Lloyd élete úgy alakult, hogy megnősült – na végre, mondhatnánk ezen a ponton -, amitől azt várjuk, hogy talán véget vet a nőkkel és szexszel kapcsolatos gondjainak. Vagy mégse?
Dijanát, egy Horvátországi útján ismerte meg, és a Lake District egyik taván kérte meg egy csónakban. A lány igent mondott (mivel komolyan tartott attól, hogy ellenkező esetben be lesz borítva a tóba ...:))
Kép: Lloyd és Dijana teokratikus esküvőjükön Horvátországban
A fiatalok, esküvőjük után Manchesterben telepedtek le, ahol nem sokkal ezután Lloyd-ot vénnek nevezték ki. Bár először ez izgalommal töltötte el a mindössze 28 éves fiatalembert, de a „szellemtől kinevezett” férfiak a nyáj érdekeit szívükben tartó harmonikus együttműködéséről kialakított rózsaszínű ábrándok hamar köddé váltak.
Kép: Lloyd gyülekezeti bibliaolvasáson a bramhall-i királyság-teremben
A gyülekezet koordinátora, egy bizonyos Geoffrey (nem az igazi neve), már rögtön a szívélyes üdvözlés után figyelmeztette Lloyd-ot a gyülekezet súlyos problémájára, miszerint pletykálkodnak róla. Lloyd-nak nem volt nehéz rájönnie, hogy a kissé vaskalapos Geoffrey komoly sérelmeket okozott a gyülekezet tagjainál, melyeknek kezelési módjául az őszinte bocsánatkérés helyett a szervezettől kapott „isteni” felhatalmazását használta, vagyis kinyomozta és megfegyelmezte azokat, akik személyében ’bírálni merik Isten jobbkezét’. Ebben még saját nővérét sem kímélte, aki elvált nőként, a válási papírjai kézhezvétele előtt randevúzott egy testvérrel. A vének ezt oly nagy problémának tartották, hogy szükségesnek találták az eset megvitatását egyik találkozásuk alkalmával, jóllehet addigra már megérkeztek a papírok. Ennek ellenére – bár korántsem volt ebben teljes egyetértés a vének között – a nőt „meg kellett jegyezni” a gyülekezet tagjainak.
Mit jelent, ha valakit „meg kell jegyezni”?
Ha valaki figyelmen kívül hagy valamilyen bibliai vagy véni tanácsot, de a „bűne” nem elég súlyos ahhoz, hogy egy gyülekezeti belső bizottságot hívjanak össze, akkor egy belső fegyelmezésben – mintegy kis kiközösítésben - részesül. Ez alkalommal név szerint nem jelentik be a Királyság Szolgálati Iskolán, úgy mint a feddéseket és a kiközösítéseket, csak egy témába vágó előadást tartanak (amiből általában mindenki tudja, hogy kinek milyen problémájáról lehet szó). A „rendetlenek megjegyzése” a kizárás enyhébb formája, de mértéke attól is függ, hogy az illető tette milyen mértékben vált ismertté a szűkebb és tágabb közösségben. A „megjegyzésre” okot adó tettek lehetnek: lustaság, bíráló szellem, pletykálkodás, mások anyagi kihasználása, helytelen szórakozási forma választása vagy olyan udvarlásban való részvétel, melyben valamelyik fél nem megkeresztelt tag (ez vonatkozik az ún. kereszteletlen hírnökökre is). Azok, akik a fegyelmezésnek ebben a formájában részesülnek, nem kaphatnak gyülekezeti kiváltságokat (nem lehet úttörő, nem olvashat fel, nem imádkozhat stb.), és a gyülekezet többi tagjainak kerülniük illik őket, vagyis nem vesznek részt olyan ún. társadalmi tevékenységekben (partikon, kirándulásokon vagy egyéb, nem gyülekezeti tevékenységeken, ahol az illető jelen van). De ez fordítva is igaz: csak azt a személyt lehet „kerülni”, aki „megjegyzésben” részesült, vagyis a vének jóváhagyták az illetőtől való elhúzódást. A „megjegyzettségnek” akkor van vége, ha a vének úgy döntenek, hogy újra jó társaságnak tekinthető az illető, így meghívhatják egy társaságba, illetve nem utasítanak el a társaságban való részvételt, mert a megjegyzés alatt álló illető jelen van.
