"A báránybőrbe bújt farkas esete"
„Szia Egonymus!
Kérlek, hogy ezt a történetet tedd fel a blogodra! Ugyan nem ismerlek téged, de az írásaidban mindig találok valami rejtett értéket. A mondanivalód mögöttes tartalma az, ami rendszerint elgondolkodtat. Ezért téged választottalak az exjt-blogosok közül. A címet, képet, stilizálást, helyesírást rád bízom. Az e-mail címemre várom a véleményedet.
Kösz. Xxxxx"
„Évek óta elkülönült vagyok. Aktív vén koromban szívesen mentem vendégelőadóként nyilvános előadásokat tartani. A gyülekezetünkben én is szerveztem és hívtam meg előadókat. Mielőtt meghívtam valakit, mindig az elnöklő -később koordinátort- felvigyázót kérdeztem, hogy kit hívhatok. Így nem eshettem abba a hibába, amibe az kedves testvér esett -gondolom kisegítőszolga lehetett-, aki engem hívott meg előadónak.
Ugyanis mióta elkülönültem évente egyszer-kétszer kapok egy telefont, hogy mikorra tudnék egy nyilvánost vállalni. Ilyenkor nem mondom meg, hogy már nem vagyok testvér és azért nem vállalom. Megkérem, hogy egy időre húzzon ki a listájáról, aztán majd meglátjuk. Elgondolkodtam, hogy már kb. nyolc éve nem vagyok vén. Milyen lista az, amelyikben még mindig szerepelek?
Az idén, egy februári napon csörög a telefon. Ismeretlen mobilszámról egy Pest-közeli városka gyülekezetéből hívott egy testvér. „Mikorra tudunk egyeztetni egy időpontot vendégelőadásra?” Kérdezte. Elég megfontolt vagyok, de most a pillanat hatása alatt, lesz, ami lesz alapon igent mondtam. Nagyon örült, hogy végre talált valakit. Megbeszéltük az időpontot, az előadást és hogy hol találom a Királyság-termüket és elköszöntünk.
Tiszta hülye vagyok! Mi lesz most? Felhúzott, hogy milyen nyilvántartásuk van, amit még nem központosítottak a rend Istenének szervezetében! Volt, hogy már elgondoltam milyen lehet egy ilyen helyzetbe keveredni. Hát belekeveredtem magam. Volt két-három hónapom kidolgozni a tervet. Úgy éreztem magam, mint valami maffiózó, aki felkészül a bűn előre kitervelt végrehajtására. Azt eldöntöttem, hogy olyan nyilvánost tartok, amilyet még soha. Az előadás címét nem akarom leírni, mert még bajba esne az kedves jóhiszemű testvér. A lényeg, hogy a jó és a rossz, a helyes és a helytelen közötti különbségtételre építettem az előadást. Úgy készültem rá, mintha az első nyilvánost tartanám. Mondjuk ebben a felállásban tényleg elsőnek számított. Többször elpróbáltam az időt betartva.
Gyakorta elkapott az érzés, hogy lebukok. Hívjam fel a testvért és mondjam le? Nem tettem. Aztán vagy két héttel előbb felhívott, hogy minden rendben, nem jött közbe semmi. Igent mondtam. Ott leszek.
Eljött az a bizonyos nap. Furcsa volt sok év után öltönybe bújni, nyakkendőt kötni. Biblia, énekes, vázlat és indulás. Végig morfondíroztam az utat. Abból a gyülekezetből nem ismertem senkit, mivel nem egy körzetbe tartoztunk. De mi lesz, ha valaki csak látogatóba érkezett oda és mondjuk, ismer engem és tisztában van a helyzetemmel? Mindegy. Nincs visszaút. Igyekeztem úgy időzíteni, hogy a kezdés előtt nem sokkal érjek oda. A rendező testvér kedvesen fogadott, öt perc és kezdődik a program. Mondta, hogy a koordinátor testvér X.Y. nincs ma itt, mert ő is vendég előadni van. A vér meghűlt bennem, mert az utolsó vének iskoláján előttem ült és még tollat is kért tőlem. Fogalmam nem volt arról, hogy ő itt a vezér. Talán nem emlékezhetett a nevemre, amikor a nyilvánosak kiírását megnézte. De ha emlékezett is, nem biztos, hogy az elkülönülésemről tudott. Leizzadtam és elmentem az illemhelyre rendezni a soraimat. Rutinosan az ének bevezető zenéjére léptem a terembe. Gyorsan végignéztem a sorok között, látok-e ismerőst. Elsőre nem vettem észre senkit. Ima, konferálás és a nevem a gyülekezetemmel együtt. Elindultam a pulpitus felé. Az jutott eszembe, hogy van, amikor a házasságkötés utolsó aktusaként megkérdezik, van-e tudomása valakinek valamiről, ami megakadályozhatná a frigyre lépést. Ha odaérek és elkezdhetem az előadást, akkor nincs tudomása senkinek a velem történtekről. Emelvény, mikrofon, kb. nyolcvanfős hallgatóság és én ott beszélek a jó és a rossz dogokról. Azt előre eldöntöttem, hogy olyan előadást tartok, mint amilyet tartottam volna tanú koromban. Nem akartam senkit megbotránkoztatni, hogy olyat mondok, amit nem lehetne. Mindenesetre jól kidomborítottam az egyéni felelősség kérdését, hogy mi alapján dönthetjük el, vagy tehetünk különbséget a helyes és a helytelen dolgok között. Az előadás alatt azt éreztem, hogy hiányzik nekem az önkifejezésnek ez a módja. Közben figyeltem a hallgatóságot, hátha észreveszek valami zavart. Nem történt semmi. A vége felé, a buzdító gondolatok kifejtése közben lenéztem a hallgatóságra és elérzékenyültem azon, hogy hitelesnek tekintették a személyemet és a mondandómat. Sikerült a végére érnem. Lejöttem, taps, köszönet az előadásért és átvezető ének. Nagy levegő, a vérnyomásom az egekben. Természetesen nem maradtam ott az Őrtorony-tanulmányozáson. A családra hivatkozva elköszöntem az egyik véntől, aki kikísért.
Hazafelé néhányszor meg kellett állnom, mert nem láttam az utat az előretolult könnyeimtől. Nem is tudom mit éreztem. Sajnáltam a múltamat, magamat, vagy a valahova tartozás hiányát. Nem tudom megfogalmazni. Napokig, hetekig az élmény hatása alatt voltam. Egy valamire jöttem rá, ami miatt nem bántam meg, hogy becsaptam a volt hittestvéreimet. Mégpedig arra, hogy nem lettem rosszabb ember kint, mint voltam bent. Remélem, hogy az ő Jehova Istenük is szemet huny az eset fölött, hiszen nem hoztam szégyent isteni mivoltára.”
Lektorálta és közzétette, Egonymus
