Ez az a téma, ami sok vitát kivált egyes vallások képviselői és a Jehova Tanúi között. Amíg a legtöbb keresztény vallás nagy súlyt fektet az újjászületésre, addig a Tanúk kiadványai nem foglalkoznak különösebben ezzel a gondolattal, sőt sokan közülük nem is értik, hogy mi történik ilyenkor. Viszonylag keveseknek vannak katartikus élményei, ha egyáltalán akadnak olyanok, akiknek „megtérés”-élményük valaha lett volna. Sőt, az ilyen jelenségek félelmetesnek, inkább démoninak tűnnek és furcsán tekintenek azokra a tagokra, akik ilyen irányú elragadtatásuknak esetleg szavakat adnak.

Amikor rákerestem erre a kifejezésre az Őrtorony könyvtárban, meglepődtem, hogy a reinkarnáció szinonimájaként használják. Ehelyett az újraszületés szó alatt találtam meg, amit kerestem (lásd a mellékelt képen). Összesen három utalást találtam erre a kifejezésre, mindegyik az Érveljünk könyvből származik, melyben nyakatekert érvekkel arra próbálnak utalni, hogy 1. a keresztény kor előtt nem létezhetett újjá(újra)születés, 2. az újjászületettek mindegyike égi elhívást kapott és 3. akiknek a száma eleve meghatározott. A hivatalos tanítás szerint csak a 144 000 égi reménységű tagokat tekinti a szervezet újjászületetteknek, de arról sem lehet sokat tudni, hogy mindez hogy történt, ugyanis erről senki nem beszél. Szó sem esik arról a transzformációról, transzcendens élményről, mely az egyén lelkivilágában játszódik le.

Érthető tehát, ha egyes volt Tanúk élénken érdeklődnek eziránt a téma iránt, melyet maga Jézus is oly fontosnak tartott. Ebben a cikkben most ahelyett, hogy újabb halom "megcáfolhatatlan" bibliai írásszöveget hoznék fel, ezúttal a lelki oldalról igyekszem körbejárni ezt a kérdést, jóllehet ennek vallásos vonatkozásai is vannak. Most arra kérlek, aki e sorokat olvasod, hogy ezúttal legyél nyitott egy másfajta megközelítésre, és ahelyett, hogy azt várnád, hogy valaki meggyőzzön valamiről vagy valaminek az ellenkezőjéről, inkább befelé figyelj, tekints rá a saját életedre, tapasztalataidra és hagyd, hogy ennek fényében váljanak érthetővé számodra az eddigi bibliai ismereteid. Vagyis most fordítsd meg sorrendet: hagyd, hogy a saját lelked mutassa meg az Írások értelmét, ahelyett, hogy magadat erőltetnéd bele valamibe, amiről azt gondolod, hogy 'Isten akarata' és el kell fogadnod akkor is, ha minden porcikád tiltakozik ellene. 

A pszichológia (vagyis a lélek tudománya, vagy a lélek logikája) igyekszik választ adni, átláthatóvá tenni a belső világunk történéseit. De mi köze a vallásnak a pszichológiához? Nos, mivel a vallás maga a lélekből származik, így nem kerülheti meg annak logikáját sem. Természetesen egy alapvetően vallási élményt nem szeretnék pszichológiai kérdéssé leegyszerűsíteni sem, de a lélek tudománya mégis csak segíthet meglátni, hogy mi történhet az újjászületéskor, és – ami talán ugyanolyan fontos – mi nem. Mindenesetre segíthet lerántani a leplet a kenetteljes vallásoskodókról, így segíthet abban is, hogy nehezebben lehessünk megvezethetőek ezen a téren. Ha megértésre törekszünk, akkor a pszichológia tudománya nem feltétlenül ellensége a vallásos hitnek. Inkább úgy fogalmaznék, hogy amit régebben a vallásos gondolatokkal fejeztek ki, azt mai nyelvezetben a lélek tudománya írja le. Ezen kívül a pszichológia olyan belső folyamatokra mutat rá, melyek tudatának hiányában kívülről jövő dolgoknak, általában ellenségnek, fenyegetésnek, büntetésnek vagy démoni támadásoknak fognak fel a vallásos gondolatmenetben.

Mielőtt rátérnék arra, hogy mi is történik az újjászületéskor, röviden összefoglalnám az emberi személyiség szerkezetét, mégpedig abból a célból, hogy érthető legyen, hogy hol foglal helyet benne az „isten”. Személyiség alatt az egyén testi és lelki tulajdonságainak egységes egészét értem, ami megkülönbözteti őt másoktól. Ez az egység a környezettel való kapcsolata révén állandó változásban van. Több kutató is megkísérelte valamilyen rendszerbe foglalni az emberi személyiségen belüli különböző szinteket. Ezek egyike Freud, aki három ilyen szintet különböztetett meg: az Ösztönént, mely egy tudattalan lelki tartomány, és a szükségletek kielégítésére törekszik, az Ént, mely a belső és külső valóság között közvetít és a Felettes Ént vagy Szuperegót, ami az erkölcsöt képviseli és lelkiismereti funkciókat tölt be.

