2009. februárjában Jamie Boyden írt egy cikket arról a szociológiai és lélektani folyamatról, amelynek során egy „világiból” Jehova Tanúja lesz. Az írását lefordítottam, mert az egyik egyetemi kurzusomhoz kötődött, de mivel olyan helyzetet elemzett, melyben nincs saját, megélt élményem, átadtam egy hozzáértőnek. Aki átdolgozta, az nagyjából velem azonos időben szakított a szervezettel. Általam lett érdeklődő, tehát tudja milyen folyamat az, amikor valaki a világi-érdeklődő-hírnök-kiábrándult-kilépő utat bejárja. Szociológusnak tanul, így arra kértem, hogy írja bele nyugodtan amit odavalónak érez. Az eredeti írásnak ezért elhagytuk a végét, ami a kilépéshez nyújtott segítséget írja le, mert nagyon általánosnak éreztük (azt írta, hogy kedvességre és tényszerű információk közlésére van szükség). Úgy gondolom, hogy a Jehova Tanújává válás folyamatát viszont jól leírja és segít azoknak, akik megpróbálkoznak teljes életet élni az „Őrtorony után”; vagy meg akarják érteni, hogy miért "óvja" a szervezet a tehetséges tagjait a művészi életpályától és ajánlja helyette a takarítói munkát, mint a teokratikus karrier egyik biztosítékát.

 Kép forrás: http://jehovatanui.blog.hu/2016/02/29/a_kognitiv_disszonancia_es_jehova_tanui

Az a rejtélyes folyamat, ami oda vezet, hogy valaki Jehova Tanúja lesz, egy fontos folyamat. Értékes megfigyeléseket tesz lehetővé a pszichológia és a szociológia számára, de azoknak is nagyon sokat segít, akik valamikor Jehova Tanúi voltak és újra kell kezdeniük az életüket. Mint minden hasonló elemzésnél, itt is globális jellemzők kerülnek leírásra, melyek az egyént ért hatások függvényében módosulhatnak. Az itt leírt állítások nem alkalmazhatók arra az esetre, amikor valaki Jehova Tanúja családba születik.

Azt a folyamatot, ami a szervezetbe való belépést és a szervezettel való azonosulást eredményezi, indoktrinációnak nevezzük, amit talán úgy lehetne magyarra fordítani, hogy betanítás, de a betanítás nem fejezi ki tökéletesen azt, hogy a személyek nem egyszerűen elsajátítanak egy szakmát, egy tudásanyagot, hanem taggá válnak, azonosulnak a szervezettel és nagyon erős bizalmat, kötődést alakítanak ki magukban. Lehetne bevezetésnek is nevezni, ha az indoktrináció túl idegen.

Az indoktrináció első állomása a házi tanulmányozás. Szándékosan így írom, hiszen szó sincs a Biblia tanulmányozásáról, hanem egy értelmezést tanítanak meg a belépésre jelöltnek, magyarul felhelyeznek egy szemüveget a szeme elé, hogy azon át próbálja majd mindig értelmezni, amit elolvas. Maga a kiadvány tanulmányozása meglehetősen sajátos. Elolvasnak egy bekezdést, nyomtatott kérdést felteszik, majd a tanulmányozó megválaszolja, ami meglehetősen egyszerű, mivel a válasz abban a néhány sorban benne van, amit éppen akkor olvastak el. A tanulmányozás vezetője számos módon dicséri a tanulmányozót, ami elég fontos. Miért?

Különböző szociálpszichológusok tanulmányai megmutatták, hogy ezzel az egyszerű dicsérettel nagyon mélyre el lehet jutni akkor, amikor valakit be akarnak vonni egy csoportba. Bármi is történik, a gyakori, apró dicséret olyan változást indít el a belépésre jelöltben, ami a magatartására és a hiedelmeire is képes hatni. (A kutatások részletes leírása ezzel kapcsolatban: Insko, 1965 illetve Byme és Rhamey, 1965 – ezek a magyarországi képzésben is ismert publikációk).

