Mottó: "Minden kijárat egyben bejárat valahová"

                                                                          Tom Stoppard 

Egy korábbi felvigyázó és úttörő tapasztalata Jehova Tanúi gyülekezetéből.

Írta: Jiří Brei 2013. december 2.

Megjelent: 2013. december 23.

Jóváhagyva az ezen a blogon történő közzétételt: 2016. március 29.

A történetek, melyeket az eredeti oldalon olvastam, több év habozása után ösztönöztek arra, hogy én is felfedjek egy csekély részletet az életemből. S ezt abban a reményben teszem, hogy mások is képesek lesznek majd mindebben olyasmit találni, ami hasznosak bizonyulhat számukra. De a cikket  nemcsak másoknak ajánlom, önmagamnak is, mivel  jó ha az ember néha vissza-visszatekint életére.

Katolicizmus                                                                                                                                  

Egy katolikus családban születtem, így természetesen azonnal megkereszteltek. De a szüleim nem voltak gyakorló katolikusok, így különösebben nem is vezettek a hithez. Ennek ellenére ameddig az emlékezetem elhat, vonzódtam  a hithez, imádkoztam és sok kérdésem volt. A hitet tehát mondhatom, ajándékként kaptam Istentől. Körülbelül tizennégy éves koromban kezdtem el templomba járni és olvasni a Bibliát, s így a kérdéseim csak gyarapodtak.. 1982-ben ismerkedtem meg  feleségemmel Stepánkával. Nem, ez nem egy templomban történt mint azt valaki várná, egy kávézó az Alfa kávézó diszkójában  mely a prágai Vencel téren volt. Bár Stepánka ateista családból származott, de gimnáziumba Kaplanová Madlenkával járt – kin keresztül kerültünk kapcsolatba Taizé-ben, a hivők egy kellemes közösségével. /Kaplanról annyit kell tudni, hogy a kommunista rendszer alatt  nagyon tevékeny volt az ellenállási mozgalomban, de elsőrorban mélyen vallásos katolikus volt./

Számomra a kapcsolat ezzel a közöséggel Isten ajándékának bizonyult. Eljutottam egészen a bérmálásig, amit egy idős Tomáška nevű  bíborostól vettem magamhoz.

Eközben elérkeztem az érettségihez, és a katonai szolgálat valósága kezdett fenyegetni.

Megpróbáltam kétszer jelentkezni a mezőgazdasági főiskolára.

De az elvtársak nem adtak  nekem még esélyt sem, mivel ekkor már  mind a szüleim mind a bátyám nyugaton éltek. Abban az időszakban, vagyis 1989 előtt ez komoly vétségnek bizonyult, kimondottan  a főiskolai oktatásra jelentkezők számára.

Az egyetlen módja annak, hogy elkerüljem a katonai szolgálatot az az volt, ha kimegyek a szüleim után. Végül két év elteltével, a habozás a kétségek és a lehetőségek iránti kutatások után Ausztriába költöztem. Három nappal az indulásom előtt még feleségül vettem Stepánkát. Felhagyott tanulmányozásával az orovosi karon, hogy miattam eljöjjön Ausztriába, hogy segédmunkásként dolgozzon egy kocsmában. S ugyanilyen szívesen tért  vissza velem Csehszlovákiába is, amikor az idegen közegben nem éreztem jól magam. Türelmes és áldozatkész partnernek bizonyult, aki a nehézségek-szorongások  idején végig támogatott. Azt hiszem, ez Isten egyik legnagyobb ajándéka számomra, hogy találkoztam vele..

Jehova Tanúja                                                                                                                                

És itt, miután visszatértünk Prágába 1988 - ban, beléptek az életünkbe Jehova Tanúi. Habár kezdetben mint buzgó katolikus próbáltam a tanúknak Bibliával a kezemben érvelni, hogy tévednek, de fél év után kapitulálnom kellett. A tanúk sokkal jobban tudták a Bibliát kezelni és nem voltam képes állításaikat megcáfolni. Fokozatosan választ adtak számos bibliai kérdésemre, és bizonyos stabilitást is hoztak életembe. De az ára mindennek a családunk szellemi megosztottsága lett. Stepánka az én új hitemmel és Jehova Tanúival nem akart megbékülni. Dühös volt, mert úgy vélte ez csak egy újabb  irracionális ötletem a sok közül. Csak két év múltával kezdett el tanulmányozni, s végül ezekután keresztelkedett meg. Fokozatosan beléptünk az útörőszolgálatba, együttműködtünk a bétellel...kisegítőszolga, majd vén lettem a gyülekezetben...

A prédikáló szolgálat számomra nemcsak egy formalitás volt. Élveztem hogy  beszélhetek az emberekkel, hogy így mélyebb érdeklődést kelthetek bennük az őket körülvevő világ s a  szellemi dolgok iránt, és  sikeres is voltam mindebben. A kilencvenes években az emberek a változásra hangoldódtak, az új dolgok kezdték érdekelni őket, másként akartak élni. Nagyon kellemes volt ilyen légkörben prédikálni. A szolgálat s a gyülekezetben lévő felelősségek azonban nem csak egy egyirányú utca - nem. Szinte kényszerítik, ösztönzik az embert, hogy gondolkodjon. S ez visszamenőleg ís kifejti hatását. Így újabb kérdéseket hoz a felszínre. Olyan kérdéseket, melyekre Jehova Tanúi dogmatikus gondolkodása nehezen ad választ...

Egy nap, azt hiszem, Isten volt ezúttal is, ki ezt elrendezte, folyóiratokkal való szolgálatom során Mike Morrow szólított meg az Úr egyházából Alabamából. Egy traktárust vitt el tőlem  a halottak reményéről, s közben megkérdezte, hogy szoktam–e bibliatanulmányozást folytatni az emberekkel, hogy angol nyelven képes lennék-e erre? Természetesen egyetértettem, de hamar kiderült, hogy Mike volt az aki tanulmányozott velem, s gondolkodásra késztetett, nem fordítva. Elkezdtem tanulmányozni a görög és héber nyelvet, hogy bizonyítsam neki nincs igaza, de rájöttem, hogy Jehova Tanúi dogmáit nehezen lehet bibliailag megvédeni. Fokozatosan abbahagytam az úttörőszolgálatot, s lemondtam a véni tisztségemről is. Egyes testvérek egyre elégedetlenebbek lettek véleményeimmel. Így beszélgetések következtek egy másik vénnel Ondřej Kadleccel, aki a gyülekezetünkben szolgált, míg végül 1999-ben kiközösítettek.

Egy ideig még találkozgattam a  Mike Morrow körül kiépült csoporttal, de láttam, hogy nem is nagyon különböznek a Tanúktól. Így a mi kapcsolatunk is fokozatosan megszűnt. Bár Stepánka Jehova Tanúja maradt, azonban ez a kapcsolatunkat nem károsította. Amit a hosszú évek házassága alatt mi megtapasztaltunk, az megtanított, hogy értékeljük a másik jó oldalát. De arra is, hogy megértsük saját korlátainkat és hibáinkat. Paradox módon az én kiközösítésem is segített megértenünk, hogy az ember magasabban áll a vallási dogmáknál. És ez a tapasztalat is Isten ajándéka számunkra.

Evangélikus teológia

Kiközösítésem Jehova Tanuitól már rövid időn, egy éven belül úgy nyilvánult, mint egy újabb ajtó kinyílása egy újabb bejárat felé. Mivel még mindig érdekeltek a biblai nyelvek, beadtam jelentkezésemet a prágai Károly egyetem Evangélikus Hittudományi Karára. Ezt eredetileg csak azzal a szándékkal tettem, hogy abszolváljam a helyi nyelvtanfolyamokat. Két év után azonban, mikor már sikeresen harcoltam a göröggel, latinnal és a héberrel, észrevettem, hogy a tanulmányom érdekes, s hogy érdemes végig vinnem az egészet, ha már legyőztem a legnagyobb akadályt,  a bibliai nyelvek megismerését. Így, hét év múltán a tanulmányaimat sikeresen be is fejeztem.

Visszatekintés

Ha visszatekintek az elmúlt évekre, látom az életemet és mindazt, amit eddig átéltem. S mindezt Isten velem való útjaként látom. Igaz, sokszor úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, elveszve, hogy utamnak nincs értelme... De sohasem volt ez így. Isten mindig  kinyújtotta segítő kezét, így egy újabb ajtót nyitott számomra, belépést újabb lehetőségek irányába. Anélkül, amit átéltem és amit így megengedett, nem lennék az aki ma vagyok. Ezért értékelem még a Jehova Tanúival való találkozásomat is, mint Isten neveltetésének a részét. Abban az időben mikor labilis voltam, stabilitást adott, így elősegítve a szellemi növekedésemet. Ezek által nevelte Isten Stepánkát és engem is. Mikor eljött a kiközösítés ideje, a részükről ez akaratlanul is egy újabb ajtó megnyitásának bizonyult számomra. Igen lépés a teológiai tanulmányaim felé, amiért hálás vagyok Istennek. Bár most nem tudom teljesen pontosan miként tovább, de a korábbi tapasztalataim hitet adnak nekem, hogy újra kinyílik majd  egy ajtó, és én belépést nyerek megint valahová. Ezért nem is érzek okot az aggodalomra. 

Miért írom mindezt?

Mivel abban amit átéltem Isten éreztette velem, hogy a hibáim és bűnöm ellenére velem van. Hogy nem hagy el, s egy újabb ajtót nyit számomra, mely egy újabb úthoz vezet, ismételten vele. Állandóan arra tanít, hogy a helyzetből melyben találom magam ne fussak el, inkább kérdezzem meg, miért vagyok ebben a helyzetben, mit hozhat ez számomra, mások számára... Ha lehetséges másoknak tanácsot adnom, akkor azt mondom, bízzátok magatokat Isten kezébe s engedjétek meg neki, hogy odá vezessen, ahová azt ő elkészítette számotokra. Még ha ezen utatok Jehova Tanúin keresztül is vezet, örüljetek ennek. Lehetséges azonban, hogy egyáltalán nem arra vezet, vagy úgy találjátok, hogy a dolgok, vagyis az út nem éppen zökkenőmentesen megy tovább. Ne féljetek ettől. Előbb vagy utóbb megtapasztaljátok, hogy az az út melyet Isten  elkészítetett számotokra, az a jó út.

Isten békéjének a kívánságával,

                                                        Jiří BREI