A „megjegyzés” következő foka a „feddés”, amikor a gyülekezeti tag egy olyan „bűnben” vétkes, ami kiközösítést vonna maga után, de ez mégsem történik meg, mert az egyén bűnbánatot tanúsít. Ilyenkor a vének döntik el, hogy történik-e név szerinti bejelentés vagy sem. Úgy tűnik ez elsősorban annak a függvénye, hogy az adott bűn széles körben ismertté vált-e vagy sem. Elvileg a feddések bejelentése a gyülekezeti tagokat is hívatott lenne védeni (pl gyermekmolesztálókkal szemben), de a „vének könyve” szerint ennek fő szempontja a gyülekezeti hírnév, vagyis az, hogy a „bűn” mennyire ismert a gyülekezeten kívül.
Úgy tűnik, a Tanúkat mindennél jobban érdekli, hogy mi látszik kívülről, de hogy mi játszódik le belül, milyen problémákat kéne megcélozni, kinek, milyen kárt okozott a vétkes, ez már nem annyira fontos, mint a látszat fenntartása.
Geoffrey saját testvére elleni akciója úgy tűnik nem az egyetlen eset volt. Erősen gyanítható volt, hogy másoknak is „teokratikus” tanácsokat osztogatott, kezdve azoktól, akik nem az ő ízlése szerint udvaroltak, egészen addig, hogy egy testvér olyan autót vásárolt, melyet ő „magamutogatónak” gondolt. Lloyd kötelességének érezte, mint vén, hogy valahogyan felhozza ezt az ügyet, így javaslatot tett ennek megvitatására a legközelebbi vének összejövetelén. Geoffrey azonban már ennek puszta gondolatától is felháborodott, így Lloyd személyesen próbált vele beszélni erről. Bármennyire logikusnak és „keresztényinek” is tekinthető ez a megközelítés, óriási tévedésnek bizonyult. Mivel Lloyd maga is kezdett paranoiás lenni, amiért Geoffrey és a vének közötti megbeszélések sehova nem vezettek, sőt néha letagadták azt, amit korábban kijelentettek, így egy rejtett hangrögzítő készüléket kezdett el magánál hordani ezeknél az alkalmaknál. Mikor erre fény derült, bizalmatlansággal és csalással vádolták, és pusztán annak lehetősége, hogy valaki hangfelvételt készít a beszélgetésekről, nagy aggodalmat keltett a fiókhivatalban is, mondhatni nagyobbat, mint Geoffrey kiskirálykodása. Ezek után Lloyd sikertelennek bizonyult Geoffrey meggyőzésében, mivel a férfi fenyegetni kezdte a véni hivatala törlésével. A többi vén a vitában inkább Lloyd pártjára hajlott, de ekkor kiderült, hogy a dörzsölt Geoffrey egész idő alatt jelentette a fiókhivatal felé az ügy saját verzióját, a többiek háta mögött. A koordinátor elleni „lázadás” azt eredményezte, hogy Lloyd – ugyan vén maradhatott -, de minden kiváltságát elveszítette (nem olvashatott fel és megfosztották őt is és feleségét is az úttörő státuszuktól), míg Geoffrey egy ejnye-bejnyében részesült csupán (csak évekkel később fosztották meg pozíciójától).
De akármennyire is fájdalmas volt Lloyd-nak megtapasztalnia a vének közötti játszmákat és ügymeneteket, az mind eltörpült ahhoz képest, amikor neki magának kellett szembenéznie súlyos házassági problémákkal. Vajon mit fog tenni? Mit tehet egy felvigyázó, akinek súlyos nehézségei támadnak, ugyanakkor azt is tudja, hogy nem számíthat segítségre véntársaitól, hiszen pontosan tudja, hogy mennyire nem ez az érdekük, hanem esetleg azt várják, hogy ’mikor tegyék már el láb alól’.