A dicséret, az elismerés lépése bele van nevelve a prédikáló Jehova Tanújába. Már az ismeretlenekkel történő első beszélgetésnek is számos eleme van, amely során reflexszerűen dicsér a prédikáló Tanú. A tanulmányozás alatt elhangzik, hogy az ismeretszerzés fontos, mert anélkül nincs örök élet a tanító állítása szerint. Meg kell csak nézni a tanulmányozandó anyag felépítését: mindig az édeni ígérettel kezdődik, mintegy mézesmadzaggal, majd arra van felfűzve, hogy mit kell tenni, ha el akarja érni valaki a felvázolt vonzó lehetőséget.

Leon Festinger neve ismert a szociálpszichológiával foglalkozó szakemberek előtt. 1957-es munkájában tárgyal egy folyamatot, ami azt írja le, hogyan változik meg egy ember gondolkodása úgy, hogy alárendelje magát egy olyan eszmerendszernek, amellyel nem ért egyet. A feltevése szerint az ember nem tud ellentmondásokkal élni. Az érdeklődő/tanulmányozó számos kérdésben nem ért egyet Jehova Tanúival. Mégis otthonában fogadja Jehova Tanúit, olvassa velük a kiadványokat, ki van téve egy olyan hatásnak, ami tényként és igazként kezeli a szervezet tanításait. Az egyes pontokban való egyet nem értés és az élő kapcsolat a tanítóval már eleve ellentmondásos állapotot hoz létre. A helyzetet az lendíti előre, hogy az új kapcsolat a tanítóval (és ezzel Jehova Tanúival) olyan ellenzőket hoz magával az életébe, akikkel szemben meg kell védenie a Jehova Tanúival ápolt kapcsolatát vagy egyes nézeteket, amivel önmaga már egyet tud érteni. Ezzel viszont egy olyan hitrendszert kényszerül védelembe venni, amivel önmaga sem ért teljesen egyet, de a környezete azonosítja vele! Lehet, hogy önmagát elég távolra pozícionálja Jehova Tanúitól, ami meg is maradna, ha a környezetében nem lenne olyan hatás, ami védekezésre késztetné. Ezért paradox módon a Jehova Tanúi hitétől való tiltás fogja beletaszítani őt a gyülekezetbe.

A tanulmányozó védekezni fog, ez a védekezésre késztetés elveszi az energiáját és a belső ellenkezését félreteszi, mert nem lehet élő kétségekkel védekezni. Az érdeklődő az egyszerűbb utat, a kisebb ellenállást választva, visszaszorítja a kételyeit. Festinger elmélete szerint az új, a fiatalabb filozófia lesz az, amely javára a kétkedés visszaszorítása megtörténik.

Az indoktrináció második állomása a szenvedés. Ha az ember áldozatot hoz valamiért, akkor számára az a valami felértékelődik. Ha új hitéért, kapcsolataiért veszteséget szenved el, sokkal erősebb kötődés fog kialakulni, mint amit a puszta érvekkel el lehetne érni. Belső kényszer diktálja, hogy „szenvedtem érte, akkor úgy kell tekintenem, hogy megérte”. Akik ismerik a szakirodalmat, számos nevet tudnak erre vonatkozóan felidézni, Aronson és Mills (1959), Gerard és Mathewson (1966).

Ezen a ponton még mindig szerepe van annak, hogy a környezet ellenkezik, kritizál, támad, a tanulmányozást vezető személy pedig dicsér, figyelmes, nem támad. A tanulmányozó itt már azonosulni akar azzal, ahol nyugalom van, hogy a belső feszültségeit elcsendesíthesse. Az, hogy ebben a fogékony állapotban mi hangzik el, nagyon lényeges. Itt már lehet beszélni ünnepekről, vérkérdésről. Lehet közölni a gyülekezet gondolkodással kapcsolatban elvárt szabályait. A tanulmányozó mindent magáévá fog tenni. Az, hogy a tanító nem támad, az, hogy a gyülekezet általa ismert tagjai kedvesnek tűnnek, kiépíti az érzelmi kötődést.

