Képzeld el, hogy valaki egy hosszú, akár 20-30 éves, börtönbüntetés után szabadul. Sőt, oda született bele, és ez minden, amit az életből tapasztalt eddig. Egy börtönben – még ha fogságban vannak is -, a fogvatartottak napjait megszervezik, ellátást kapnak, munkavégzésre van lehetőségük, barátságokat alakítanak ki és a belső szabályok ismerete fényében a lakók elboldogulnak mindennapjaikban. Egy hosszú szabadságvesztés a „szabad” élet hihetetlenül stresszes lehet egy korábbi elítélt számára. Ez azért van, mert institualizálódott, vagyis hozzászokott egy kiszámítható rendszerhez.
Most képzeld el, hogy egy hatalmas luxushajón utazol, mely egyszer csak süllyedni kezd. Te csodálatos módon túléled a katasztrófát, sikerül egy mentőcsónakba beugranod, vagy egy vízen úszó tárgyra felkapaszkodnod. Megmenekültél! Igen? Csurom víz vagy, a levegő hideg, a víz pedig fagyos. Sötét van, és ki tudja, még ragadozó állatokkal is teli lehet a víz. Tudja valaki, hogy mi történt a hajóddal, és várható, hogy a közeljövőben egy mentőegységet fognak küldeni a túlélőknek? Nem tudni biztosan, de ha igen, még akkor is órákba telhet, mire az első egységek megérkeznek.
A szabadulás és túlélés alapvetően egy pozitív eseménynek számít. Mégis egyesek, akik börtönből szabadultak, inkább bűncselekményeket követnek el, hogy visszakerülhessenek oda, vagy akik a jéghideg vízen hánykódnak egy szekrényajtóba kapaszkodva, nosztalgiával gondolhatnak vissza a kényelmes luxushajó úszómedencéjében vagy éttermében eltöltött időre.
A szektából kiszabadult emberek számára hasonlóan frusztráló lehet a szektán kívüli élet. Ezek a személyek a csoportjuk belső szabályaihoz kondicionálódtak, egyesek gyermekkoruk óta, és ezek a szabályok nem működnek a külvilágban. A Jehova Tanúi számára előírják az öltözködést, viselkedést, munkavállalást, párválasztást, az életük kisebb nagyobb volumenű dolgait, de meghatározzák számukra az álmaikat is, így az életcéljukat is egyben. A csoport elhagyásával ezek mind értelmüket vesztik, elvesznek, és az élet nem igazán lehet boldog, ha nincsenek álmaink, vágyaink, melyek felé mehetünk, és amiket megvalósíthatunk. A „szabadság” – mármint az, hogy megszabadulunk egy számunkra veszélyes csoporttól -, nem egyenlő a boldog élettel. Hogyan találhatja meg egy erős kontrollt alkalmazó csoportból kiszabadult egyén a valódi boldogságot az életben?
Ennek létezik egy receptje, amelyet Rodney Allgood, nemzetközi motivációs tréner előadása alapján szedtem össze. Azért „recept”, mert gyakorlatilag ugyanazokat az „alapanyagokat” és elkészítési sorrendet lehet erre a helyzetre is alkalmazni, mint bármi más institualizációra. Amiben Rodney mégis hozzá tud adni ehhez a témához, az azért van, mert ő maga is egy Tanú családban nevelkedett fel, és felnőttfejjel, családos emberként hagyta el a Tanúkat (családja nélkül), sőt még megélhetése, munkája is a Tanú valláshoz kötötte.
Rodney szerint a vallás elhagyása öt fázisból áll, melyeket egy személyes „utazás” formájában élhetik meg az érintettek. Mindenki tart valahol, ott, ahol éppen, és minden stációra szükség van, hiszen ezek egymásra épülnek.
