért mellékelek egy fotót az eredeti angol cikkről:
Kép forrás: https://jwfacts.com/watchtower/disfellowship-shunning.php#history
Kiátkozás vagy kiközösítés?
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a történelmi katolikus egyház által alkalmazott kiátkozás azonos-e a Tanúk által gyakorolt kiközösítéssel? Az angol szöveg a kiátkozásra az „excommunication” szót használja, míg a kiközösítésre a „disfellowshipping” kifejezést. Az 1996. 4/15-ös Őrtorony szám azonban egyenlőségjelet tett a két kifejezés közé:
Mi történne, ha a kereszténység vallásai lelkiismeretesen alkalmaznák a kiközösítés vagy kiátkozás keresztényi büntetését mindazokban az esetekben, amikor azok, akik a tagjainak vallják magukat, törvénytelenséget követnek el? Mi történne mindazzal a sok, bűnét meg nem bánó hazuggal, paráznával, házasságtörővel, homoszexuálissal, szélhámossal, bűnözővel, kábítószer-zugárussal és kábítószerfüggővel, valamint a szervezett bűnözés tagjaival?
(kiemelések tőlem)
1947 előtt, Russell és Rutherford elnöksége idején a „helytelenül cselekvőkkel” szemben kevésbé titokzatos módon jártak el, mint napjainkban. Az ügyeket a gyülekezet előtt nyilvánosan vitatták meg, a vádat felhozó személye ismert volt a vádlott előtt, és alkalma volt megvédenie magát. Nem csak néhány személy privilégiuma volt a „bírói ügyek kezelése”, hanem az egész csoport beleszólhatott. Hogy ez mennyivel volt jobb, azt nem tudni, mivel a vének testülete éppen az ügyek „bizalmas” természetével indokolja a gyülekezet kizárását, viszont egy kétes személyekből álló szabálytalanul működő bíróság meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a „tanácsra szorulót”, akivel a zárt ajtók mögött úgy bánnak, ahogy akarnak. Egy 1919-es Őrtorony szerint a kiközösítettek büntetése korántsem volt olyan drákói, mint napjainkban:
„Az Írásszöveg szerint („Enyém a bosszú, én megfizetek” – Róma 12:19-21) a legtöbb, amit a gyülekezet tehet – miután megpróbálta jó útra terelni a vétkezőt -, hogy megvonja tőle a testvéri közösséget addig, amíg a vétkező nem mutat hajlandóságot a dolgok helyrehozására. Ezután lehet újra teljes jogú tagja a gyülekezetnek.
Ezalatt az idő alatt az ilyen testvérrel kedvesen és udvariasan kell bánni, ahogyan bárki kívülállóval vagy idegennel bánnánk, de megvonva tőle azokat a különleges előjogokat, köszöntéseket és szavazási lehetőséget, melyek csak az egyház tagjait illetik meg, mint olyan csoportot, amely elkülönült a világtól.”
Bármennyire is kemény szavakkal kritizálta is az Őrtorony Társulat a katolikus egyház „pogány” gyakorlatát, az „új világosság”-ra nem kellett sokat várni, mivel nézeteikben csodás fordulat állt be csupán pár éven belül. 1952-től az addigi közösségmegvonási szokásokkal teljesen rendben levő "Jézus" "mennyei trónján" elégedetlenkedni kezdhetett az "általa" kiválasztott addigi vezetők gyakorlataival, és úgy gondolta, hogy mégsem volt a katolikus egyház által foganatosított, pogány eredetű kiátkozási gyakorlat annyira rossz ötlet. A gyülekezeti elrendezéseket érintő változások Knorr elnöksége idején kezdődtek, amikor is lépések történtek arra, hogy a helytelenül cselekvők ügyei kikerüljenek a gyülekezeti közös megvitatások hatálya alól és egy kijelölt bizottság foglalkozzon velük. De ekkor még nem kezelték a helytelenül cselekvőket ellenségként és nem alkalmaztak feléjük teljes közösségmegvonást sem, inkább csak megvonták őket kiváltságaiktól, és igyekeztek segíteni nekik meglátni, hogy rossz úton járnak (2Thesszalonika 3:14,15). "De azért ne tekintsétek ellenségnek, hanem továbbra is intsétek mint testvért." - ez volt a fő mantra, a közösségmegvonás nem volt forszírozva. Mintegy 5 évvel azután, miután a fentebb idézett 1947-es Ébredjetek!-ben oly vehemensen kritizálták a katolikus egyház kiátkozási gyakorlatát, az alábbi írás jelent meg a témában egy 1952-es Őrtorony számban:
„Mit fog tenni a gyülekezet egy ilyen személlyel? Észben kell tartanunk, hogy ez a személy ki van közösítve, és nem tagja a csoportunknak, így tartozkodnunk kell tőle, semmilyen közösséget nem szeretnénk vele fenntartani.
A nyilvánosságnak szánt gyüléseken megjelenhet, amíg rendesen viselkedik......, amíg nem avatkozik mások dolgába, nekünk nincs semmi mondanivalónk számára. Azoknak, akik találkoznak vele, soha nem kéne üdvözölniük, sem „jó napot”-tal, sem „viszontlátás”-sal. Nem fogadjuk szívesen a köreinkben, és tartózkodunk tőle. Ha egy ilyen személy az Őrtorony tanulmányozáson venne részt, ahol hozzá szeretne szólni, az elnöklő nem fogja felszólítani. Nem tartozik közénk az ilyen, mivel Isten szervezetének nem elismert tagja. Azok az ismerősei, akik ismerik a helyzetét, elfordulnak tőle, nincs semmi mondanivalójuk számára.”
