Egy korábbi írásban már volt szó az emberi jogok furcsa értelmezéséről a Jehova Tanúinál, az "agymosottságról" és a csoporton belüli szabad akaratról. Ebben a cikkben arról lesz szó, hogy maga a szervezet olyan csoportnak, tekinthető-e, amely fogvatartja tagjait, és ha igen, miért.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 18.cikkelye kimondja:
Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.
Érdekes módon erre és hasonló emberjogi törvényekre történő utalás rendszeresen részét képezi az Őrtorony érvelésének, amikor a saját vallásgyakorlati, terjesztési vagy lelkiismereti kérdéseket kell megvédeniük az „világi” bíróságok előtt. Ez azt az érzést keltheti, mintha az emberi jogok valamiféle bajnokai lennének, holott ez elég messze van a valóságtól. Két példa erre:
Az Őrtorony képviselői és mélyen elkötelezett tagjai nem látnak képmutatást abban, hogy a „sátáni világ” által biztosított emberi jogokra hivatkozzanak, amikor erre nekik van szükségük, ugyanakkor lábbal tiporják ezeket, amikor nekik kéne ezt másoknak biztosítani. Más szavakkal, a vallás megváltoztatásához addig van valakinek joga, amíg az valami más vallásról Jehova Tanújává történik. Ha valaki Jehova Tanújából szeretne valami más vallási nézetre áttérni, illetve csak úgy dönt, hogy nem kívánja tovább gyakorolni azt a vallást, akkor ezt már nem áll jogában megtenni, mivel az Őrtorony által szigorúan megszabott kontroll határának átlépőit a legkegyetlenebb módon büntetik. Az Őrtorony 2012 áprilisi 15-i száma az alábbi módon fejti ezt ki:
Most nézzünk egy példát arra, hogy milyen áldásokkal járhat, ha egy család lojálisan tartja magát Jehova azon utasításához, hogy ne ápoljon kapcsolatot a kiközösített rokonaival. Egy fiatalember több mint tíz évig ki volt közösítve, és ezalatt az édesapja, az édesanyja és négy testvére „[nem keveredett] egy társaságba” vele. Bár idővel megpróbált részt venni a családi tevékenységekben, dicséretes módon a család összes tagja megingathatatlan volt abban, hogy kerülje a vele való kapcsolatot. Miután visszafogadták, azt mondta, hogy mindig is hiányzott neki a családjával való együttlét, főleg esténként, amikor egyedül volt. De elismerte, hogy ha a családja csak egy kicsit is tartja vele a kapcsolatot, az már csillapította volna a hiányérzetét. Mivel a családtagok még a legcsekélyebb mértékben sem kommunikáltak vele, egyebek közt az égető vágy, hogy velük lehessen, indította arra, hogy helyreállítsa a kapcsolatát Jehovával. Ez jusson eszünkbe, amikor kísértést érzünk arra, hogy megszegjük Istennek azt a parancsát, hogy ne ápoljunk kapcsolatot a kiközösített rokonainkkal.
(kiemelések tőlem)
Bármilyen furcsa is ez, egy elkötelezett hívő számára, aki az Őrtorony kijelentéseinek isteni kreditet ad (mivel nem ismeri annak történelmét és tanításainak eredetét), nem tűnik érzelmi zsarolásnak a fenti leírás, hanem egy "szerető elrendezésnek". Tehát az teljesen rendben van, hogy egy családtagnak csak azért kell visszamennie a gyülekezetbe, mert hiányolja a családja társaságát. Ilyen és hasonló ravasz, vallásos köntösbe bújtatott érvelésekkel az Őrtorony sikerrel csempész be egy kis diktatórianizmust még a 21. századi demokráciákba is. Sajnos a vallás úgy általában hosszú történelmet tudhat maga mögött az emberi jogok lábbaltiprásában, és még a mai napig is könnyen megúszható bármilyen erőszakos tett, ha az az erőszak elkövetőjének vallás meggyőződéséből származik, illetve azzal igazolható. A kormányzatok tehetetlennek érzik magukat, amikor szélsőséges hívek vallási indíttatásból terrorcselekményeket követnek el. Az egész vallási közösséget mégsem lehet betiltani? Az embereknek joguk van a hitnézeteikhez. A szekták tagjai ugyanúgy a saját „emberi jogaikra” hivatkoznak akkor, amikor vallási nézeteikkel mások életét tönkreteszik, lepusztítják, illetve kioltják. Azért abban van némi ellentmondás, ha egy közösség – ahogyan a Tanúk is – kiköveteli önmagának a jogaik tiszteletben tartását, ugyanakkor nyomtatott anyagaikban és vallásgyakorlatukban ennek pont az ellenkezőjét teszik. Ilyenkor jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha az adott kormányzat elismeri egy ilyen szervezet egyházi/jótékonysági szervezeti stb. státuszát, ami adott esetben adókedvezményt, állami támogatottságot, elismertséget jelenthet a csoport számára, akkor vajon mennyire elkötelezett az emberi jogok tiszteletbentartásában, illetve mennyire veszi komolyan az emberi jogokra vonatkozó kiadott vagy deklarált törvényeket? Igen, a kormányzatok dönthetnek abban, hogy akarnak-e finanszírozni vagy bármi más módon aktívan propagálni egy olyan szervezetet, amely súlyos károkat okoz egyének, családok életében, vagy sem. Talán a 21. század egyik feladata lesz az, hogy akár egyéni, akár társadalmi szinten megtanuljuk azt, hogy a dolgok nem „csak úgy megtörténnek” velünk, hanem mi magunk alakítjuk – akár tudatosan, szándékosan ártva, vagy akár tudatlanul, ignoranciával, nemtörődömséggel - önmagunk és mások életét, sőt magát a világot.