A hóhér akasztása Lloyd-nál akkor következett be, amikor felesége Dijana egy alkalommal elolvasta egy SMS-ét, amit egy olyan lány küldött, akivel korábban online ismerkedett meg. Első reakciójában a fiatal férjben felment a pumpa, hogy hogy merészeli felesége elolvasni az üzeneteit, és kiabálni kezdett vele. Aztán elkezdett kitisztulni a kép, hogy az egyedülállóság évei alatt kifejlesztett kiberszex, ami megvédte őt attól, hogy „paráznaságot” kövessen el, mostanra megrögzöttséggé fixálódott, és kezdett gondot okozni a házasságában. Lloyd rettenetesen szégyellte magát, és végül belátta, hogy feleségének minden joga megvan ahhoz, hogy ismerje annak a személynek a dolgait, akihez hozzáment, és akiért áldozatokat hozott. Lloydnak, aki komolyan abba a hitbe ringatta magát, hogy az amit titokban tesz nem tekinthető rossznak, amíg azzal nem árt másoknak, most szembe kellett néznie a saját árnyoldalával, melyet ezzel az érveléssel sikeresen el tudott hallgattatni. Különösen fájdalmas lehetett ez úgy, hogy közvetlenül az ezelőtti hónapokban azzal volt elfoglalva, hogy mások hibáira mutatott rá és azokat próbálta kijavítani. Vajon mit fog tenni ebben a helyzetben? Megpróbálja letagadni, lekicsinyíteni tettének jelentőségét, netán „megfegyelmezi” feleségét és rámutat annak hibáira? Megmagyarázza azt az emberi tökéletlenséggel, netán Jézus váltságáldozatával, mint amibe beleférnek az eféle kilengések? Hivatkozik Tanú neveltetése korlátaira, és arra, hogy milyen lehetetlen helyzetbe hozta őt (ami mellesleg igaz is lett volna)? Vagy szembenéz SAJÁT képmutatásával, és a kifogásokkal, amiket gyártott magának, miközben mások bűneit kritizálta? Képes lesz-e elismerni, hogy segítségre van szüksége, mert gondja van, mégpedig olyan, amivel nem tarthatja meg tovább a gyülekezeti pozícióját? Meg fogja-e kapni ezt a segítséget attól a szervezettől, mely kinevezte?
Lloyd rájött arra, hogy válaszút elé került, az egyik lehetőség az lett volna, hogy felesége bocsánatát kérje, ketten maguk között megbeszélik az ügyet és egyszerűen túllépnek a történteken. Érthető okokból nem lett volna kellemes dolog bármelyik véntársát beavatni ebbe a kényes magánszférába (főleg nem úgy, hogy egyesek alig várták a szaftos kis „titkos bűneit”, amikkel lebuktathatják végre...). A másik út a gyülekezeti vének bevonását jelentette volna, ami az összes kiváltság és tisztelet elvesztésével járna, és melyről Lloyd akkor úgy érezte, hogy értelmet ad az életének. Lloyd az első megoldás felé hajlott, a felesége a másodikat részesítette előnybe.
Helyes-e a vénekhez fordulniuk a Tanúknak?