A tanulmányozóban itt kialakul egy furcsa érzés: „nem értettem velük egyet, most meg igen? Akkor engem meggyőztek, vagyis igazuk van.” Az, hogy a Bibliából felismer, megért dolgokat, hogy az általa addig csak üresnek érzett hagyományos vallásosság helyet egy érthető hitet talál, a „meggyőztek, tehát igazuk kell legyen” érzést erősíti.  Természetesen a tanulmányozás minden olyan bibliai részt elkerül, mely megcáfolná Jehova Tanúi szervezetének hitét, de ez általában nem derül ki. Ha mégis előjönne valahogy, akkor sem vesztes a helyzet a szervezet nézőpontjából, mert ezen a ponton a mérlegelési szándék visszaszorul. Ha a kezébe akad is valamilyen kritikus anyag, a tanulmányozó „rossz érzésekről” számol majd be. A rossz érzései fizikai tünetekben is megmutatkozhatnak. Az emberi pszichikum ugyanis menekülni akar az újabb belső konfliktus elől, ellenáll a változásnak amikor éppen egy nyugtalan időszak lezárását kívánja. Ez is bizonyítja, hogy az új vallásához való ragaszkodás nem csupán értelmi dolog, nem csak logikus választás eredménye.

Elég csak belegondolni például abba, hogyan érinti az embert az a felismerés, hogy lehet negatív számból négyzetgyököt vonni. Az ember nem borul ki, nem kezd el remegni a gyomra, hogy a valós számkör bővítésével újfajta számok létezéséről szerez tudomást és ezzel részlegesen megborul a középiskolában összeszedett tudása. Számos hasonló példát lehetne hozni a természettudományok vagy a társadalomtudományok területéről. Az ilyen új ismeretek azért nem okoznak fizikai tüneteket vagy rossz érzéseket, mert a korábbi ismeretekhez csak a józan ész alakította ki a kapcsolatot. A szervezet tanításaival való kapcsolat azonban nem ilyen, ezért jönnek elő akár a fizikai tünetek is.

A harmadik állomás következik. A belső elhatározás, a meggyőzöttség élménye együtt jár a tanulmányozó szociális kapcsolatainak beszűkülésével. A világi kapcsolatok leértékelődnek, a gyülekezethez tartozókkal kiépítettek pedig felértékelődnek. A „rossz társaság” ezen a ponton a világ lesz, hiszen hasznos szokásai ellen akarnak tenni. A kiadványok „hitelesnek” tűnnek, az érvek „ülni fognak” a tanulmányozó számára.

James A. Beckford egy brit szociológus, aki 1975-ben tanulmányozta a Jehova Tanújává válás folyamatát. Ő azt írta le, hogy vannak a Tanúvá válásban olyan tényezők, melyek minden logikus érvnél sokkal erősebben gyorsítják és erősítik meg ezt a folyamatot. Jehova Tanúi pozitív kilátást ígérnek: a földi Édent. Azok, akik eleve kevés kapcsolatot tartanak fenn a külvilággal, hamarabb lettek Jehova Tanúi és a kötődésük is erősebb lett. Akiknek eleve sok kapcsolatuk volt a később világinak tekintett környezettel, azok átalakulása lassabb és nem is mindig mély.

Létezett hasonló magyarországi felmérés is (kurzushoz kötődő terepgyakorlat során keletkezett), ami azt mutatta ki, hogy a szélsőséges megjelenésű vagy a társadalmilag elszigetelt csoportok között sikeresebbek Jehova Tanúi, mint a konszolidált életet élők között. Ugyanezt az összefüggést más vallások esetében is sikerült kimutatni. Ez is igazolja James A. Beckford megállapítását.

Az indoktrináció sátáni megjegyzések nélkül is sikeres lenne, ahogyan sok egészségügyi vagy kereskedelmi szekta is képes elérni ezt (bár valahol ők is kialakítják a maguk ördögét, nem ok nélkül). A sátán személyének emlegetése, a tanulmányozót kritizálók, védeni akarók sátáni befolyásoltságának felvetése, már garantálja a sikert, ha a tanulmányozónak jó pillanatban emlegetik. Ez azonban nem a belépési aktust segíti, hanem a csatlakozás utáni időket. Amikor valaki már taggá válik, akkor előbb-utóbb felismer dolgokat. Ekkor fogékonyabb lesz a kívülállók megjegyzéseire, de itt kezd el kamatozni, ha MINDEN bírálatot, kritikát sátáninak képes tulajdonítani.