A Tanúk csavart érvelése szerint – mely talán nehezen követhető annak, aki nem volt tagja a csoportnak, vagy aki soha nem volt még kitéve egy despota uralomnak - tagjaik „szabadon” elhagyhatják a csoportot, mint ahogyan a még gyülekezetben maradó családtagok is „szabadon” dönthetnek a kizárt személlyel történő kapcsolattartás felől. Az ő szemszögükből úgy néz ki a dolog, hogy az a személy okozott szívfájdalmat a családnak, aki elhagyta a Tanúkat, hiszen ezzel megosztotta a családját vallásilag.
Egy olyan megkeresztelt személy, aki áthágja Isten parancsolatait, nem törődik azzal a kárral és fájdalommal, melyet hívő rokonainak fog okozni. Az érzelmi kihatás nagyobb annál, mint amit el tudnak viselni némelyek. Egy keresztény asszony így panaszkodott, miután megtudta, hogy a fia erkölcstelen: „Úgy tűnik, nagyon kevés testvér és testvérnő érti meg — ha egyáltalán vannak ilyenek —, mennyire fájdalmas és lesújtó helyzetben vagyunk . . . Vérzik a szívünk.” Előfordulhat, hogy az egész család jó hírneve kérdésessé válik. Depresszió és bizonyos fokú bűntudat kínozhatja a hűséges családtagokat. A helytelenül cselekvő gonosz viselkedésmódja tehát szívfájdalmat okoz a családnak.
1995. 7/15 Őrtorony
(kiemelések tőlem)
Vagyis az „igaz vallást” nem lehet elhagyni, sem ellenvéleményezni, sem nem-egyetérteni nem lehet, illetve nem ajánlatos. Ha valaki mégis ilyet merne tenni, az önmagára hozta a bajt, a gyülekezetnek ehhez semmi köze, mivel nekik joguk van a vallásuk gyakorlásához, amibe beletartozik a közösség (beleértve családi kapcsolatok) megvonása is a vallást elhagyóktól.
Nem szabad alábecsülni ennek a kifacsart logikának az erejét, főleg nem akkor, ha valaki évtizedeket töltött el egy ilyen alattomos manipulációban, netán gyermekkora óta ebben nőtt fel. Sajnálatos módon ez nem kerül automatikusan helyére valaki fejében és lelkében pusztán azzal, ha fizikailag elhagyja a csoportot. Még a gyülekezetet elhagyók is könnyen bedőlhetnek ennek a manipulációnak – mivel őszintén azt hihetik, hogy egy vallást, „isten népét” hagyták el – így ez életük további romlását eredményezheti.
