Az egyik legújabb gyermekeknek szóló (Marcis) videó címe: "Jehova szívesen megbocsát". A közel 10 perces kisfilm elérhető a jw.org/hu oldalán, és az alábbi linkről is:

https://www.jw.org/hu/konyvtar/videok/#hu/mediaitems/LatestVideos/pub-pk_40_VIDEO

Ez a videó méltán bővíti a gyermekek manipulálásában amúgy sem csekély palettát, ami az Őrtorony társulat szellemi szócsövén kiáramlik. Az egyik legújabb része a gyermekek manipulálásának és pszichológiai bántalmazásának kiemelkedő példája, olyannyira, hogy könnyen lehetett volna azt a címet is adni neki, hogy "hogyan nyomorítsd meg gyermeked egy életre", vagy "egy sütemény, ami traumát okoz" vagy valami hasonlót.

Kép forrása: képernyőfotó a videóból

Nézzük a részleteket. Vigyázat: ha nem láttad még a filmet, és az én kritikám nélkül akarod megnézni, akkor ne olvass tovább, mert ellővöm a poénokat !

A film elején a 6 éves Marci iskolába indulás előtt szüleitől egy adag reggeli indoktrinációt kap éppen, amely Jézus elfogatásával és Péter hitbeli megingásával foglalkozik. Marci úgy érzi, hogy ő sosem fogja megszomorítani Jehovát, mikor az iskolában egyik osztálytársa születésnapi ünneplésének tanújává válik, és észreveszi, hogy egy sütemény véletlenül hátramaradt. Marcit „megkísértette” a látszólag senkinek nem kellő sütemény, és már majdnem beleharapott, amikor váratlanul feltűntek barátai és kérdőre vonták a születésnapokkal kapcsolatos álláspontjáról. Az, hogy a Tanúk miért nem ünneplik a születésnapokat, még egy felnőtt Tanúnak is nehezére esne hitelt érdemlően bebizonyítani a Bibliából, most mégis egy hatéves néz szembe a herkulesi feladattal, amiről a jelek szerint fogalma sincsen.

Pedig hát, Marci még el is ment „prédikálni” a barátainak házról-házra, érvel az egyik rajzfilm karakter. Biztosan tudnia kell miért nem tartja meg a születésnapokat! A videó látszólag figyelmen kiívül hagyja annak tényét, hogy a hatéves (vagy fiatalabb) Marci nem önszántából ment „prédikálni”, hanem vitték, és nem a saját „hitét” osztotta meg, hanem befolyásolt szüleiét, akik egy szekta követelményeinek próbáltak megfelelni, amibe gyermeküket is belekényszerítették.

A videót nézve átélhetjük Marci nyomorát, ahogyan próbál hidat építeni a két összeegyeztethetetlen világ között, és megfelelni mindenkinek. Ez persze lehetetlen, felnőttként már tudjuk, de gyermekként még nem gondoltunk arra, hogy éppen a szüleink állítanak megvalósíthatatlan feladatok elé, adott esetben egy nagyon is egyoldalú kapcsolat kiépítésére egy folyton sértődékeny Istennel. A lehetetlen feladat súlyától elcsigázott Marcit hazaérve apja faggatja. „Jehova szeretne a barátod lenni, de ha valami rosszat csináltál, el kell mondanod” – próbálja az apa kiszedni a fiából a problémáját. Azt ugyan nem említi meg, hogy ugyanez nem minden helyzetben igaz, mert ha például valaki egy gyülekezet vénje – ahogy elképzelhetően az apa is az -, akkor mentesülhet annak következményétől, ha korábban valami bűnt követett el, és nem vallotta be ezt senkinek, ahogyan az a Vének könyvében megállapításra kerül. (mellékelt kép 25. pont)