Egy másik kutató, a svájci Carl Jung, megközelítése talán érdekesebb lehet a vallásos emberek számára, mivel a lélek törvényszerűségei mellett a világ fő vallásainak és szellemi áramlatainak behatóbb tanulmányozásával is foglalkozott. Jung ugyanúgy három szintet határolt el: tudatos, személyes tudattalan és a kollektív tudattalan területeket. A tudatos terület az a részünk, amiről tudomásunk van, amit megtanultunk vagy megértettünk, míg a  személyes tudattalan az, amik velünk történtek a múltban és melyekre valahogyan reagáltunk. Ezek az élmények ott vannak bennünk, de nem mindig emlékszünk ezekre teljes részletességgel, illetve egyáltalán nem emlékszünk. Jung szerint a személyiségünknek van egy legkülső burka, amit perszónának nevez. Ez szerepszemélyiséget jelent, amivel jelen vagyunk a világban, amellyel megnyilvánulunk. Ez többféle lehet a helyzettől függően, pl ugyanaz az ember lehet szülő, főnök, vásárló, utas stb. A szerepszemélyiségnek létezik egy ellenpontja a tudattalanban, az ún. árnyék, amely elfojtott lelki tartalmakból tevődik össze, vagyis olyan tulajdonságokból, amilyenek nem akarunk lenni, melyeket elutasítunk. Szintén a tudattalanban helyezkedik el az anima-animus is, mely ellenkező nemű lélekképeket jelöl. A személyiség legmélyén működő központot Jung Selbst-nek nevezte el (ami ÉN-t jelent).

Kép forrása: http://teljesseg.freewb.hu/melylelektan/

A freudi elképzelés szerint tehát a Felettes Én áll legközelebb az istenihez, mert ez az ideák világa, az erkölcs, a lelkiismeret területe, melyet fejlődésünk során egy „felettünk álló” személytől (általában szülőtől, nevelőtől, tanártól) tanultunk, illetve a velük való kapcsolat révén alakítottunk ki. Jung szerint a Selbst a legmélyebb önvalónk, ősmagunk, illetve annak szerve, mely pozitív vagy negatív feed-back révén szabályozza működésünket attól függően, hogy életünk az ősforrásunk irányába vagy azzal ellentétesen halad. Különféle vallásokban más-más nevekkel és kifejezésekkel illethetik ezt a központot, mint pl Belső Barát, Nagy Ember, bennünk élő Krisztus, sőt olyat is hallottam már, miszerint létezik bennünk egy ’Isten alakú lyuk, ami egy olyan űr, amit csak Isten tud kitölteni’ stb. Vagyis ideális esetben létezik egy kapcsolat az Egónk (tudatos énünk) és a Selbst között, mely utóbbi állandóan kommunikál vele, ösztönzéseket és inspirációkat ad.

Az ember az élete során jó esetben három születési folyamaton megy keresztül, ha a születés fogalma alatt egy megújulási folyamatot értünk, illetve egy olyan eseményt, mellyel egy újfajta tevékenység kezdődhet el. Az első születés a fizikai világrajövetel, a második a serdülőkori átalakulás, amikor az egyéni éntudat vagyis az egó és ezzel együtt a lelki autonómia születik meg. A harmadik az „újjászületés”, ami a személyiség forrására történő ráhangolódás, avagy találkozás az Ősvalónkkal.

Dr Süle Ferenc, aki a Valláslélektani Pszichiátriai Osztály vezetője volt a 90-es években, a Terápia, téboly, spiritualitás című könyvében így írja le ezt a folyamatot: „....A Paradicsomból való kiűzetés óta Isten és ember közti kommunikáció megszakadt (vagyis a direkt egó-Selbst kapcsolat). Ezért mondja Jézus, hogy Ő az út az Atyához. Aki hisz Krisztusban, hogy Ő Isten kiábrázolódása, megtestesülése, tehát hogy ilyen az Isten, az üdvözül, ott kialakul az élő egó-Selbst kapcsolat. Aki ezt egyszer átéli, az újjászületett, megszületett benne az újember. Ennek a lényege, hogy az egó a Selbstől termékenyül meg, és új identitás született meg benne: Isten gyermeke lett. Ez azt jelenti, hogy élő kapcsolat alakult ki benne énje és ősforrása között. A régi identitás, a bibliai terminológiával az óember, az addig belénevelt, az addig kialakított egóra koncentrált belső organizáció automatizmusai, reflexei, szokásai még élnek benne, sőt az újonnan született ellen törnek. A bibliai szimbolika szerint azonban már halálos sebet kapott. Az új identitás alapján a lelkiélet átszervezendő, ez a további fejlődés egyik fontos része. Ez mindennapjaink sokszor kemény és kreatív harcát igényli. A Biblia szavaival az óemberünket naponta meg kell ölni. Ez azonban már az erősödő új identitás ténykedése. „Aki nem tagadja meg magát – mondhatnánk egóját – az nem követhet engem.””