Dr Kip Williams a Purdue University professzora végzett kutatást a közösségmegvonás hatásairól, melyek mélyen gyökerezőek és hosszantartóak. Természetesen egyes családtagoknak joguk van dönteni afelől, hogy akarnak-e olyan családtagjaikkal kapcsolatot tartani, aki valamely módon vétett a közösség szabályai ellen vagy súlyos szívfájdalmat okozott nekik, de még a legelvetemültebb bűnözőket sem tagadja ki minden esetben a családja, és senki nem kötelezi őket erre. A Jehova Tanúinál olyan triviális okok is életreszóló közösségmegvonáshoz vezethetnek, mint valaki „paráznaságot” követett el (felnőtt emberként szexuális kapcsolatot létesített egy másik felnőttel, aki nem a házastársa), dohányzott, megtartott egy ünnepet vagy csak egyszerűen nem ért egyet a gyülekezetben tanítottakkal, és ennek hangot ad. Ezek a dolgok ugyan sértik a Jehova Tanúi saját közösségének szabályait, de korántsem olyan dolgok, melyek olyan mértékű „szívfájdalmat” okoznának egy családban, melyen normális felnőtt ésszel ne tudnák magukat túltenni. Az viszont már valódi szívfájdalom, ha a vezetőség sajátos értelmezése szerinti „bűnök” gyakorlóitól eltiltja a családjukat, vagyis a kontroll alatt levő családtagokat ráveszik a családi kapcsolataik feladására, ha egyik családtagjuk a kontrollált területen kívülre kacsintgatna. A Jehova Tanúi manipulatív doktrináikkal súlyosan megsértik azon tagjaik alapvető emberi jogait, akikre rákényszerítették tanaikat, de szeretnék megváltoztatni nézeteiket. Kétségtelen, hogy ez elmond valamit magáról a közösségmegvonóról is, de igazából nincs más lehetősége, mivel ha nem alkalmaz közösségmegvonást kizárt családtagja felé, akkor a saját gyülekezeti helyzetét – beleértve saját hitét, lelki üdvét, örök életét stb. - veszélyezteti. Ez pedig nem más, mint a vallással, hittel történő súlyos manipuláció. Ráadásul az indoktrinált tagok úgy hiszik, hogy azzal tesznek jót a kizárt személynek, ha nem tartanak vele kapcsolatot. Ezt az érzelmi manipulációt elkeresztelik „szeretetnek”, vagyis ők ennek helyességéről teljesen meg vannak győződve. Ilyen erős a vallási megszállottság hatása és a vallásvezetők hatalma a híveik felett. (A „Hitehagyás” című film egy ilyen helyzetbe enged bepillantást.)
Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, a vallások mégsem számoltathatóak el tevékenységeik, tanításaik miatt. Más szavakkal: addig, amíg valaki egy vallásos keretet rittyent akár a legnagyobb badarság köré, simán megúszhat bármilyen következményt, sőt még állami támogatásban/adókedvezményben is részesülhet. Magyarországon az egyházzá nyilvánítás feltétele az, hogy az adott csoport legalább 100 éves magyarországi történelemmel rendelkezzen, és legalább 10 000 taggal. Ezek már a „szigorított” feltételek, korábban ennél enyhébbek voltak. A Tanúk simán produkálják ezeket a számokat (még magát Russellt is elődjüknek tekintik, hogy kijöjjön a 100 év, jóllehet mai tanaiknak már nem sok köze van hozzá). Nyilvánvalóan magukra a tanokra, azok közösségre és egyénekre gyakorolt hatásaira nem tér ki a fáma. Ugyanaz a csoport, mely híveitől vagy kívülállóktól begyüjti az adó 1 %-át (és begyüjtheti, mert van technikai száma), feketén-fehéren leírja publikált kiadványában, hogy azzal a bűnössel, aki elhagyta az egyházat - bármilyen okból kifolyólag -, még emailben sem ajánlatos kapcsolatot tartani.
Jótékonysági szervezet?
Az Egyesült Királyságban a Jehova Tanúi gyülekezetei jótékonysági szervezetekként vannak bejegyezve. A törvény szerint egy szervezet csak akkor tekinthető jótékonysági szervezetnek, ha a saját tagjain kívül a tágabb közösség számára is kedvezően hat. A Jehova Tanúi saját bevallásuk szerint – ami elegendő volt ahhoz, hogy jótékonysági szervezetté nyilváníttatsanak – pusztán azért, mert ingyenes irodalmat és összejöveteli lehetőséget kínálnak mindenkinek, már a tágabb közösség számára is hasznosnak bizonyulnak. Az Egyesült Királyságbeli törvény megköveteli a Jótékonysági Bizottságtól (Charity Comission) ennek az érvelésnek az elfogadását. Lloyd könyvének írása idején a Bizottság már vizsgálatot folytatott a Jehova Tanúi köreiben fellelhető gyermekmolesztálási botrányok, közösségmegvonási gyakorlatok és a családon belüli erőszak kezelésének ügyében, melyek nem tartoznak azok közé a dolgok közé, melyek túlságosan a társadalom javát szolgálnák.
A Jehova Tanúi szervezete tehát fogvatartja tagjait, mivel ha távoznának, akkor az a családi kapcsolataik felbomlását eredményezné. Ha egy csoport nem hagyható el anélkül, hogy megbélyegzés vagy büntetés ne jönne a csoporttól, az egy olyan szervezet, mely fogvatartja tagjait. A „következmény” és a „büntetés” (szankció) közötti különbségről már korábban írtam. A Tanúk szeretik maszatolni a két fogalmat, és az álatluk kiszabott büntetést a szervezetüket elhagyó személy viselkedéséből fakadó következményként interpretálni - hasonlóan a vér elfogadásának/elutasításának "önkéntességéhez". Részletesebben lásd a "Szankciók vagy következmények" című bekeretezett részt.
A Tanúk tehát nem szavazhatnak „lábbal”, és nem sétálhatnak ki csak úgy egyszerűen, ha valami nem tetszik nekik. Ha súlyos „hibát” is követnek el a vének a helyzetek, személyek megítésében - ami elvileg lehetetlenné tenné a csoporton belüli maradást -, azt a sértettnek meg kell bocsátania, és tűrnie kell a további inzultusokat, mely elképzelhetetlen lelki terhet rakhat a bentlevőkre, akik ennek általában tudatában sincsenek, csak némán és szavakkal kifejezhetetlen módon szenvednek az emberi jogaik eltiprásától. A depresszió és a kilátástalanság a gyülekezeten belül sokszor kézzel fogható, de ezek a fóbiák és félelmek inkább szolgálják a csoport hajtóerejét, mivel a tagokat bentarthatja a - mesterségesen kialakított - bűntudat ördögi köre. A távozás sosem lehet legitim, a csoport, illetve annak képviselő soha nem hibáztathatóak eljárásaikért, így semmilyen okot nem fogadnak el a távozásra. A Tanú szervezetet nem lehet elhagyni jelentős veszteségek és szívfájdalom nélkül, ezt jó ha észben tartják azok, akik távozni akarnak, hogy ne érje őket váratlanul ennek sokkja. Természetesen felnőtt embereknek van módja a távozásra, de ezzel a hatalmas lelki teherrel együtt, és a büntetéssel, ami a „hűtleneknek” jár, így a szekta önkéntes elhagyása egy meglehetősen hősies tett. Az más kérdés, hogy létezik mindenkinek egyfajta lebutított „szabad akarata”, amivel az adott egyén élhet, és az is egy „döntés”, ha bentmarad egy ilyen csoportban, de magán a szervezet jellegén ez a tény nem változtat, és ez a fajta „szabad akarat” nem ugyanaz, amire az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata utal, és amire alanyi jogon mindenki jogosult. Sőt még akkor sem lenne indokolható a családok szétválasztása, ha egy kizárt személy „jól jár” azzal, ha amúgy bántalmazó, mérgező családtagjai megvonják tőle a „közösséget” ( ....ami az én esetemben történt – szerk. megj). Egy szervezetnek akkor sincs joga családtagokat ideológiai alapon egymásnak uszítani, semmilyen indokkal sem. Elmondható, hogy az a csoport, amely csak családok szétválasztása árán tudja fenntartani önmagát és megvédeni saját ideológiai határait, mások nyakán élősködik és komoly beláthatatlan károkat okoz a társadalomban. Olyan, mint a maffia: ha egyszer bekerülsz, onnan „élve” nem jössz ki. Vagyis "elhagyhatod" a maffiát szabadon - egy golyóval a fejedben.
A kép forrása: https://www.thetimes.co.uk/article/bugsy-malone-at-the-lyric-hammersmith-w6-g2cddh0f5
Ráadásul – a maffiához hasonlóan - a Jehova Tanúi még ahhoz is ragaszkodnak, hogy „családbarát” csoportnak is látszódjanak, tehát ők maguk sem értenek egyet a kizárással, így a közösségmegvonással kapcsolatos kérdésekre szépítgető válaszokat próbálnak adni. Holott, ha ők ebben hisznek, hogy ezt írja a Biblia, és elsősorban belső használatra szánt irodalmaikban ennek kendőzetlenül hangot adnak, akkor ugyan mit szégyenlősködnek? Elképzelhető, hogy ha nem takargatnák nézeteiket, akkor családromboló szektaként kerülnének be a köztudatba, de ezt a "megbélyegző kifejezést" megint csak nem szeretik. Pedig ha nem szeretik a „szekta” megbélyegzést, annak legegyszerűbb módja, hogy beszüntetik az ilyen gyakorlataikat. Ha pedig az adott társadalom nem szereti, ha szekták és egyéb destruktív csoportok élősködnek rajtuk, akkor tenniük kell annak érdekébe, hogy olyan törvények legyenek, melyek nem kedveznek az ilyen szervezeteknek, hanem melyek alapján inkább felelősségre vonhatóak lennének tanításaik és gyakorlataik miatt.
De addig is, amíg ezeket a fejünk felett lesakkozzák, a volt tagoknak és azoknak a még jelenlegi tagoknak, akik már érzékelik, hogy valami nem stimmel, egy különleges realitással kell szembenézniük, hiszen egy "golyóval a fejükben" kell élniük a továbbiakban. Annak érdekében, hogy az érzelmi manipulációból fakadó bántalmak kezelhetőek legyenek, érdemes megtudni, hogy a kiközösítési elrendezés honnan származik, milyen „bibliai alappal” bír, mióta része az Őrtorony eljárásának, és mi váltotta ki ennek a szabálynak a bevezetését. A következő fejezetben erről lesz szó.
Forrás:
Lloyd Evans: The Reluctant Apostate