(ez a rész nem szerepel Lloyd könyvében, de ennél a fejezetnél indokoltnak tartottam megtárgyalni ezt a témát)
Képen: Vének pásztori látogatáson
Forrás: https://www.jw.org/hu/kiadvanyok/konyvek/jehova-akarata/gyulekezeti-venek/
A vallásos szervezetekben nem ritka, hogy a hívek a pásztorokhoz fordulnak útmutatásért, vagy éppen bűneik megvallása céljából. Az Őrtorony kiadványok is ezt ajánlják, ami végső soron egy bibliai tanács: „Beteg valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet vén férfiait, és imádkozzanak felette és kenjék meg olajjal Jehova nevében. És a hitből való ima helyreállítja a gyengélkedőt és Jehova talpra állítja őt” (Jakab 5:14, 15).(Új Világ Fordítás)
Ha valaki bűnt követett el (vagyis olyan dolgot tett, amit az Őrtorony Társulat kiadványai bűnnek, helytelenségnek minősítenek), akkor azon kívül, hogy az illető Istenhez fordul imában, ’a gyülekezeti vénekhez is kell fordulnia, hogy a szükséges szellemi segítségről gondoskodhassanak’ az Őrtorony 1993. 3/15. száma szerint. De mi van akkor, ha valakinek fenntartásai vannak a vénekkel szemben, például úgy érzi, hogy nem fogják megérteni. Egy depressziósoknak szóló írásban (Őrtorony 1984 11/1.), egy asszony épp ilyen gonddal nézett szembe, viszont ’egy súlyos válság után mégis kénytelen volt elmenni hozzájuk’. Pedig ha depresszióról volt szó, akkor éppen elmehetett volna más tanácsadóhoz a gyülekezeti vének helyett, de erről nem szól a tanács. Elvileg nem minden esetben kell a vénekhez fordulni. Van olyan, „amikor nem súlyos vétségről van szó, a nézeteltéréseket mások bevonása nélkül is meg lehet oldani, és még a vénekhez sem szükséges fordulni”. A 2017/4-es tanulmányozásra szánt Őrtorony cikke ezt főleg olyan esetekre érti, amikor ’úgy gondoljuk, hogy igazságtalanul bántak velünk a gyülekezetben’. Ilyenkor a tanács, hogy inkább szenvedje el azt a sértett, mint ártalmas pletykákat terjesszen, vagy a vénekhez rohangáljon ilyen apró-cseprő ügyekkel. De persze az mindig helyénvaló, ha ’tájékoztatjuk a véneket, ha a gyülekezet egyik tagja komoly hibát követett el’. (kiemelések tőlem)
Összességében elmondható – és aki Jehova Tanúja volt, az tudja -, hogy a gyülekezeti tagoknak nem lehet magánélete, és nem kerülhetik meg a véneket ha komoly problémáik vannak, függetlenül attól, hogy bíznak-e bennük vagy sem, vagy a vének képesítettek annak a problémának a kezelésére (pl depresszió és abból fakadó viselkedési problémák) vagy sem. Képesítésüket, képességeiket sem vonhatják kétségbe anélkül, hogy ne néznének szembe „Jehova szervezetének bírálata” vádjával. Ha az érintett személy nem fordul önként a vénekhez, akkor valaki előbb-utóbb jelenteni fogja őt nekik.
A vének felhatalmazása arra, hogy a gyülekezeti tagok életébe beleavatkozzanak, afelett döntéseket hozzanak, a szervezettől jön, melynek „isteni” eredete nemhogy nem bizonyított, de erősen megkérdőjelezhető. Ezért senki nem köteles kitennie magát egy ilyen megaláztatásnak, ami egy ilyen belső bírói eljárással együtt jár – amin Lloyd is keresztülment. Ha már egy ébredező Tanú vagy, aki úgy is el akarod hagyni a szervezetet, úgy láthatod, hogy nem avatsz be illetékteleneket a magánéletedbe, ráadásul olyanokat, akiknek nincsen ehhez több közük, mint a helyi újságkihordónak, vagy vízóraleolvasónak. Mivel átlátod a Jehova Tanúi szekta jellegét, így tudni fogod, hogy maga a hitrendszer nem alkalmas komolyabb lelki problémák kezelésére, mert nem arra van, hanem a tagok kontrollálása céljából. De mivel ezt soha nem fogják elismerni, így ha bevallod a „bűnödet” akkor csak megszégyenítenek, megaláznak – ahogyan ezt Lloyd-dal is tették -, melyeket Isten fegyelmezési módszerének tekintene és a végén te leszel a bűnbak, ha „nem engedelmeskedsz a tanácsoknak”. A helyzet hasonlítható ahhoz, ha tanúja lennél egy részeg sofőr ámokfutásának az utakon. Valószínűleg nem fogsz elé ugrani abban a hitben, hogy majd időben meg fogja állítani a járművét, mivel ha van jogosítványa, akkor ezt kellene tennie. A gyülekezeti kiadványok nagyon szépen leírják, hogy milyennek kell lenniük a véneknek, de ez még nem jelenti azt, hogy a te gyülekezetedben a vének meg is felelnek a velük támasztott elvárásoknak.