Az első fázis a kétely. Akik ebben a fázisban vannak, azok általában azt tapasztalják, hogy valami „nem kerek” a vallásukban. Talán nem jönnek ki a prófécia-számítások. Valahogy furcsán hatnak az érvelések. A „legújabb világosság” homlokegyenest ellentéte a korábbi szilárdan hitt tanoknak. Vagy belefutnak egy olyan információba, amit nem tudtak az egyházukról, mert gondosan eltitkolták előlük azokat. Ez félelmet generál, mivel ha valakinek kételyei vannak, a közössége hátat fordíthat neki. Kihagyják a társadalmi összejövetelekből, elhúzódnak tőle, sőt még a családja is ellene fordulhat. Senki sem szereti, ha a hitrendszere kihívás alá kerül, de egy Tanúnak a hitrendszere átalakítása a családjába, lakhatásába és megélhetésébe is kerülhet, így a félelem a kételytől, és annak következményeitől nem teljesen alaptalan. Rengetegen ezért inkább elnyomják a kételyeiket, mivel nem szeretnék kockára tenni azt, amit nagy nehezen felépítettek. Nem csoda, hogy a kételyről a szervezet vezetői elítélően beszélnek, hogy ezzel is elejét vegyék a tagok kilépésének. Egy 2012-es Őrtorony szerint Anthony Morris úgy véli, hogy „a hit és a kétely nem fér meg egymással”, és a kételyt el kell űzni, mégpedig éppen azzal a hitrendszerrel, melyet Morris és társai jóváhagynak.
Mindenki maga dönt, hogy megfogadja-e Morris tanácsát vagy sem, de ha valaki úgy érzi, hogy a kételyei elnyomásához agyhalottá kell válnia, és számára nem az jelenti a „hit” definícióját, amiről Morris beszélt, akkor bátorságra lesz szüksége. Kételyei sokaknak vannak, de csak a bátrak fognak lépni, legyőzve a félelmüket. Ez a második fázis. Egy bátor személy nem lesz hősként üdvözölve, hanem szellemi gyengének lesz titulálva, akinek „tanácsra” van szüksége. Ő lesz a bűnös, a lázadó, az önfejű, a függetlenség szellemének birtokosa, vagy az, akit démonok szálltak meg. Ő a „Jezabel”, aki nem elég alázatos, ő az, aki „túlérzékenykedik” vagy aki túl sokat gondol magáról. Egy bátor személynek tehát nem csupán a kételyeivel és félelmeivel kell szembenéznie, hanem egy ellenséges környezettel is. A Tanúk vallása a hazugságot jutalmazza, és azokat nézi le, akik a semmiből építették újra az életüket. Ez utóbbiak a legveszedelmesebb ellenségek, mert nemhogy „elzüllenének” - ahogyan egy rendes kizárt tagtól az elvárható lenne -, de még fel is emelik hangjukat. Hogy merik? Mit képzelnek magukról az ilyen „hitehagyottak”?
Harag, neheztelés, megbántottság a következő stádium, amikor átéljük a veszteségeket, kikerülve a csoport ideológia hatása alól, megéljük a bántalmazást, amiben részesültünk. Ekkor értjük meg, hogy mitől fosztottak meg minket, milyen mélységes sérelmeket okoztak nekünk, vagy mi okoztunk másoknak. Ez a csoport-ideológia rózsaszín szemüvegén keresztül nem érzékelhető teljesen. Rettentő fájdalmas szakasz ez, de a teljes felépüléshez feltétlenül szükséges. A csapda az, hogy ebben sajnos akár évtizedekig is benne lehet maradni, sőt egyesek életük végéig ebben élhetnek. Különbség van aközött, hogy valaki átéli a múltbeli fájdalmait, és megtanulja elengedni azokat, meg aközött, ha állandóan a sérelmekre, az elvesztegetett lehetőségeire koncentrál. Mi lett volna ha? Mi lehettem volna, ha továbbtanulhattam volna? Ki lennék ma, ha hallgattam volna a fiatalkori „lázadó” gondolataimra, és összeszedtem volna bátorságomat, hogy elhagyjam a Tanúkat? Én voltam a legjobb sportoló/matekos/zenész stb az iskolában és ellenálltam a tanárok nyomásának, amiről azt gondoltam, hogy „ördögi kisértések”, így elvesztegettem a tehetségemet. És mi lett volna, ha azzal a személlyel házasodtam volna meg, akit szívből szerettem, és nem pedig azzal, aki „szellemi képesítésű”? Sok, sok neheztelés, sérelem és harag, melyek ugyan jogosak, de mégis lehúzó hatással lehetnek az életünkre. Sőt még az is haragot és bosszút gerjeszthet, ha egy korábbi tag kezdi felismerni a rajta alkalmazott manipulációs módszereket, vallása eltitkolt történelmét és botrányait. Ezeket pedig feltétlenül tudnia kell egy korábbi tagnak, de nem mindegy, hogy mi a célja ezzel az ismerettel: az, hogy kikapcsolja a romboló mechanizmusokat vagy az, hogy megbosszulja a vele történteket.