Amíg a tudományos gondolkodás a kritika alatt a józan, logikus mérlegelést érti, addig Jehova Tanúi szervezete démonizálta a kritika fogalmát. A kritika Jehova Tanúi szervezetén belül egyértelműen negatív fogalom és minden bírálat, minden ellenérv, minden nem a tanításokba, hitrendszerbe belesimuló elgondolás ezzel a szóval van megbélyegezve: „kritika”. Még ma is él bennem annak a hithű Jehova Tanújának az arca, aki bölcsészkaron tanulva az első három félévben háborgott azon, hogy miért kezelik pozitív fogalomnak a kritikát. Egyszer ki is fakadt az oktatónak: ”miért kell a cinikus bírálgatást jó színben feltüntetni?”. Ott, abban a pillanatban értette meg, hogy a kritika fogalmát rosszul értelmezte. Nem tudom, mennyire lehet érzékelni, hogy milyen mélyen gyökerező félreértésről van szó: 15 hónapon át nem fogta fel, hogy egy alapvető fogalmat nem jól definiált!

Sátán és a démoni befolyások emlegetése ezért kifizetődő. Minden józan, logikus érvre rá lehet sütni, hogy az sátáni befolyás eredménye. Bármit gondol is az ember, megszólal benne a hang: „lehet, hogy ez démoni kísértés”. A szervezet ezzel olyan ellenőrzést képes gyakorolni a tagok elméje, gondolkodása felett, hogy abszolút képtelen dolgokra is képes rávenni a tagjait. Meddig lehet ebben elmenni? Nincs határ! Bizonyítéknak elég fellapozni az 1994-es Évkönyv 206. oldalát. Ott le van írva az, hogy a helyi gyülekezeti vezetés rávette arra a fegyvert fogni nem hajlandó és ezért meghalni is képes Jehova Tanúit, hogy ezt a „mélyen gyökerező” hitelvüket megszegjék. A gyülekezetből alakított fegyveres csoport megtámadta a német katonai főhadiszállást, azt elfoglalta(!) és a horogkeresztes zászló helyett fehér zászlót tűztek ki. Ez az eset is mutatja, hogy a gyülekezethez való ragaszkodás nem csupán logikus döntés, hanem elképzelhetetlenül mély pszichikus kötődés! Persze ugyanez más vallásoknál is megfigyelhető. Nem véletlen, hogy egyes társadalomtudósok a vallást nagyon veszélyesnek gondolták és a politikusok sem véletlenül akarnak vallásos támogatottságot maguk mögött (ide értve az „Isten kegyelméből” uralkodó királyt is).

Az egész világ démonizálása azért is megtérül, mert az ember egy ponttól kezdve mindent megbélyegez. Például amikor a fiatal Tanúk olvassák Thomas Manntól a „Mario és a varázsló”-t, akkor többen észrevették, hogy valami tiltakozik bennük. Thomas Mann bemutatja a maga irodalmi eszközeivel az elnyomás, a tömeghipnózis igazi mivoltát. Leírja azt is, hogy „ Nem-akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet; valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat”. Az első gondolat ami bennem annak idején felvetődött e mondatok olvasásakor az volt, hogy „démon szól hozzám”. Aztán ráébredtem, hogy mint olyan sokszor, nem démon beszél, hanem a saját józan ítélőképességem szólalt meg és tiltakozott. Ki tudja hányszor fojtottam el démoni befolyásnak bélyegezve, pedig 4 év irodalomóráján egy Tanú sem volt jelen, hogy a gondolataim szabályozza. Ha valaki nincs rákényszerítve arra, hogy kapcsolata legyen a világgal, a világinak tartott irodalmi alkotásokkal, akkor a vészjelzések száma is lecsökken, mivel a szervezeti kiadványokon kívül más nem nagyon kerül a kezébe, hiszen azok értéktelennek fognak tűnni. Minden zárt vallási, politikai, gazdasági közösség közös vonása a külső irodalom, a kritikai észrevételek vagy akár az emberiség egész művészettel kapcsolatos alkotásai összességének megbélyegzése. A vallásoknak könnyű a helyzete: mindenre rá lehet fogni, hogy sátáni és démoni.