Marci helyzete tehát korántsem mondható kétoldalú kapcsolatnak, mind az apja, mind az őt irányító szervezet olyan információ birtokában van, amit Marci még nem tud ezen a ponton, de ha tudna is ezekről, akkor sem foghatná fel a kora miatt. Beadja derekát, és elmeséli a történteket az apjának. Vajon számíthat-e segítségre, vagy inkább egy borzalmas manipulációnak nyitott ajtót? Nos, az apa a reggel elkezdett tanmeséből próbál tanulságot levonni, aminek gyakorlatilag semmi köze nincsen Marci helyzetéhez. Miért is? Nos, az a történet, hogy Péter megtagadta Jézust annak elfogatásakor, nem igazán van kapcsolatban Marci sütemény kalandjával. Először is Marci nem ette meg a süteményt, vagyis nem követett el semmit, csak elcsábult a helyzettől. Péter, ezzel szemben háromszor is letagadta azt, hogy ismeri Jézust. Nem említve azt a csekély tényt, hogy Péter felnőtt ember volt, Marci meg egy hatéves gyerek.

De mégis hogyan kerül a csizma az asztalra, miért kéne párhuzamba állítani azt, hogy egy felnőtt ember nyomás alatt megtagadja a lelki vezetőjét, és egy hatéves kisfiú megkíván egy süteményt? Ezek valóban egyenrangú dolgok? Egy hatéves tényleg „Isten ellen vétkezik”, ha társaival egy születésnapi tortát eszik meg, ráadásul úgy, hogy fogalma sincs arról, hogy miért nem eheti azt meg? Ugyanez Péterről nem mondható el, mert ő Jézus egyik apostola volt, és nagyon is tudatában volt annak, hogy mi fog történni, és mit vállalt magára. Önként. Felnőttként, nem pedig kisgyermekként, mint Marci.

Párhuzamot vonni két teljesen külön dolog közt, már önmagában lefekteti egy hibás logika alapját, amelyből csak hibás következtetésre lehet jutni. Ennek ellenére az agymosott apa mintegy képzeletbe elkíséri fiát a bibliai dráma helyszínére és átélteti vele „bűnének súlyát”, vagyis Jehova megszomorítását. Marci védtelen, ott van a Bibliában a történet, vagyis az "Istentől van", ráadásul az apja mutat rá a tanulságokra, nincs az a hatéves, aki felül tudná bírálni az efféle pszichológai manipulációt. Majd ha nagyobb lesz, akkor meg tudja tenni, de addigra már ott lesz benne az egész történetnek az érzelmi lenyomata, mélyen a tudattalanjába beágyazódva, ami miatt esetleg úgy érezheti, hogy „nem sértheti meg Jehovát”, jóllehet magára az eredeti történetre már nem is emlékszik tudatosan. Ezt kihámozni felnőttként és szembenézni annak súlyával, hogy azt a kis hatévest a saját szülei árulták el, azért, hogy megfeleljenek egy kontrolláló szekta követelményeinek, szinte a lehetetlen feladatok közé tartozik. De hát Marcit eleve a lehetetlen feladatokra nevelték! Az teljesen irreleváns, hogy esetleg már a szülőket is így nevelték, mert ők felnőttek, dönthetnek másként, míg Marci nem dönthet.  Akkor még nem.

Marci már gyermekként megtapasztalja a mesterségesen indukált lelkiismeretfurdalással teli élet minden sötét nyomorát, de szerencsére van kiút a helyzetéből. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a házasság gyógyírt képes nyújtani azokra a problémákra, melyek házasság nélkül nem is léteznének, a szervezet is előáll egy „gyógyírral”, amire amúgy semmi szükség nem lenne, ha ők nem próbálnának mesterségesen bűntudatot kelteni, főleg nem hatéves kisfiúkba. Hát valahogyan csak fel kell nevelni az elkövetkező nemzedék képmutató, kétarcú, vastagbőrű vezetőit, melynek alapjait sosem lehet elég korán letenni! Majd erre az alapra épül fel az a személyiség(zavar), amely segítségével gyakorlatilag bármit el lehet követni, mégpedig úgy, hogy az illető soha nem fog semmilyen valódi lelkiismeretfurdalást érezni, még abban az esetben sem, ha tényleg valami komoly tettet, akár bűncselekményt is követne el – természetesen Isten nevében, illetve a „tökéletlen hústest” kívánságainak engedve. A fenti, Vének könyvéből származó idézet rámutat, hogy egy gyermek szexuális molesztálásának "bűne" (ami a valóságban bűncselekmény), sem feltétlenül jár azzal, hogy valaki soha nem kaphat kiváltságot egy ilyen személy. A leírás szerint elvileg ennek nagyon kicsi az esélye, hogy "egyáltalán valamikor alkalmassá válhat" valaki a gyülekezeti kiváltságra, a valóságban a Tanúk köreiben elég gyakran megtörtént már az ilyen "csoda". 

A videó boncolgatását folytatva, felmerül annak szükségessége, hogy közös nevezőre kell hozni valahogy Péter és Marci tettét. Első lépésként „hibának” kell valahogy minősíteni a történteket. Adva ven egy felnőtt férfi, és egy hatéves kisfiú. Nos, ez megint sántít, mivel a felnőtt Péter tanítójának megtagadását (és elvei feladását) nem igazán lehet hibának minősíteni. Ez azért mégiscsak több annál, mivel Péter úgy volt a keresztény vallás egyik alapítójául kinevezve, hogy messze nem volt ehhez erkölcsi és etikai ereje. Akárhogyan is, a videó készítő szerint Péter tette egy hiba volt, így ezen az apróságon nem igazán akadnak fenn. Igaz, a Tanúk hivatalos tanítása szerint már nem elfogadható a Péterre, mint Kősziklára felépülő pápaság rendszere, de azért a videó készítőinek sincsenek túlzott aggályai Péter jellemét illetően. Ez van a Bibliában, nem kell ezen nagyon rúgózni. Péter hibázott és kész. Nem olyan nagy dolog ez!

De vajon Marci tette hiba volt-e vagy sem? Marci azt sem tudta, hogy mi a baj a születésnapokkal, és ennek nyakatekert érvelését a felnőtt Tanúk sem igazán értik. Marci tettét ezért nem igazán nevezném hibának, sőt inkább ellenkezőleg: az lenne normális dolog, ha egy kisfiú a barátaival akar partizni, süteményeket eszik, és nem pedig vallásos prédikálásokban vesz részt. Marci tehát az egyedül normális nézőpontot képviselte ebben a történetben, mégis bűnösként van megbélyegezve, egy lapon említve egy meglehetősen kétes felnőtt, a történelem homályában előadott viselkedésével. Ez azért enyhén szólva nem igazságos Marcira nézve, sőt annyira nem az, hogy éppen egy pszichológai-érzelmi bántalmazásnak is tekinthető az, amit a szervezet útmutatására az apja tesz vele. Ha te, aki olvasod ezt a cikket, szülőként valaha is ilyen manipulatív tanokat adtál át a gyermekednek, akkor ne azzal legyél elfoglalva, hogy te milyen szegény vagy, akit hogy becsaptak, hanem minimum kérjél bocsánatot gyermekedtől. Még akkor is, ha felnőtt, főleg akkor, mert a kiskorú gyermek esetleg „megbocsát” neked, mert azt sem tudja, hogy mit csináltál rosszul, de a felnőtt gyermeked már nagyobb eséllyel érteni is fogja, hogy miről beszélsz. Igaz, talán nem könnyű szembenézned a ténnyel, hogy egy bántalmazó szülő vagy/voltál a szó szoros értelmében, de ez még mindig jobb, mint letagadni a tényeket, netán másra tolni a felelősség súlyát, akár a gyermekedre (megérdemelte, amit kapott, te csak a javát akartad) akár a szervezetre (engem becsaptak, áldozat vagyok), mert ezekkel csak félrevezeted magad. Nekik is meg van a saját dolguk, a gyermekednek felnőttként kell szembesülnie azzal, amiken „Marciként” keresztülment, és lehetőleg úgy, hogy ne téged vádoljon a vele történt dolgokért, és azért, amit ez az ő felnőtt életében eredményezett. Hidd el, ez sem könnyű dolog. A szervezetnek pedig meg van a saját felelőssége abban, hogy mivel manipulálja tagjait, de nem abban, hogy azok végülis mit hisznek el abból és mit valósítanak meg a saját életükben. Ők ugye nem igazán fognak ebből bármit is felvállalni, pontosabban eddig még soha nem tették, és nem valószínű, hogy pont most fogják elkezdeni, hacsak nem kényszerítik őket erre. Talán egyszer valamikor felnő a társadalom arra a szintre, hogy felelőssé teszi a politikai vezetőket (és az elismert, pl egyházi szervezetek vezetőit is) is a tetteikért, tanításukért, sőt nem is enged pszichésen retardált embereket a vezetői pozíciók közelébe sem, de ez még nem most van és talán nem is lesz a közeljövőben. Ahogy szokták mondani, hogy még el kell ültetni azt a fát, amiből majd azt a papírt fogják elkészíteni, amelyre majd rányomtatják egyszer annak a valakinek a születési bizonyítványát, aki majd hitelesen tölthet be bizonyos vezetői pozíciót. Arra várni, hogy majd a vezetők megbuknak, leváltódnak, megjavulnak, megtérnek stb. és majd valaki elhozza azt a szép új világot, amibe nekünk csak be kell ülnünk, elég hiábavaló vágyalomnak tekinthető. Sokkal egyszerűbb és hatásosabb a saját életünkre koncentrálni, annak felelősségét magunkra vállalni, és hidd el, ha eltöltöttél egy pár évtizedet egy nárcisztikus manipulatív szervezetben, mint a Jehova Tanúi, netán abban is nőttél fel, akkor van mit csinálnod a saját életed keretein belül. (A saját élet alatt azt értem, hogy a saját életed, vagyis nem a szüleid, gyermekeid vagy mások élete, hanem a te saját életed.)