(kiemelések tőlem)
Ez az elrendezés már kezd hasonlítani a maira (de még mindig sokkal jobb, ahogyan rövidesen látni fogjuk), bár sajnálatos módon ekkor már a kiközösítési elrendezést kiterjesztették a családi kapcsolatokra is:
„Egy kizárt személyen keresztül érkező sátáni befolyásnak nem lenne jó hatása arra a családtagra, aki az igazságban van, és veszélyeztetné azt a helyzetét, hogy csatlakozzon a családtagja Isten szervezetével kapcsolatos álláspontjához. Ez katasztrofális lenne, ezért a hűséges tagnak el kell ismernie és együtt kell működnie a kiközösítésre vonatkozó elrendezéssel. Hogyan lehetséges ez, ha együtt lakik a kiközösítettel, és fizikailag napi kapcsolatban van vele? Azáltal, hogy elutasít bármiféle vallásos témájú beszélgetést a kiközösített családtaggal.”
(kiemelések tőlem)
Ez a kiskapu még ma is érvényes, hogy addig, amíg egy kizárt családtag a családi otthonban lakik, beszélhetnek vele a többiek (a vallásos témákat leszámítva), de miután ez nem áll fenn, a kapcsolattartást a „szükséges minimumra” kell szorítani. Ilyen lehet például, ha valaki meghal a családban vagy valamiféle sürgős eset áll fenn.
De bármilyen hihetetlennek és szektásnak is tűnik ez az elrendezés, még mindig nem olyan durva, mint a jelenlegi gyakorlat. Miért? Mert ezt követően, egészen a 70-es évek végéig egy tag még szabadon elhagyhatta a gyülekezetet anélkül, hogy a közösségmegvonás büntetésével kellett volna szembenéznie. Hogyan volt ez lehetséges, és miért nem az ma? Azért, mert a szervezet lehetővé tette az ún. „elkülönülést”, vagyis azt, hogy ha valaki nem ért egyet a tanokkal, elhatárolhassa magát a csoporttól. Egy 1970-es Őrtorony így ír az elkülönültekről:
„Tegyük fel, hogy valaki folyamatosan elhanyagolja az összejövetelek látogatását. Elérhet egy olyan pontra, amikor teljesen elkülönül a gyülekezettől, és nem érdekli Jehova elrendezése. A gyülekezet nem fog semmilyen eljárást kezdeményezni ellene, bár tudatosítják, hogy helyzetelenül jár el, és megpróbálhatnak segíteni neki, de ő saját maga távolodott el, és különítette el magát.”
(kiemelések tőlem)
Ez nyitvahagyott egy hátsó ajtót azon tagok számára, akik kezdtek felébredni az indoktrinációból, így szabadon távozhattak anélkül, hogy a családjuk ellenük fordult volna amiatt, mert más vallási nézeteket vallottak. Ez a kiskapu azonban bezárult 1981-ben, mivel éppen abban az évben távozott „angolosan” a vezető testület egyik tagja, Raymond Franz, így az akkori vezetőség átírta a szabályokat annak érdekében, hogy kiközösíthesse és elhitelteleníthesse a számukra veszélyessé váló korábbi vezetőt. Az Őrtorony 1981 szeptember 15-számának szavai szerint a kiközösítés és az elkülönülés fogalmai közé egyenlőségjel került:
"Azokat, akik „nem közülünk valókká” válnak azzal, hogy szándékosan elvetik Jehova tanúi hitét és tanítását, nyilvánvalóan úgy kell tekinteni, mint azokat, akiket valamilyen helytelen cselekedet miatt kiközösítettek"
(magyarul ez az 1982. 4/1-es Őrtoronyban jelent meg)
(A kiközösített és elkülönült személy közötti különbségről itt olvashatsz, az egyik szövegdobozban.)
Felmerülhet a kérdés, hogy miért vált szükségessé a kiközösítési eljárás megszigorítása, és miért vált/válik ez a szervezet egyre központibb kérdésévé? Talán az ő szemszögükből nézve, a gyülekezet növekedése közel sem annyira dinamikus, mint ami pl jellemző volt a II. világháborút követő években, így elképzelhető, hogy a tagság növelése helyett inkább annak megtartására törekednek. Ennek módszere lehet a csoport elhagyásának megnehezítése és a beleszületettekre gyakorolt érzelmi hatás a korai elköteleződésre vonatkozólag (ami aztán hihetetlenül megnehezíti számukra a csoport elhagyását). Éppen ezek a tendenciák figyelhetőek meg az elmúlt évtizedekben a Tanúk tanításai és szervezeti gyakorlatai területein.
De mindez az 1982-től érvényes változás hogyan érintette az akkor még csak 3 éves Lloyd-ot? És hogyan érinti ez a többi „beleszületettet”, akiknek nincsen választásuk a vallást illetően, illetve azokat, akiket ravasz érveléssel, lebutított információval beszerveztek a gyülekezetbe és felszámoltatták velük családi, baráti kapcsolataikat? Sajnos, nem sok más választásuk marad, mint átélik a kiközösítés tapasztalatát - ha ragaszkodni akarnak a saját életükhöz és döntéseikhez. Egész pontosan mi is történik egy ilyen kiközösítéskor? És meddig mennek el a vének egy "bajban levő" megsegítésében? Erről fog szólni a sorozat következő része.
Forrás:
Lloyd Evans: The Reluctant Apostate