Ez még mindig csak a harmadik státusz, és most következik az százmillió forintos kérdés: hogyan tudod az életedet továbblendíteni a következő fázisba? Már idáig sem volt túl könnyű eljutni, de néha nincs más lehetőség, mivel a vének „szerető módon” fenékbebillentik a kételkedőt, és a gyülekezet pedig elfordul tőle. Így muszáj bátornak lennie, hogy elhagyja a csoportot, nem nagyon marad más lehetősége. A harag és sértődöttség is logikusan következik az előzőekből, míg a következő szakasz nem feltétlenül, mert ahhoz az érintett tudatosságára, proaktivitására is szüksége van. Hogyan tudod a haragot, a sértődöttséget vagy a bosszút magad mögött hagyni, hogy a saját benned levő képességek, kincsek forrásához kerülj? Eddig nem azt az életet élted, amit szerettél volna, de itt jön a lényeg: attól a naptól kezdve, amikor elhagytad a Tanúkat, a te saját felelősséged az életed megváltoztatása. Ezt senki nem teheti meg helyetted és nem is dolga ez másoknak. Nem vádolhatod a Tanúkat azért, mert az életed MOST nem kielégítő. Ez tőled függ, hogy melyik az a pont, amikor felelősséget vállalsz a saját sorsodért, ahelyett, hogy másokra mutogatsz. Az élet nem igazságos, és senkinek nem az. Kétségtelenül, sokat vesztettél a Tanúknak köszönhetően, ezt senki sem tagadja, de mások más miatt vesztettek sokat. Mindenkinek megvan a saját története, az élet tele van súlyos nehézségekkel, és mindenkinek abból kell megtanulnia „főzni”, amilye van otthon, amit az élet produkált számára. Hallgasd csak végig az embereket, és látni fogod, hogy másokat is bántalmaztak, manipuláltak vagy kihasználtak különféle ideológiák zászlaja alatt, tehát nem te vagy az egyetlen ilyen!
A negyedik fázis a hála, az értékelés, amikor megtanuljuk az áldásokat számontartani, sőt még a Tanú életünkből fakadó előnyöket is, melyekre ily módon tettünk szert. Igen, voltak előnyei a Tanú életnek, és valamit mindannyian kaptunk ott. Még sokszor a sérelmek, vagyis a „fenékberúgások” is áldásnak bizonyulhatnak. Nem jelenti azt, hogy cukormázzal kell bevonni a rossz tapasztalatokat, de azt igen, hogy tekintsünk ezekre egy újabb perspektívából, egy olyanból, melyből talán soha nem tekintettünk ezekre. Miután képesek vagyunk túllátni a sérelmeken, közelebb kezdünk kerülni a valódi önmagunkhoz. Felfedezzük önmagunkat. Elhagyjuk a megbélyegző címkéket, mint „hitehagyott”, „volt Tanú”, vagyis kilépünk a Tanú vagy ex-Tanú-identitásból, és felismerjük, hogy sokkal többek vagyunk egy vallási tagságnál vagy éppen nem tagságnál. Az életünk nem korlátozódik arra, hogy minket egy egyház a tagságába sorol-e vagy sem. Nem tekintünk úgy a még bentlévő tagokra, korábbi hívőtársainkra, mint akik az „igazságban járnak” – amit mi elhagytunk, de nem is tekintünk úgy rájuk, mint „félrevezetettekre”, akiket nekünk kell megmentenünk vagy felébresztenünk. Ők valamiért ott vannak, amiért mi is ott voltunk egykoron, és ha megértjük, hogy mi volt a szerepe annak a csoportnak a mi életünkben, akkor azt is megértjük, hogy az ő életükben is van valami szerepe a gyülekezeti életnek, és ha majd nem lesz, akkor ők is felébrednek. A mi dolgunk nem ez, hanem az, hogy a saját életünket vigyük előbbre, fedezzük fel a képességeinket, és kamatoztassuk a tehetségünket. A negyedik fázisba azért lehet nehéz átlendülni egy korábbi tagnak, mert a Tanúk a vallásukkal elvesztik identitásukat is, és azt valahol kívül keresik. Ha nem Jehova Tanúi az „Isten népe”, akkor kik azok? Melyik vallásba menjek, ahol a Bibliát jobban meg lehet érteni? Egyáltalán létezik Isten? Hogyan definiáljam? Agnosztikus legyek vagy netán ateista? És mi van az összeesküvéselméletekkel, Russell is szabadkőműves volt, nem? Kell lennie valami „igazságnak”, valaminek, amihez be lehet csatlakozni. A korábbi tagok kétségbeesetten bele akarják magukat gyömöszölni valamelyik ideológiai dobozba, mégpedig anélkül, hogy tudnák kik ők, és mit akarnak az élettől. Az a legnehezebb, egy „ugrás a semmibe”, amikor képesek vagyunk kinyitni önmagunkat valami teljesen új dolog felé, és saját magunkban keressük és találjuk meg azt, amit eddig kívülről kaptuk meg.
