Az alábbi történetek bemutatják, hogy milyen gyermekként, fiatalként felnevelkedni egy szűk vallási közösség tagjaként. Tanú koromban mindig azt hallottam, hogy azért nem keresztelnek a Tanúk csecsemőket, mert majd ha felnő a gyerek, eldönti, hogy milyen vallást akar gyakorolni. Nos, a történetek főszereplői eldöntötték ezt, bár a jelek szerint döntésük gyakran vallási intoleranciával találkozott. 

Biztosan nem minden gyermek tapasztal ilyen szélsőséges reakciókat szüleiktől, így távol álljon tőlem, hogy általánosítsak. De a dolognak ez a fele is létezik és ugyanúgy hozzátartozik az igazsághoz, csak a vallás saját irodalmában aránylag kevés (sőt semmi) figyelmet kap. A kizártak mindig gonosztevőkként vannak feltüntetve, vagy jó esetben olyanokként, 'akiket vonz a világ' (Ezt a kifejezést egy JT családtagomtól hallottam, aki amikor újraházasodott "az Úrban", a férje tizenéves enyhén szellemi fogyatékos fiát folyamatosan bántalmazta lelkileg és pszichésen. Mikor a srácnak elege lett belőle és elköltözött tőlük és a gyülekezetet is otthagyta (eleinte nagy lelkesedéssel járt pedig), akkor erre az volt a válasz, hogy 'vonzotta a világ'. Még véletlenül sem a kegyetlen bánásmód tette meg a hatását, hanem a fiúban levő 'helytelen vágyak'.)

De ha esetleg valakit zavarnának a történetek és tud valami őszintén pozitívat (nem Őrtorony klisékkel teletűzdeltet), és azt szeretné megosztani velünk, örömmel vesszük.

“....Összességében kettősség jellemzi gyermekkoromat, egyrészt boldogság, hiszen sokat nevettem, játszottam, szüleim megszerettették velem az olvasást, tanulást. Mindig jeles tanuló voltam. Másrészt egy árnyék is jelen volt: a sok kérdés, mi bennem kavargott. Tetszett a karácsony, de nekünk nem volt, nem vehettem részt társaimmal az ilyen jellegű ünnepeken. Ahogy cseperedtem, egyre visszahúzódóbb gyerek lettem a suliban. Nem sok barátom volt, nem is lehetett… Magányos voltam. A gyülekezetben sem leltem igaz barátokra. Mikor 14 éves lettem, elhatároztam, ha addig élek is, egyszer elhagyom ezt a vallást, s ekkor kezdtem el szövögetni terveimet. Egy naplóba is leírtam, de anya elolvasta. Jöttek is a vének, és hát mit tegyen egy kamasz gyerek? Megbánást színleltem, de tervemet nem adtam fel. Igen, kettős életet éltem, a suliban nem viselkedtem Tanúként. Kínszenvedés volt számomra a házról házra végzett prédikáló munka..... 16 éves koromban megkeresztelkedtem, muszájból… Apa tartotta a keresztelkedési beszédet. De a tervemet dédelgettem, noha tudtam nehéz dolog lesz. Mikor jó eredménnyel leérettségiztem, szakmát kezdtem el tanulni, pedig szerettem volna egyetemre menni, de hát a vallás…

Kép forrás: http://jehovatanui.blog.hu/2013/05/17/_kikozositett_gyermek_ilyen_is_csak_jehova_tanuinal_van

 ....volt olyan, hogy nem kaptam vacsorát, mert apa nem engedte, hogy a keresztény asztalhoz üljek, anya hozott nekem enni, mikor apa elaludt. Állandóan az ágyam mellett imádkozott hangosan Jehovához, így pihenni sem tudtam. Sokat fogytam akkoriban, pedig mindig is nagyon vékony voltam. Végül döntöttem, 20 éves korom előtt elköltöztem otthonról.......volt úgy, hogy apa meghívott ebédre a párommal együtt, de amikor egyszer tényleg elmentem, akkor elzavart, mert nézete szerint megrontottam a házát a rossz szellemiségemmel. Mikor kiléptem a vallásból, a vének állandóan hívogattak, sokszor naponta ötször, s mikor nem vettem fel, rejtett számon kerestek. Végül meguntam, és mondtam nekik, hogy ez zaklatásnak minősül, és ha tovább folytatják, a rendőrséghez fordulok. Utána már csak egyszer hívtak, az ítélet: kiközösítés, paráznaság miatt. Pedig büszkén kijelenthetem, akkor még szűz voltam......Azóta találkoztunk egyszer egy temetésen, ahol apa azt mondta, hogy írjak emailt, szívesen veszi. Soha nem válaszolt. Egy másik családi alkalommal találkoztunk, de ott hozzám se szólt. Lelkileg nagyon megviselt a családom elvesztése, sokszor még most is fáj. Hiányoznak.”