Röviden összefoglalva, a tudatos énünk életünk során valamikor elkezdi érzékelni, hogy nem ő van a személyiségünk központjában, hanem léteznek más erők is, melyek felett tudatosan nem mindig vagyunk képesek úrrá lenni. Olyan dolgokat csinálhatunk, melyeket nem akarunk, és olyan élethelyzetbe kerülhetünk, melyeket nem értünk. Ez elég gyakran legkésőbb az emberi élet közepe táján tudatosulhat valakiben (bár nem biztos, hogy tudomásul is veszi az illető), létezik olyan, hogy életközépi-válság.

Bár maga a születés egy pillanat műve, mégis vannak bizonyos jelei, melyek annak közelgésére utalnak, és a megszületése után az újszülött még sokáig „csecsemő” marad, aki ki van szolgáltatva másoknak. Ez mindhárom folyamatra igaz lehet. Az elsőnél ugye nem kérdéses, a másodiknál segíthet elképzelni, ha visszaemlékszünk saját serdülő éveinkre, azokra a belső harcokra, melyek öntudatunk kialakulásához a szülőkről való leváláshoz vezettek, illetve ha kívülről szemléljük ezt a folyamatot tinédzser korú gyermekeink, rokonaink révén. A harmadik születésnél, vagyis az újjászületésnél, különösen azokban az esetekben, ahol vallásos színezetet kap ez a folyamat (nem feltétlenül kell annak lennie!), szintén lehetnek bizonyos előjelek. Például az illető elégedetlenkedni kezd addigi, javarészt dogmákon alapuló hitnézeteivel, vagy komolyabb igénye mutatkozik arra, hogy saját lelki mélységeit, „küldetését” megismerje, hogy többé ne mások befolyása, vagyis saját, másoknak vagy a világnak imponálni akaró Egó-ja határozza meg a sorsát, hanem saját valódi önmaga. Természetesen az újjászületett egyén nem válik azonnal „fészekhagyóvá” sem, hanem sok-sok küzdelmet kell folytatnia ahhoz, hogy új lénye, „új embere” felnőjön és megerősödjön benne.

Végül ejtenék néhány szót a tévutakról is. Nos, ez egyik elég nyilvánvaló dolog az, amikor az újjászületettek számát egy meghatározott számban limitálják. Nem zárható ki senki sem az harmadik születés lehetőségéből, ha mégis valaki megpróbálná ezt tenni, akkor – vallásos terminológiával szólva – Isten elleni bűnt követ el. Egyes csoportok vezetői mégis próbálkozhatnak ilyesmivel annak érdekében, hogy fenntartsák saját elhívatásuk misztikusságát, ezáltal könnyebben vak engedelmességre kényszerítsék híveiket. Az újjászületés lelki folyamata megértése révén könnyebben átláthatóvá válik az, ahogyan az Egó-nak kedvezve vallásos köntösbe burkolva folytja el valaki a Selbst hangját (aminek nagyon gyakran testi következményei (is) vannak), – ha tudattalanul is – nárcisztikus manipulátotoroknak teheti ki magát. A Selbst-t az ösztönnel – vagy netán sátáni csábításként - azonosítva,  a „hústest” és a „csalárd szív” megtévesztésévé leminősítve annak hívását, önmaguk kijelentéseivel és sugallataival helyettesítik azt.

Ebből egyenesen következik, hogy a Krisztus előtti időben is létezhetett újjászületés. Jézus a földi élete ideje alatt bemutatta, hogy milyen egy olyan ember, aki a legmélyebb önvalójával folyamatosan kapcsolatban van, így Krisztus után mintegy 'megnyílt az út' ahhoz, hogy ez a fajta élet lehetséges, és igen bárki számára az. 