Az ötödik fázis az önismereten alapuló önazonosság, amikor tisztában vagyunk erősségeinkkel, gyengeségeinkkel. Az erősségünket nem rejtjük álalázatoskodás mögé, a gyengeségeinket nem tekintjük szégyennek. Elfogadjuk magunkat annak, akik vagyunk.
Nagyjából ennyit a stációkról. Mindegyiken végig kell mennünk, és teljesen egyedi, hogy ki mennyi időt tölt vagy energiát fektet az egyes szakaszokba, mint ahogy az is, hogy megragad-e valamelyikben vagy képes továbblépni. Kétségtelen, hogy egy hosszú utat kell bejárni ahhoz, hogy A-ból B-be eljussunk, és komoly deprogramozásra lehet szükségünk. Ha Tanúként nevelkedtünk, akkor azért, ha nem Tanúként, akkor meg azt az okot kell kezelni, amiért bevonzódtunk egy manipulatív csoportba. Elménk programozása kora gyermekkorban történt, amíg nem voltunk képesek megszűrni az információkat. Ez a kb 8 éves korunkig tartó időszak szolgáltatja a tudattalan elme „huzalozását”, mely jelenlegi felnőtt életünket is megszabja. Ismétlések által rögzültek belénk ezek a szokások, így az új szokásokat is ismétlés által tudjuk elsajátítani. Minél többet ismétlünk valamit, annál könnyebbé, evidensebbé válik a dolog, és az új dolgok, amiket még soha nem csináltunk, félelmet váltanak ki belőlünk. A tudattalan elme aktákba iktatja be az egyes szokásokat, melyek automatizálódnak, de az új dolgok számára nem léteznek ilyen akták, azokat nekünk magunknak kell létrehoznunk. Honnan tudjuk, hogy nem létezik valamire sémánk? Hát onnan, hogy rettegünk, félünk az újtól. De minél többet gyakoroljuk, annál jobban belejövünk. Hogyan érezted magad, amikor először találtad meg a neten a „hitehagyott” oldalakat? Azt hitted, hogy a maga az ördög mozgatja az ujjaidat a billentyűkön. Ez a tudattalan programozás. A tudatos elme összeveti az általa megszerzett ismereteket a tudattalan elmében tárolt fájlokkal, és ha azok nem egyeznek, akkor általában elveti azokat. Nagyon nehéz úgy bármi változást elérni, hogy a titkos mappáinkat nem vizsgáljuk felül, nem dobjuk ki vagy nem írjuk át. Ezt a gyakorlatban úgy tehetjük meg, ha elfogadjuk és lezárjuk a Jehova Tanúi „dossziéját”, mint életünk egy szakaszát. Ott van, nem felejtjük el, de nem arra koncentrálunk, hanem egy új fejezetet nyitunk, új szokásokat tanulunk meg, új kihívásokat fogadunk el.