Ha tehát aktív Tanúként vagy korábbi tagként érzel bármit is, akkor annak csak örülhetsz. Ez a „bármi” nagy valószínűséggel valami sötét nyomorúság lesz (hacsak nem sikerült valami bódító szerrel maszkolnod, „pozitív gondolkodással”, vallásos mázzal, összeesküvéselmélettel vagy alkohollal stb), ahogyan a videóból is látható, hogy erre lettél kondicionálva. Ha már eljutottál a nyomorúság érzéséhez, akkor még mindig előveheted a Tanú szervezet egy aduját a manipulációban, vagyis azt az érvelést, hogy te azért szenvedsz, mert a világ bánt, és azért bánt a világ téged, mert te vagy az igaz hívő. A Tanúk imádnak mártírok lenni, és te is szeretni fogod, ha felülsz ennek, de ennek maradéktalan élvezetéhez Tanúnak kell maradnod, ahol osztozkodhatsz a mártíromság önsajnálkozásában más mártírokkal. Ha eljössz a Tanúktól, és úgy akarsz mártírkodni, akkor a volt tagok közösségeiben találhatsz ideig-óráig támogatókat, ahol eljátszhatod azt a verziót, hogy te nem a „gonosz világ”, hanem az Őrtorony szervezet áldozata vagy, de ez már hosszabb távon nem olyan érdekes. Az igazság az, hogy kicsi annak az esélye, hogy a „világ” valaha bántott téged, mint ahogyan annak is, hogy te lennél az egyedül igaz hívő a sok képmutató hamis imádó közt. Sokkal valószínűbb, hogy az agymosott családod vagy a Tanú szervezet útmutatásai alapján kitermelt klónok valamelyike bántott – talán akaratán és tudatán kívül -, és te magad sem „igaz hívő” vagy, hanem egy súlyosan összezavarodott egyén, akit egy nárcisztikus szervezet képzett ki saját katonájának, olyannak, akit fel tudnak majd használni a „teokratikus hadviselésükben”. Más szavakkal, nagyon valószínű, hogy a képmutatás, kétarcúság és az önbecsapás művészévé váltál, amit a szervezeten kívül a „normális világban” esetleg nem annyira díjaznak mások, és nem elégszenek meg az üres kifogásaiddal vagy a „bocsánatkéréseddel” sem. Ugyanis ezeket a „helyrehozó” módszereket mind ott tanultad, és sehol máshol nem alkalmazhatók (kivéve persze, ha valami maffiavezér, kétes üzletember, netán politikus akarnál lenni a Tanúk elhagyása után). Az már a te döntésed, hogy mit akarsz ezekkel kezdeni. Az én magánvéleményem szerint, ha kezdesz tudatába kerülni annak, hogy egy olyan mértékű lelki és pszichés manipulációnak voltál kitéve gyermekként, ami a cikkben említett videóból kiderül, akkor sürgősen keressél segítséget mentális szakembernél. Ezzel persze egy újabb adag Pandora szelencéjét nyitsz ki, mert szembe kell nézned további manipulációkkal, hogy a mentális szakemberek csak „világi okoskodók”, meg majd te kiimádkozod magad a dologból és téged „megsegít az isten” meg hasonlók (erre is majd még később  kitérek, hogy hol tanultad az efféle érveléseket), nem említve annak tényét, hogy aki ma Magyarországon mentális segítségre szorul, annak milyen lehetőségei vannak (pontosabban nincsenek). Kezded majd megérteni, hogy hogy kaphattak teret az olyan gyermekbántalmazásra buzdító videók, amit ez a cikk is megemlít, mégpedig anélkül, hogy ez bárkit vagy bármilyen hivatalos testületet is felettébb zavarna, vagyis miért jó az a társadalomnak, ha szemet huny a gyermekbántalmazások felett, ami azt eredményezi, hogy a felnőtt emberek gyermeki szinten maradnak, és miért nem történik semmi a szekták területén (azonkívül, hogy beépülnek a médiába, politikába stb). A te életedért azonban te magad vagy a felelős, és a felgyógyulásod elsősorban és leginkább tőled függ, de kitartónak kell lenned.

Mielőtt bármi más vallásban vagy világnézetben elköteleződnél, érdemes kezedbe venned az életed és átlátnod azt, amiben benne voltál. Ismerd meg a saját életedet, a saját igazságodat, még ha fájdalmas is ezzel szembenézni, és kezdj el gyógyulni. Ez azzal (is) fog járni, hogy nem fogod „hibának” látni a szervezet manipulációja következtében hozott felnőtt döntéseid egy igen nagy részét, hanem inkább súlyos tévedésnek, illetve csalásnak vagy bűncselekménynek, amivel nagy eséllyel kárt okoztál másoknak – természetesen akaratodon és tudtodon kívül -, de azt sem fogod a te hibádnak kiértékelni, amikor Marci-korodban megpróbáltak benned bűntudatot kelteni, netán kiskorúként a szervezet felé történő elköteleződést (megkeresztelkedést) kicsikarni belőled, amit utána a „te saját döntésedként” értékeltettek ki veled, aminek következménye egyedül a te válladat terheli, ha elfordul tőled a családod, amiért „elhagytad Jehovát”. Sőt a szervezet logikája szerint nekik ebben, mint bántalmazó és manipulatív szülőknek semmi felelősségük nincsen az égegyadta világon, sőt még ők tekinthetők a te áldozataidnak, amiért NEKIK okoztál szívfájdalmat. Jó mi? Ahhoz, hogy ne dőlj be az ilyen és ehhez hasonló logikai bukfenceknek (ami azért nem annyira könnyű dolog, ahogyan itt leírom), el kell kezdened kicsomagolni az „örökségedet” és egyenként ránézni azokra a történetekre, ahonnan az érzelmeid származnak. És ha Tanúként nevelkedtél, akkor biztosan van belőlük sok! Szóval az egész eltorzult világod lassan kezd helyrezökkenni, ami egyéniségtől és a körülményektől függően változó időbe telhet, de ez nem egy kéjutazás lesz, inkább egy érzelmi hullámvasút, mert eddig eltemetett, nehéz és fájdalmas érzésekkel kell majd szembenézned, mielőtt meglátod a fényt az alagút végén. A jó hír az, hogy előbb-utóbb csak meg fogod látni.

De térjünk vissza a történetre, amely egy nyilvánvaló logikai akrobatamutatvánnyal egyenlőséget tett egy felnőtt személy súlyos jellembeli deficitje és egy kisfiú sütemény iránti vonzódása közt, mindkettőt egyformán „hibának” le – illetve felminősítve. Mégis milyen erkölcsi felszabadulást helyeznek kilátásba az íly módon „tévedők” számára? Hát persze: a megbocsátás! „Jézus úgy mutatta ki, hogy megbocsátott Péternek, hogy új feladattal bízta meg: „terelgesd a juhocskáimat” – vonja le a következtetést az apuka. És legyünk őszinték, soha nem jön ez jobbkor egy olyan szervezet propagandavideójában, amelyben a vezetői feladatokat csupa tökéletlen és „hibát-hibára” halmozó férfi tölt be. Vagyis a tanulság: bármit megtehetsz illetve elkövethetsz, ha bevallod (vagy ha már vén vagy, akkor azt sem kell), és felvállalsz teokratikus feladatokat – adott esetben más emberek problémáiban próbálsz segédkezni, holott még a magadét sem oldottad meg -, nyugodt lehetsz, mert ez Jehova megbocsátásának az eredménye. Hogy mégis, ezek után miért érzed magad cudarul a bőrödben? Ha így érzed magad, akkor örülj neki, mert a lelked jelzi, hogy itt valami nagyon nincs rendben, mint ahogyan nincs is. És miért kéne ennek örülnöd? Hát azért, mert azok közé tartozol, akiknek mégiscsak van némi lelkiismeretük, igaz valahol mélyen bebörtönözve, gúzsbakötve, de létezik. Ez azért nem mindenkiről jelenthető ki, mert vannak, akiknél sokkal könnyebb elérni azt, hogy ne érezzenek egyáltalán semmilyen lelkifurdalást, mivel nincs lelkiismeretük, soha nem is volt, így születtek. Őket nevezik szoció- és/vagy pszichopatáknak, gyűjtőnevén nárcisztikus személyiségzavarban szenvedőknek (bár nem ők szenvednek legtöbbször, hanem a környezetük), de az is lehet, hogy csak egy ilyen ember szimplán elmebeteg, aki fizikailag képtelen megérteni és felfogni tettének súlyát. A Tanúk legtöbbje, saját tapasztalatom szerint nem ebbe a kategóriába tartozik, de sajnos vannak néhányan, akik igen, és általában ők vannak a vezetői pozíciókban, ahogyan az a világra amúgy is jellemző a politika, üzlet és egyéb területeken, ahol kifejezetten előnyt jelent az alacsony érzelmi intelligencia léte. És legyünk őszinték, van ahol tényleg jól jön, bár ez éppen nem a vallás területe, mert ott pont a lelkiismeretnek és a lélek ismeretének (pszichológia) kéne diadalmaskodnia, és ha nem ez történik, akkor bizony egy sor manipulációnak és visszaélésnek adhat teret, ahogyan ez sok esetben megfigyelhető.

Ezen visszaélések egyike lehet a keresztény kultúrkör értelmezése szerinti „megbocsátás”. Ez ugyanis egy kétélű kard, ami nagyon könnyen sérülést okozhat annak, aki azt alkalmazni próbálja, főleg úgy, ha az értelmezési keret egy erős kontrollt alkalmazó szekta doktrínarendszere. A veszélyességnek több oka is van, az egyik az, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet, sőt nem is szabad megbocsátani, a szekta mégis ezt forszírozhatja. Vegyük például azt az esetet, amikor egy gyermekmolesztálót gyülekezeti kiváltsággal látnak el, vagy éppen nem járnak el ellene, ha bűne kitudódott (ez azért a Vének könyve útmutatásába simán belefér – lásd feljebb), aki ezt úgy fogja értelmezni, hogy „Jehova neki megbocsátott”. Akkor az áldozata vajon milyen jogon nem teszi ezt? Ez csak egy kiragadott példa, bár korántsem ritka eset a Tanúk közösségében, de természetesen sokkal pitiánerebb, hétköznapibb dolgok is léteznek, melyekben a „megbocsátás” a békéltetés eszközéül használják fel, és így az fog bajkeverőnek, „rossz szelleműnek” számítani, aki kárt szenvedett el. Főleg úgy, hogy annak okozója semmilyen módon nem próbálta megkövetni áldozatát vagy helyrehozni a károkat.

A megbocsátás ugyanis minimum két esetben nem működik. Az egyik az, amikor az elkövető semmi módon nem fogja fel tettének súlyát, és nem vállal felelősséget tetteiért. Ez elég gyakori, mert a legtöbb elkövető, ha ilyesmire képes lenne, akkor első körben el sem követte volna tettét, így elég valószínű, hogy még súlyos kár esetén is meg nem értésbe, áldozathibáztatásba fogunk beleütközni. Ha mégis úgy döntünk, hogy „megbocsátunk” (mégpedig abban az értelemben, ahogyan a gyülekezet elvárja azt a „bibliai példák alapján”), vagyis megpróbálunk egy számunkra hátrányos, sőt kifejezetten bántalmazó kapcsolatot helyreállítani, akkor bizony további inzultusoknak tesszük ki magunkat (sebaj, erre is van bibliavers, mert nem egyszer, hanem 77-szer kell megbocsátani). Más szavakkal, fenntartjuk az ördögi kört, amiben újabb esélyeket adunk a bántalmazónknak arra, hogy továbbra is kihasználjon, megalázzon, belénkrúgjon vagy rosszabb, így biztosak lehetünk, hogy a 77 megbocsátás lehetőségét igen hamar ki fogja meríteni, de addigra már teljesen beletanulunk az áldozati lábtörlő szerepbe, és ki sem akarunk majd lépni abból a kapcsolatból, melyben „annyira szeretnek bennünket”, hiszen állandóan a javunkat akarják, és „fegyelmeznek”, vagyis részesévé váltunk egy nárcisztikus játszmának, mégpedig úgy, hogy erről mit sem sejtünk. Még el is hisszük, hogy az Isten, akit szeret, azt megfegyelmezi, és a bántalmazók szívesen pózolnak az "Isten jobbkeze" szerepében.

A másik mód az lehet a megbocsátásra, amikor szívünkben megbocsátunk magunkban, vagyis nem táplálunk haragot, mert felismerjük, hogy az csak minket rombolna le, de az ellenünk vétkező számára bizony kemény feltételeket szabunk a kapcsolat fenntartása érdekében. Ez gyakran elvérzik, mert egy bántalmazó személynek ez nem lesz jó üzlet, mert az ilyen személyek a legtöbbször nem gondolják komolyan a bűnbánatot, hanem csak a megbocsátó személy nagylelkűségére apellálva akarnák tovább fenntartani a számukra kényelmes helyzetet. Nagyon valószínű, hogy ilyenkor felháborodva hátat fordítanak áldozatuknak, sőt még ők lesznek felháborodva a velük szemben mutatott méltánytalan bánásmódon, és azzal fogják vádolni áldozatukat, hogy az „nem tud megbocsátani”. Ezt egyik legutóbbi beszélgetésünkkor JT anyám is a fejemhez vágta, próbálva ezzel a saját vallási felsőbbrendűségére utalni, hogy bezzeg ő „megbocsát” nekem, mert ezt tanítja a vallása, én bezzeg nem vagyok erre képes, mert hát „elhagytam Jehovát”. Megkérdeztem tőle, hogy ugyan miért kéne nekem megbocsátanom neki. Van-e valami, amiben ő úgy érzi, hogy vétett velem szemben? Erre nagy csönd lett, mivel ő maga nem gondolja azt, hogy bármit is vétett volna ellenem (ha valaki nem ismerné a történetet, az itt képet kaphat róla), sőt úgy gondolja, hogy minden az én hibám. Szóval, ha valaki nem érti, hogy mit követett el, és az a tett hogyan tette tönkre a másik életét, annak nem lehet és nem is kell megbocsátani abban az értelemben, hogy az a kapcsolat helyreállításával járjon. Az más kérdés, hogy sokan társadalmi, szociális, vallásos stb nyomások hatására ezt mégis megpróbálják, és fenntartanak egy számukra hátrányos kapcsolatot a bántalmazójukkal, ami azért valamikor csak be fogja nyújtani a számlát valamilyen formában.

Ez a fajta „bűnbelátás hiánya” a videóban látható Marci helyzetére annyiban alkalmazható, hogy Marci úgy érzett végig lelkiismeretfurdalást, hogy nem is értette miért nem ünnepelhet születésnapokat (ez a videó legvégén derül ki). Mégsem azt érezzük, hogy ez a Marci egy megátalkodott gonosztevő, aki nem fogja fel tetteinek súlyát. Inkább elmondható, hogy a születésnapok ünneplésére vonatkozó tilalom nem sok értelemmel bír, olyannal meg főleg nem, amit egy hatéves kisgyereknek meg kéne értenie (lásd feljebb, bekeretezett részt). Mégis elvárták tőle, hogy engedelmeskedjen egy ilyen nyakatekert szabálynak.

A másik eset, amelyben a megbocsátás nem működik, ha az illető személy úgy részesül „megbocsátásban”, hogy nem is követett el semmit, vagy azt a tettet, amivel vádolják, nem követte el. Ez történik a fenti videóban is Marcival. A kisfiú saját maga jut arra a következtetésre – egy kis szülői és társulati manipulációval -, hogy hibát követett el, amit meg kell bánnia. Pedig ha jól megnézzük a videót, a gyerek nem követett el semmit, nem ünnepelt a társaival, nem ette meg a süteményt, csak megkísértette a helyzet. Vagyis olyan dolog miatt kellett bűnbánatot tartania, amit el sem követett (és akkor most ne vegyük figyelembe azt a tényt, hogy a szervezet születésnapokra vonatkozó tilalma mennyire tartozik a megbánandó bűnök kategóriájába …). Nehéz felmérni ennek későbbi hatásait a felnőtt Márton életére, de az azért gyanítható, hogy nem fogja a lelki egészségét elősegíteni. Arról nem beszélve, hogy Marci megtanulja, hogy a „megbocsátás” vagy „bűnbánat” úgy alkalmazható, mint amikor a tanár letörli a krétával teleírt táblát. Csak „el kell mondania tettét Jehovának”, és mehet minden tovább a régi kerékvágásban. Imádkozni kell és kérni a bűnbocsánatot, és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Az a dolog egyik fele, hogy már a kis Marci is egy kétarcú, mini gazemberré avanzsálódhat, ha követi ezeket a tanácsokat, aki hamar megtanulhatja kijátszani a szabályokat, és felismerheti hogyan lehet sikeresen mindkét világ része. Végülis rájön, hogy bármit megtehet, amit csak akar, van a kezében két adukártya, a „bűnbánat” és a „megbocsátás”, csak a megfelelő időben és módon kell ezeket prezentálnia és kijátszania. További hozadéka a dolognak az, hogy az ilyen módon „megbocsátásban” részesült egyén örökké hálás is lehet a kegyes istenségnek, aki eltörölte a bűnét! A mesterségesen indukált bűntudat segítségével egy életre a szervezet rabszolgájává lehet tenni embereket. Ezen kívül, hosszabb távon is hasznos lehet valamire ez a mentalitás, főleg ha egy manipulatív szervezet próbálja meg később a szervezetét képviselő személyek lelkiismeretét az éppen aktuális „igazságok” fényében befolyásolni. Milyen jó is az, hogy bármit ki lehet törölni büntetlenül ezeknek az embereknek a lelkéből, és bármit be lehet táplálni! Hiszen a szervezet útmutatói elég gyakran változnak és kellenek az ilyen „rugalmas” emberek, akik még ráadásul hálásak is azért, hogy egy ilyen kegyes istenség szolgálatába állíthatják képességeiket. Kétségtelenül, ennek alapjait nem lehet elég korán lerakni, aminek know-how-ját a propaganda videó is bemutatja. Marcit nem hibáztatom, mivel számára a kétarcúság a túlélés eszköze, amivel alattomos manipulációval vették rá erre a gazságra, mégpedig olyanok, akiknek szeretetét feltétlenül el kellett nyernie. Márton már egy másik történet, mert ő az akinek majd át kell látnia egy napon a saját (tanult) képmutatásán – amit egész gyermekkorában gyakorolt -, és levetkőznie azt ...

...és amit Marci megtanult, nehezen felejti el Márton.

Ötletadó forrás:

https://www.youtube.com/watch?v=e50ORAmICgA&feature=share&fbclid=IwAR1vXZ7aYq2rArK2S2xHPdPVqmTlNnjuxjjrUPw2aRgxABlgYKpGls0uFWc