Egy másik népszerű tévút ebben a témában a hívő emberek istenközpontúságában figyelhető meg, különösen az olyan esetekben, amikor egy infantilisan vallásos függőség alakul ki külső vallási tantételektől, dogmáktól és rituáléktól. Süle professzor szerint ezekben az esetekben kétséges, a Selbst-Egó kapcsolat létrejötte, mivel a vallást a szülő helyettesítőjeként alkalmazzák. Az Egó feláldozása, amely előfeltétele a Selbst kapcsolat létrejöttének, ezekben az esetekben nem történhet meg, mert az Egó meg sem született, így nincs mit feláldozni. Ez egy neurotikus jelenség, egy önbecsapás, ami tovább erősíti a szülőfüggést – ezúttal vallásos álruhát öltve. Ezekre a vallásos elragadtatásra különösen hajlamosak lehetnek azok az emberek, akik személyiségfejlődésben komoly törés keletkezett, ami gátolta az önálló egó kialakulását. Az így „újjászületett” vagy „megtért” keresztények előszeretettel kérkednek megtérésükkel, kiválasztottságuknak tudják be azt gyakran megtérésre szólítják fel környezetüket vagy arra, hogy ’nyissák meg szívüket Krisztus előtt’.

Természetesen semmi baj nincs azzal, ha valaki mélyen vallásos vagy vallásos szókinccsel fejezi ki magát, de ezzel együtt a Selbst-élménynek (most nevezzük így) társulnia kell emberi problémák mély megértésével - hiszen nekik maguknak is át kellett élniük az Egó létrejöttét, és annak „halálát” -, és az Egó és Selbst (óember-újember) közötti napi valós küzdelem felvállalásával is tisztában kell lenniük, mint ami egy felnőtt ember életének része, a „bűn” állandó beazonosítása-elfojtása-vezeklése helyett (amely leginkább csak az árnyéknak, így a sötétség növekedésének kedvez). Az Egó-Selbst kapcsolaton alapuló új identitás kifejlesztése egy folyamat, amelyben mindenki tart valahol, melybe beleszólni, belelátni nem lehet, maximum az eredményeiből, „gyümölcseiből” lehet következtetni annak valódiságára ill. előrehaladottságára. A Selbst kapcsolat hiányában a lelkiismeret (a lélek ismerete vagyis önismeret) elsorvad, így nem létezhet egészséges bűntudat sem (csak beteges). Egészséges bűntudat hiányában megbánás sem lehetséges, így a kegyelem sem tapasztalható meg. Talán ezért is fordulhat elő oly gyakran az ún. „megtért” vagy „felkent” keresztények köreiben, hogy durván megsértenek, kárt okoznak másoknak, ugyanakkor nem értik, hogy mi is a baja a másiknak, ezért leginkább áldozataikat vádolják azzal, hogy nem elég mély a hitük, vagy nem jól imádkoznak, vagy nem tudnak megbocsátani. Egyszerűen fogalmuk sincsen a lelki élet folyamatairól, mert ők megvédik magukat ezektől a „negatív” érzésektől bibliaversekből és vallásos frázisokból alkotott bástyákkal. Állandóan menekülve árnyékuktól - saját elfojtott tudattalan tartalmaiktól -, egy "keresztény" mázban elutasítják valós lényüket, lelki sérüléseiket, ahelyett, hogy szembenéznének azokkal, ehelyett tudattalanul kivetítik azokat másokra, akikből "ellenségeket" kreálnak. 

Nem állítanám, hogy a vallásos önbecsapás minden esetben szándékos és gonosz dolog, ami képmutatással párosulna. Egyesek csak tapasztalatlanok vallási téren és/vagy olyan családi környezetből származnak, melyben az Egó nem fejlődhetett ki megfelelően, így egy olyan vallásos sugallat, mely az Isten gyermekévé válást helyezi kilátásba, könnyen azt a benyomást keltheti, hogy saját önazonosságuk definiálása nélkül is „megtérésre” lehet jutni. A téves Selbst élmény legjobban felismerhető arról, hogy kizárólagosságot hirdet vagy képvisel, vagyis egyedüli igaz útnak gondolja a sajátját, vagyis tagadja az „istenélmény” univerzális jellegét. Az Ősforrással való kapcsolatba kerülő elfogadja, hogy másoknak más élményeik lehetnek, melyek ugyanolyan érvényesek, mint az övé, sőt azok sem elítélendők, akik még nem részesültek ebben az élményben, vagy éppen egy tévúton járnak, mert abból is lehet tanulni. Nem érez kényszert arra, hogy bárkit kitérítsen valahonnan vagy betérítsen valahová, mivel teljesen tisztában van azzal, hogy mindenkiben benne lakozik az a belső iránytű, ami vezeti az illetőt arra az útra, mely az övé és azokat a tapasztalatokat fogja megszervezni az életébe, melyeket át kell élnie, mert szüksége van rá a fejlődése szempontjából. Az Egó feláldozása mindig a saját ősmagunkért kell történjen, soha nem másokért. Az „önfeláldozást” hirdető csoportok nagyon gyakran az egyén elnyomását, megalázását eredményezik, és távol állnak a valódi altruizmustól.

Felhasznált irodalom:

Dr. Süle Ferenc: A jungi mélylélektan napjainkban

Dr Süle Ferenc: Téboly, terápia, spiritualitás/ Keresztény mélylélektan a lélekgyógyászatban