Más a helyzet, ha azonban komolyan hívő Jehova Tanúja vagy, aki meg vagy arról győződve, hogy az igaz vallásban van, és a szervezetet annak képviselőjének tekinted (mondjuk elég kicsi a valószínűsége annak, hogy ezt a cikket olvasod, de sose lehet tudni...). Túltetted magad az Isten szervezetének tökéletlensége paradoxonán (mivel Isten tökéletes, hogyan lehet az Őt képviselő szervezet tökéletlen ?!), és tegyük fel, hogy be szeretnéd tartani a játékszabályokat, akkor nem nagyon marad más lehetőséged, mint a vénekhez fordulsz. Bár nagy a valószínűsége annak, hogy egy vesszőfutásban lesz részed – sőt talán egy balesetet is el kell szenvedned, hogy az előbbi példára utaljak -, a problémád pedig ugyanolyan megoldatlan marad, mégis betekintést kaphatsz abba a nagyon is emberi eljárásmódba, ami jellemezheti ezeket a tanácsadásokat. Így eldöntheted, hogy felülbírálod-e a szervezetről kialakított elképzeléseidet vagy sem.
[Ha hiszel a vének isteni kinevezettségében, akkor még abban az esetben is hasznodra fordíthatod a tőlük kapott tanácsot, ha a valóságban nem is rendelkeznek semmiféle felhatalmazással (mint ahogyan nem rendelkeznek :)). Hogyan lehetséges ez? A János evangéliuma 11:49-51 mutat rá, hogy Kajafás főpap, aki Jézus megöletését eltervezte, valójában jövendőt mondott, és mivel abban az évben ő volt a főpap, a jövendölésének be kellett teljesednie. Igaz, nem azon a módon, ahogyan azt ő gondolta...mivel pontosan Jézus halálával lett a Törvény betöltve és félrerakva, amivel saját főpapi kinevezése is érvénytelen lett (függetlenül attól, hogy a Bibliában található történetek igazak-e vagy sem – egyiket sem akarom sugallni – egy mélyen indoktrinált személynek segítségére lehet, ha már mindenáron értelmet akar találni a saját hitrendszerén belül ... addig is, amíg nem látja át a „nagyobb képet”....).]
De az is lehet, hogy úgy döntesz, hogy nem tartod be a szabályokat, nem fordulsz a vénekhez „fegyelmezés” végett, főleg ha a „bűnöd” amúgy is titkos – jóllehet elfogadod a szervezet isteni felhatalmazottságát, vagy legalábbis úgy teszel, mintha elfogadnád azt. Ebben az esetben lehet azt fogod tapasztalni, hogy a karrierlétrán akadályok nélkül fogsz felfelé haladni. Persze előbb-utóbb szembesülni fogsz mások „bűneivel”, de mivel a sajátoddal sem tettél semmit, így főleg azok felé fogsz megértőbbnek bizonyulni, akik hozzád hasonlóan nem követik a szervezeti tanácsokat, melyeket az egyszerű tagoktól utolsó szóig megkövetelnek. Lloyd is megtehette volna, hogy szexuális szokásaival kapcsolatos és a házasságában fellépő gondjait egyszerűen lekicsinyeli, testi tökéletlenségnek nyilvánítja azokat, esetleg a feleségét hibáztatja, mások dolgába avatkozó hiszticsomónak minősítve őt, akit a főség elvére hivatkozva helyére kell tennie, de ekkor egy olyan karriert épített volna, aminek nincsen alapja. Így elmondható az, hogy jóllehet megaláztatáson kellett keresztülmennie, de ez a folyamat indukált egy mélyebb önvizsgálatot, mellyel végül sikerült megelőznie további hiábavaló évek feláldozását egy olyan csoport érdekében, mely csak kihasználja tagjait.
Maga a tény, hogy valaki a saját hitrendszere keretein belül és annak belső szabályai szerint szeretné rendezni a dolgait – függetlenül attól, hogy az a hitrendszer igaz-e vagy sem -, becsületességre vall (Zsoltárok 15:4/b.). Így megvan annak az esélye, hogy egy ilyen ember előbb-utóbb eljut annak határáig és hajlandó lesz maguknak a hitnézeteknek becsületes mérlegelésére is. Így saját maga ismerheti fel, hogy a bűnök megvallásának kötelezettsége a manipulatív szekták egyik jellemzője, és nem kell önmagát kiszolgáltatnia a képviselőiknek. Ily módon visszanyerheti a saját élete feletti irányítást, és ahhoz fordul segítségért, akiben megbízik és akkor, amikor ennek ideje számára eljött.
Végül Lloyd belátta, hogy a házassága, magánélete rendezése fontosabb bármiféle teokratikus karrier hajszolásánál és nem rendezheti ügyét a gyülekezeti vének bevonása nélkül. A házaspár úgy döntött, hogy elköltöznek egy másik gyülekezetbe, ahol a férj lemondott véni tisztségéről, bevallotta bűneit és elfogadta annak minden következményét, mely a gyülekezet részéről jöhettek fegyelmezés gyanánt. Lloyd egy levélben tudatta ezeket – beleértve szexuális jellegű problémájának elemeit is – az új gyülekezet véneivel, de ez nem volt elég, mert egy bírói bizottságot állítottak fel, ahol további zavarbaejtő szegmensekre voltak kíváncsiak . Az „Isten szervezetétől jövő fegyelmezés” jórészt kimerült a ronda részletekbe belemenő kutakodásokban, melyek érzelmi megterhelést okoztak (amit nyilván a bűnt elkövető saját magának köszönhet), megaláztatásban és megszégyenítésben volt része, mivel „feddés” bejelentésre került a gyülekezetben is. (Megjegyzem, hogy történt-e valódi tanácsadás, ami megcélozta volna Lloyd problémáját – a szervezeti sablonokon (imádkozz többet, várj jehovára stb..) kívül -, arról nem számol be az író. Gyanítom, nem történt ilyen, sőt a véneknek fogalmuk sem volt, hogy a fiatalember „bűne” mi módon hozható összefüggésbe a szervezeti tanokkal. Úgy tűnik, a „fegyelmezés” főként a „bűnös” lejáratásából állt.) Ma már Lloyd kellemetlenül gondol vissza arra, ahogyan kiszolgáltatta személyes magánjellegű problémáit a helyi véneknek, akiknek nem volt több közük ehhez, mint egy egyszerű újságosnak vagy kertésznek, de az akkori gondolkodása szerint ez nem tűnt természetellenesnek, mivel mélyen indoktrinált személyként nem volt képes átlátni annak a manipulációnak a természetét, melynek hatása alatt cselekedett.
Végül a házaspár viszontagságos úton Horvátországba költözött. De vajon milyen hatással lesznek rá a szervezeti korlátozások (ha egy tag egyik gyülekezetből egy másikba költözik, akkor az előző gyülekezetéből egy ajánlólevelet kapnak az új gyülekezet vénei) és egy új ország nyelvi akadályaiból fakadó elzártságból származó gondok? Mit fog tenni Lloyd most, hogy kikerül az állandó teokratikus elfoglaltságból, és nem fogja hallani (illetve érteni) azt a tanítást sem, amit gyermekkora óta egyfolytában hallott, és kénytelen lesz önmagába nézni, a problémái gyökeréig eljutni valahogy? Erről lesz szó a sorozat következő részében.
Forrás:
Lloyd Evans: The Reluctant Apostate