Hova vezet ez? Hűséghez. Hűség a szervezethez. Nem a tanításai, elvei iránt! Nem véletlenül sikeres Jehova Tanúi szervezete a tanítások változtatásában. A Tanúknak nem saját bibliai értelmezésük van, amihez ragaszkodnak, hanem a szervezethez ragaszkodnak. Ha valamire a szervezet rámondja, hogy az úgy van, akkor úgy van. Ha 1914-ben Éden lesz, akkor úgy van. Ha nem, akkor is hiszünk neki. Ha 1975-ben jön el a vég, akkor is igaza van. Ha nem jön el és rossz érzéseim alakulnak ki, akkor a saját érdekeim fontosak, vagyis önző vagyok, de semmiképpen nem a szervezetben kell keresni a hibát.

A hűség ilyen végsőkig kitartó formája már önmagában is riasztó. Olyan, mintha egy nagyon veszélyes életet élő embernek mindent elnézünk, nem szólnánk semmiért, akkor is igazat adunk neki, ha nyilvánvaló, hogy téved. Akkor sem hibáztatjuk, ha sorozatos baklövéseket követ el. A hiba mindig az egyszerű tagban lesz. Ha valaki már a taggá válás ezen fokánál tart, nagyon nehéz hatást gyakorolni rá. Az ellenőrzés már nem külső, hanem belső.

Az indoktrináció ellentétes folyamata a kivezetés. A kivezetés nem egyszerűen vallási vagy lélektani kérdés. Abban a pillanatban, amikor az ember felhagy önmaga áltatásával és meri magán kívül is keresni a hibát, akkor az indoktrináció építménye összedől. Felismeri, hogy önmagát is becsapta, hogy kihasználták őt és azt a helyet, amit hitében a Bibliának és Istennek szentelt, egy vallásos vezetés foglalta el. Az, hogy a kivezetés vagy kivezetődés mennyiben értelmi és mennyiben érzelmi jellegű, azt a bevezetés (indoktrináció) során az egyes állomásokon megtapasztalt élmények is meghatározzák.

Az eredeti írás tippeket ad a kivezetés támogatására. Azt javasolja, hogy kedvesnek kell lenni, a lehető legszélesebb körben biztosítani kell az információk áramlását. Kerülni kell azokat a technikákat, amellyel a zárt vallási közösség a tagok megtartására törekedett. Szerintem és a segítőm szerint is a cikk lényegi része a fentiekben van.

Amivel nem foglalkozott és minket érdekelt, az a „pont jókor jöttek Jehova Tanúi” élmény. Igazság szerint más vallásokat látogatva ez a kérdés hamar megválaszolódott bennem. Más felekezetekben is hallottam hasonló élettörténeteket. Például olyat, hogy valaki öngyilkos akart lenni, amikor az adott felekezet prédikálói megszólították. Nem akarom leírni őket, mert nem az a lényeg, hanem az, hogy ilyen élmények nem csak Jehova Tanúi hitében fordultak elő. A véleményünk eltér azt illetően, hogy ebben szerepe van-e Istennek. A segítőm véleménye szerint abszolút véletlen műve, hogy egy olyan állapotban, amikor valaki öngyilkos akar lenni, vagy éppen imádkozik, melyik vallás találja meg. Az én véleményem szerint van olyan, amikor nem véletlen. Van olyan, létezhet olyan, hogy valakit Isten vezet Jehova Tanúi közé. Azzal, hogy ott van és valamikor tesz egy jelentéktelennek látszó lépést, azzal megerősíti valaki hitét, megfordítja valakinek az életét. Lehet, hogy a Tanúk között szerzett tapasztalatai segítenek majd később kételkedő Tanúknak normális életet élni a kilépés, a szervezettel való szakítás közben vagy után. Gondolok itt például Raymond Franzra, Barbara Andersonra, Jim Pentonra és még sokakra, akik élményei, tudása nélkül ma kevesebbet tudnánk. Persze ez is lehet a véletlen műve, de ezen sokkal többet kellene gondolkodni.

Az eredeti cikk megjelent:

http://jtinfo.blog.hu/2010/07/18/tanuva_valas