(O. Z., akit 1 éves kora óta a Jehova Tanúi vallás szerint neveltek)

 “A bennünket látogató Jehova Tanúi nagyon kedvesek voltak. Később egy másik városba költöztünk, ahol Jehova Tanúival újra kapcsolatba kerültünk, de nekem az már unalmas volt, nem akartam tanulmányozni, de nem lehetett nemet mondani. Szüleim a Tanúktól kértek segítséget ebben, a saját fülemmel hallottam válaszukat: a Biblia azt írja, hogy a fenyítés vesszejét alkalmazzák nálam, ha nem akarok a bibliatanulmányozáson jelen lenni. Ők is ezt teszik, náluk van is egy ilyen a sarokban és amikor a gyerek rossz, azzal verik meg.....Ezentúl sokszor kaptam verést azért, mert nem ”engedelmeskedtem”, ami azt jelentette, hogy nem értettem velük egyet dolgokban. .....Amikor ott voltunk az összejövetelen, mindig megdicsérték Őket milyen jól nevelnek minket, milyen csendes, rendes gyerekek vagyunk, kár, hogy az előzményt, a nagy veszekedéseket nem látták, amikor megvertek, hogy rám aggassanak egy szoknyát, sőt kosztümöt egy 12 évesre. Az iskolai ünnepségekkel és tanulmányi versenyekkel állandóan gondban voltam, mert nem tudtam, hogy mit szabad és mit nem a Tanúk hitnézete szerint. Jó tanuló voltam, így a tanárok tanulmányi versenyekre is beneveztek, amit nem lehetett volna, de ezt én mindig utólag tudtam meg, hogy tilos és ennek eredménye kiadós verés volt....... A tanáraimnak nem mertem elmondani, így sokszor titokban kellett ezekre eljutnom, vagy hazudnom kellett, hogy az nem verseny, csak külön óra, mivel a tanáraimmal nem beszéltek, így volt, ami nem derült ki, kivéve az állami ünnepeket, ahol feladatot is kaptam, szavalni kellett volna, ezt sem tudtam, hogy nem szabad, mert előre nem készítettek fel ezekre. Jött a verés, azt hiszem, életemben akkor vertek meg legjobban. Amikor bejelentettem, hogy én elmegyek, mert nem mondhatom le a feladatomat egy nappal az ünnep előtt, meg egyébként is kötelező ott lenni, mondták, hogy hivatkozzak a lelkiismeretemre, hogy nehogy rossz fényt vessek a vallásunkra. Amikor ellenálltam ennek a szavaimmal, nagy veszekedés volt belőle, legalább másfél óráig ököllel vert apám. Sarokba szorítva voltam, összekuporodva sírtam, zokogtam órákig, miközben időnként, ha visszaszóltam, kaptam is a fejemre ököllel, egyszer az állkapocs részem is eltalálta apám, amit a mai napig is tagad az egész család, pedig napokig fájt a fejem a sok veréstől....... A gyülekezetben egyre több lett a fiatal, emiatt, mint gyerek, úgy gondolom, elkezdtem hozzájuk húzódni. A világból barátokat nem szerezhettem, így maradt a gyülekezet. Találtam is olyat, olyanokat akikkel jól megértettem magam, és akkoriban a gyülekezet több fiatal különleges úttörőt is kapott, akik nagyon dinamikusak és leginkább karizmatikusak voltak...... A többi gyerek társaságában jól éreztem magam, és így meg is keresztelkedtem 15 évesen a barátnőimmel együtt. A gyülekezetből mindenki ezt sulykolta belénk, hogy nincs más út, ez a legjobb választás. Meg akarsz halni? Persze, hogy nem. Átvettük a keresztelkedési kérdéseket és 6 hónap tanulmányozás után keresztelkedtem meg, de a jelentőségét egyikünk sem fogta fel, mit jelent, hogy ez örökre megbélyegez minket és kihatással lesz az egész jövőnkre, ennek nem voltam tudatában. Akkor ezt el is fogadtam és mintha el is felejtettem volna mindazt, amit apám tett, de az is lehet, hogy az otthoni béke, meg az, hogy büszkék voltak rám, adta azt a lökést, hogy a múltat töröljem és ne gondoljak rá. Életem mozgalmassá vált, fel sem merült bennem, hogy esetleg rossz helyen vagyok, bár voltak idők, amikor látszólag ok nélkül nagyon depressziós voltam, amit senkinek nem mondtam el, mert magam sem tudtam, mitől. Most már tudom, hogy az a sok elfojtott emlék és érzelem, amiről csak 16 év után beszélek először, hagyott bennem nagyon mély nyomokat, és beszélni sem tudok erről azóta sem. Mindig felkavar, ha erről írok, vagy beszélek (most is)... Most senki a családomból, öcsémen kívül, nem áll velem szóba.”

(T. M.-et kb 10 éves kora óta nevelték a Tanúk fegyelmezési módszere szerint.)

 “...szüleim megkeresztelkedtek és Jehova Tanúivá váltak.....én persze ezt még jó pár évig nem láttam át, az én részem annyi volt a dologban, hogy hetente három alkalommal járni kellett a szüleimmel a gyülekezetbe. Olyan, hogy „nem akarok menni” a szüleim előtt nem hagyhatta el a számat. „Meg akarsz halni Armageddonkor?”- volt a válasz arra, amikor mondtam, hogy nincs kedvem gyülekezetbe menni. Így szó nélkül mentem, és kötelező volt szeretni járni a gyülekezetbe, még ha gyerekként szívesebben játszottam is volna inkább otthon, egy szót sem értettem az egészből és majd halálra untam magam.

A probléma akkor kezdődött, amikor elkezdtem általános iskolába járni. Jehova Tanúi tiltják az ünnepek megtartását, tehát születésnapokon, karácsonykor, nemzeti ünnepek megtartásán a Tanú gyerekeknek tilos a részvétel. Ezt azzal orvosolták a szüleim kezdetben, hogy amikor iskolai ünnep volt, én családi okokra hivatkozva aznap nem mentem iskolába. Én azelőtt senkinek sem mondtam a gyülekezetbe járást, meg hasonlókat… szerettem volna beilleszkedni, azt, hogy elfogadjanak, - amit minden normális gyerek akar. Féltem, hogy ha kiderül, kigúnyolnak, és nem fogadnak be a többiek emiatt. Majd eljött a pillanat, amikor szüleim bementek az iskolába és a hitüket, ami ezáltal az „én hitem” is, közölték az akkori osztályfőnökömmel – ekkor 7, vagy 8 éves lehettem. Aztán mikor a mikulás napi közös ajándékozásra terelődött a szó az egyik órán, a tanárom úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha közli az osztállyal, hogy én, mivel Jehova Tanúja vagyok, nem vehetek részt az ünnepen. Sokkot kaptam, a lélegzetem is elállt szégyenemben, egy hang sem jött ki a torkomon. Persze mind a 30 gyerek engem nézett, úgy, mint akiről most derült ki, hogy a Marsról jött. Én próbáltam tagadni a dolgot, mint aki nem tud erről; de eredménytelenül, ugyanis az osztályfőnököm már elmondta… Ezután pityeregve, szégyenkezve végig kellett néznem, amint a többiek beleteszik a cetlire írt nevüket egy sapkába, ahonnan kihúzzák azét, akit majd megajándékoznak.....később a szüleim a fejemhez is vágták, hogy „nem védtem meg Jehovát”, hanem megtagadtam… Mert azt tanítják a Tanúk, hogy a keresztény gyermeknek már egész kicsi korától az a kötelessége, hogy prédikáljon, amikor csak tud. Nekem ezért bűntudatom volt, és féltem, amiért nem cselekedtem „helyesen”. Hiába nem voltam megkeresztelt Tanú, a szüleim révén mások annak tekintettek és én is annak tekintettem magamat.......a következő tanévtől másik iskolába kerültem, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne tudják meg rólam, hogy Tanú vagyok.....nyolcadikos voltam, amikor ez újra téma lett. Mivel továbbra is folyamatosan jártam gyülekezetbe a szüleimmel, sok kérdésem volt és több tanításukkal nem értettem egyet. De a szüleimnek meggyőződése volt, hogy ez az egyetlen igaz vallás, így bíztam a tapasztalatukban; és amire nem kaptam magyarázatot, azt egy idő után nem vettem figyelembe. Az Őrtorony tanítások miatt, ahogyan én megértettem őket gyermekkoromban, azonban állandó félelemben éltem: „Ha nem vagy Tanú, ki vagy téve Sátán támadásainak…”, „Ha világi vagy, szinte biztos, hogy meg fogsz halni Armageddonkor”, „Még ha Tanú vagy sem jelenti azt, hogy nem fogsz meghalni Armageddonkor, ha nem prédikálsz eleget”, „Armageddon itt van a küszöbön!”

A szüleim nem erőltették, hogy keresztelkedjek meg, viszont az Őrtorony nem volt ilyen türelmes a témában. Azt mondogatták, hogy úgy kell cselekedni, hogy ha holnap eljön Armageddon, akkor nyugodt szívvel álljak ki Jehova elé, mint aki mindent megtett, hogy a lehető legtöbb ember Tanúvá váljon. Nagyon féltem Jehova haragjától, ezért úgy éreztem, hogy a legjobb dolog az, ha megkeresztelkedek minél hamarabb, épphogy 15 évesen..... Sok dolgot tudtam a Szervezetről akkorra, hogy hogyan válhatok Tanúvá, viszont hogy mi van, ha valaki már nem akar Tanú lenni, arról annál kevesebbet. Úgy voltam vele, hogy azok, akik „elhagyják Jehovát”, többé embernek sem számítanak, és én soha nem fogok olyan mélyre süllyedni. Ugyanis azokra, akik kilépnek az egyházukból, veszélyforrásként tekintenek, az Őrtorony szerint meg kell velük szakítani minden kapcsolatot, még ha családtag, akkor is, és köszönni sem szabad az olyan embernek. Őket a „hitehagyott”, „elkülönült” és „kiközösített” szóval illetik; és ezt nem ismerik el, de emberszámba sem veszik, lenézik, alantas söpredéknek tartják őket. Én tizenéves fejjel beleugrottam ebbe a dologba, miközben azzal ámítottam magamat, hogy mindezt önszántamból teszem. Ha az embert így nevelik, és jót akar magának, akkor esélye sincs más utat választani, ugyanis sem halált, sem az előbb említetteket nem szeretné józan eszű ember magának........Az általános iskola utolsó hónapjaiban elkezdtem nagyon komolyan aszerint viselkedni, amit a gyülekezetben pozitív példaként hoznak fel. Korábban sem volt szabad a csúnya beszéd, hazugság, verekedés – ami pozitív oldala a dolognak, viszont innentől kezdve, kezdtem magam kívülállónak tekinteni az osztályban. Csak a Tanúk társaságát kerestem, az iskolában pedig egyre rosszabbul éreztem magam, pl.: nem mertem nevetni a vicceiken, állandóan szorongtam azért, mert „világiak” között vagyok, csak a komoly témák érdekeltek (vallás), nem mentem el osztálykirándulásra stb.....

A gimnázium viszont maga volt a pokol, ugyanis oda eleve úgy kerültem, hogy egyfelől be akartam illeszkedni, másfelől pedig épphogy nem, mert én Tanú vagyok, ők pedig „világiak”, akikkel nem tanácsos barátkozni… ezért folyamatos vívódás alatt álltam. Az első évben megtörtént ugyanaz, mint legelőször; épp mikulás ünnepségre készült az osztály. Egy-két perc alatt megbeszélték, hogy lesz ünnepség, a neveket írjuk rá a papírra, dobjuk be a sapkába… esélyem sem volt felkészülni mentálisan, de mivel már meg voltam keresztelkedve sajnos voltam annyira vakmerő, hogy felnyújtottam a kezemet és közöltem a tanárommal és az osztállyal, hogy a hitem miatt nem veszek részt az ünnepségben......Ezt az osztályfőnököm elfogadta, viszont az osztályba való beilleszkedésem onnantól kezdve lehetetlenné vált. Rendszeresen piszkáltak a vallásom miatt, amit én akkor komolyan vettem, így nagyon rosszul esett. Nem volt olyan hét, hogy ne jött volna fel a téma. Amikor az evolúciót tanultuk biológiából, amikor a vallásokról tanultunk történelemből, vagy irodalomból. Néhány osztálytársam nem akarta ezt annyiban hagyni, csak azért is be akarták velem láttatni, hogy nem helyes az, ahogyan én gondolkodom. Ezzel azt érték el, hogy még több kellemetlen helyzetbe hoztak, hiszen állandóan céltábla voltam, ha bármilyen vallási, vagy világnézeti kérdés merült fel órákon. Én tettem, amit az Őrtorony Társulat szerint tennie kell a Tanúknak, próbáltam védeni a hitemet, még ha ezáltal csodabogárnak és különcnek tekintettek is (amit épp, hogy el szerettem volna kerülni). Így persze egyáltalán nem sikerült a beilleszkedés, én pedig egyre mélyebbre zuhantam a depresszióba, amit csak fokozott, hogy soha nem voltam magammal elégedett, azt éreztem, hogy nem teszek meg mindent, amit „Jehova megkíván”. Állandóan szorongtam és bűntudat gyötört. Ezután magától értetődő volt, hogy próbáltam minél kevesebb időt tölteni az osztálytársaimmal; nem mentem el az osztálykirándulásokra, nem tartottam iskolán kívül senkivel sem a kapcsolatot. Szinte féltem tőlük, nehogy valami rossz dologba vigyenek… teljesen kizártam mindent, ami nem a Tanúkkal és a hittel kapcsolatos. Az ellenkező nemhez való közeledésemet is abszolút meggátolta ez az egész, hiszen a Tanúknak ez a terület is tele van megkötésekkel, ami miatt értelmét sem láttam volna ilyenbe belekezdeni (csak másik Tanúval ajánlatos járni, nem helyes kettesben randizni házasság előtt, házasság előtt tilos a szex, stb.).

Emellett a gyülekezetben sem igazán voltak akkor barátaim, így teljesen magányos lettem. Szorongás, önbizalom-hiány, depresszió… lényegében ez jellemzi a 15-18 éves koromat. Meg kell jegyeznem, hogy ugyanezt Jehova Tanúi közt más hasonló korúakon is tapasztaltam.

Egy alkalommal, mikor az egyik családtagommal voltam „prédikálni”, előtört belőlem a szégyenérzet, távolabb álltam, amikor ő beszélt épp egy emberrel. Ezután olyan leszidást kaptam, amiért én ezáltal jeleztem, hogy elkülönülök attól, amit ő mond, hogy azt egy életre megemlegettem. Bűntudatom is volt, az volt az érzésem, hogy nem elég, amit teszek, biztosan meg fogok halni Armageddonkor...Sokat panaszkodtam abban az időben a szüleimnek, de persze ők az efféle gondokból nem sokat tapasztaltak, hiszen ők felnőtt fejjel vállalták ezt az életet. Hiába ők akartak Tanúk lenni, az ő választásuk volt, nekem is követnem kellett a példájukat; más Tanú gyermekekhez hasonlóan, én is kaptam a fekete levest. Az ember azt szeretné, ha befogadnák, főleg, ha eleve csendesebb fajta… nem hogy ki legyen közösítve és vallási fanatikusnak tartsa mindenki. Mivel az Őrtorony kiadványokban előnyben részesítik, hogy a saját egyházáról csak és kizárólag az ő saját kiadványaikon keresztül tájékozódhat, ezzel gyakorlatilag ellehetetlenítik azt, hogy az ember más forrásokat megvizsgálva eldönthesse, hogy jó-e az, amit csinál. Tilos más véleményt olvasni; csak azt szabad elhinni, amit az Őrtorony Társulat állít magáról. Az ebben a légkörben nevelkedett gyermekek abszolút sakkban vannak tartva.”H.G. évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy megszakítja a kapcsolatot a csoporttal. Hogyan reagáltak erre a felvigyázók? Így folytatja: “Az lett volna a „helyes”, ha beszámolok a véneknek..... minden egyes mozdulatomról, de én nem foglalkoztam ezzel; azóta élem az életem, mint egy normális ember. Tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani; kaptam telefonokat, hogy menjek be a Királyság terembe, szeretnének velem elbeszélgetni, stb., én persze nem mentem. Aztán jött a levél, hogy ki vagyok közösítve..... Az a szerencsém, hogy a családom többi tagja más okból, de szintén lemorzsolódott, így otthon nem volt semmiféle galiba a történtek miatt. Kivéve a nagymamám részéről, aki a mai napig e vallás tagja. Ő azóta is vívódik, mert ’elvesztette’ a családját. Most próbálom erősíteni azokat a kapcsolataimat, amelyeket korábban szándékosan elhanyagoltam, mert azt hittem, hogy csak a többi Tanúval kell tartani a kapcsolatot.”

(H.G. 3 éves volt, amikor a szülei a Jehova Tanúival kerültek kapcsolatba)

Az ellopott gyermekkor című TDK szakdolgozathoz beküldött történetek