Azt nem nehéz tudatosítani, hogy az Őrtorony hogyan alapozta meg ezeket a beidegződéseket a tagjainál. Szájbarágással: felkészültél otthon az Őrtorony tanulmányozásra, aláhúztad a válaszokat a kérdések alapján, majd az összejövetelen a tanulmányvezető feltette a kérdést, és valaki válaszolt rá, mégpedig szó szerint, ahogyan a bekezdésben megadták előre a válaszokat. Persze mindig voltak, akik nem pont azt adták vissza, mélyebben kutattak a témában, vagy másféle módon közelítették meg azt, de ezek a személyek egy idő után talán nem kaptak szót. Nem őket szólították fel, mert eltértek a témától, és ki tudja miket olvastak, honnan szedték az információikat, így még gyanúsakká is válhatnak. Akik nem játszottak a játékszabályok szerint, attól ódzkodnak. A „huzalozás” annyira jól működik, hogy a testvérek „egységesen” ugyanazokat az információkat adják, sokszor még ugyanazokat a szavakat, mondatokat is használva, mint az Őrtorony, mintha egy központi számítógéphez lennének mindannyian csatlakoztatva. Természetesen nem csak az Őrtorony használja a tudattalan programozást, ugyanezt teszik a politikusok, reklámok stb is. Mindenki azon van, hogy olyan programokat ültessen el benned, amivel aztán a továbbiakban az ő malmukra hajtod a vizet. Ha valóban szabad akarsz lenni, akkor te magad végzed el ezt a programozást, vagyis a saját tudattalan elméd mesterévé kell válnod, amikor te döntöd el, hogy mit kívánsz ismételgetni, vagy milyen szokásokat akarsz kialakítani az életedben. Meg kell tanulnod, ki kell tapasztalnod, hogy mik azok a dolgok, melyek előrébbvisznek TÉGED az életben. Ezek különböző embereknek különböző dolgok lehetnek. Mi a te szíved vágya? Mi tart téged motiválva? Ki vagy te a vallásod, a családod, a környezeted értékítélete nélkül? Ha ezeket nem tudod, akkor sehova nem fogsz eljutni. Próbáld meg úgy megadni a GPS-nek az útirányodat, hogy nem tudod a jelenlegi pozíciódat. Nem fog sikerülni.
Tanúként el voltunk választva a legmélyebb önvalónktól, a valódi énünktől. Álarcokat viseltünk, becsaptak minket, és mi becsaptuk önmagunkat és másokat. Nem volt ajánlatos túlságosan egyedieskedni, kilógni a sorból, mert azt nem jó szemmel nézték. A „szív indítékai” gonoszak, melyeknek ellent kell állni. Az engedelmességet és a lojalitást tekintik követendőnek, míg a lázadást és a „függetlenség szellemét” olyannak, ami a Gonosztól való. A tagok senkik önmagukban, csak „Jehova boldog népében” érezték jól magukat, míg életük ezer sebből vérzik, fogalmuk sincs önmagukról, és a körülöttük levő világ működéséről. A valódi én, mélyen elnyomva, valahol a fiók mélyén szenved, ami sokszor testi tünetekben, depresszióba vagy függőségekben nyilvánul meg. Erre is van válasz: a tökéletlen hústest kísértése. Állj ellen a kísértésnek! Tárd fel a véneknek „titkos bűneidet”, és Jehova megbocsát neked. Majd a vének megmondják neked, mit kell tenned, ne foglalkozz te a világi bölcsességekkel, lelki tanácsadókkal, önsegítő könyveket ne olvass, mert ott vannak neked a kiadványok, terápiára meg végképp ne menj, hacsak nem akarod „elhagyni Jehovát”. Jehova a te terapeutád és Jézus a tanácsadód. Ne próbáld magad megérteni, mert úgysem tudod. Ne kutass titkok után, mert majd Jehova feltárja neked azokat a kellő időben, csak várd meg, amíg az „égi szekér” abba az irányba fordul. És folytathatnánk a végtelenségig. Az égi szekér persze soha nem fog úgy fordulni, hogy az számodra kedvező legyen, mert mindig te fogsz alul maradni.
Egy korábbi szektatagnak ezt a folyamatot kell az ellentétes irányba fordítania, és meg kell tanulnia kapcsolódni saját valódi önmagához, követni a vágyait és álmait. Ez nem túl könnyű dolog, főleg azoknak nem, akik soha nem tették, mert még gyermekkorukban is kismillió szabályhoz kellett alkalmazkodniuk. Honnan fogod tudni, hogy a valódi énedhez kezdesz kapcsolódni? Úgy, hogy boldoggá tesz az, amiben hiszel, vagy amit teszel. A boldogság állapotában fogod meghallani a Hangot, ami a te saját hangod, ami meg fogja mondani neked az útirányodat. Szeretnél felhasználni tapasztalataidat és segíteni az ébredező Tanúknak? Tedd ezt úgy, hogy te magad a hála és boldogság állapotában vagy, mert megtanultad elfogadni és értékelni magadat, és jól érzed magad a saját hitedben, akármi legyen is az.
Forrás:
Rodney Allgood, motivációs tréner előadása: