A mentális egészség témaköre egy nagy területet ölel fel, amibe beletartozik a fizikai és lelki egészség, társadalmi jólét, önmegvalósítás, stresszkezelés, önállóság és sok minden más. Mentális zavarról vagy betegségről akkor beszélhetünk, amikor a változó körülményekre az egyén érzelme, gondolkodása vagy viselkedése olyan módon reagál, amely valamilyen hatással lehet a mindennapi életére és kapcsolataira. Könnyű persze rásütni valakire a bélyeget, ezért ebben a cikkben úgy állok ehhez a témához, hogy ilyen helyzet mindenkinél fennáll: mindannyian kerülünk vagy kerültünk (vagy kerülni fogunk) olyan helyzetbe, melyet nem tudunk uralni, amely meghaladja képességeinket, érzelmi reakciót vált ki, mégpedig nem az általunk kívánt vagy preferált irányba. Ezek az állapotok lehetnek átmenetiek vagy tartósak, és olyanokban nyilvánulhatnak meg, mint általános szorongás, fóbiák, depresszió, pánikroham, hangulatzavar, de a függőségek összes formája ide sorolható (alkoholizmus, drogok, internet- és játékfüggőség stb.). Általában a hitet, a vallásgyakorlást és a vallásos közösséget úgy tekintik, mint amelyek segítenek csökkenteni a mentális nehézségeket, lelki támaszt nyújtanak a szenvedőknek és segítséget a bajba szorultaknak. Ez néha igaz, de más esetekben éppen egy vallásos közösség maga is a stressz forrásává válhat, mégpedig nem is elhanyagolható mértékben. Azt hiszem, ez nem szorul külön magyarázatra annak, aki ezt a cikket olvassa (leginkább Jehova Tanúiról van szó), és most nem is arról szeretnék írni, hogy milyen nehézségeket lehet átélni egy fundamentalista csoport tagjaként, és miért nem (mindig) az a megoldás, hogy onnan az ember csak egyszerűen kisétál, hanem inkább arról, hogy mit lehet tenni az itt és mostban, a saját rendelkezésre álló kereteinken belül, ami lehet éppen egy fundamentalista vallásos közösség, melyhez történetesen ezer szállal kötődünk és súlyos következmények nélkül nem tudunk onnan kilépni se. Persze, ha meg tudod tenni, akkor tedd azt, de sajnos ettől sem fognak megszűnni a problémáid, zavaró érzéseid, gondolataid, maximum csak más irányba terelődnek. Azért valamivel könnyebb a csoporton kívül szembenézni a mentális nehézségekkel, ugyanezt csoporton belül nagyságrendekkel nehezebb lehet megtenni – de azért nem lehetetlen. Ha ez utóbbi helyzetben vagy, akkor melegen ajánlom, hogy tarts magadban ezt a folyamatot, akár tekintheted úgy is, mint "személyes tanulmányozásodat", sőt még szőhetsz köré egy "teokratikus köntöst" is a saját védelmed érdekében. (Ha ehhez segítségre vagy ötletekre van szükséged, akkor nyugodtan írhatsz az emailcímre (jobb sarok fent), ha tudok, segítek.) 

A címben feltett kérdés költői: van-e baj velünk akkor, ha mentális zavarokat észlelünk? Röviden: nincs. A jelenlegi élet annyira bonyolult, a helyzetek néha olyan kilátástalannak látszódhatnak, hogy egyszerűen fogalmunk sem lehet egy-egy helyzetben, hogy mit tegyünk vagy mit ne. Igaz , hogy bizonyos körülmények (pl egy korlátozó fundamentalista csoport (szekta) tagsága) felerősíthet bizonyos mentális nehézségeket, de maga a szekta-jelenség is egy már hosszabb ideje létező - és kezeletlen - társadalmi problémára adott válasz, amire mi maguk is egy választ adunk akkor, ha belefutunk az ideológiai határba, vagyis észrevesszük, hogy manipulálva vagyunk. Szóval maga a "mentális nehézség" akár egy adekvát válasz is lehet, amelyet egy bizonyos szituációban önmagunk védelme érdekében fejlesztettünk ki. Ezért nem jó, ha úgy közelítjük meg ezt a kérdést, mintha velünk valami gond lenne, vagy éppen valami "bűnt követtünk volna el", amiért "bűnhődnünk kellene", vagy valamiért meg kell javulnunk, mert így, ahogy vagyunk, nem vagyunk jók. Ugyanakkor az sem egy teljesen jogos megközelítés, hogy mindig, mindenről valaki más tehet, és nekünk semmi dolgunk nincs azokkal a helyzetekkel, melyek jelen vannak az életünkben, csak "várnunk" kell arra, hogy majd valaki jön és megoldja ezeket a gondokat, kiemel minket a bajokból, vagyis "megment". Egy fundamentális vallásos közösség (korábbi vagy még jelenlegi) tagjaként valószínűleg már beleestél valamelyik végletbe, és bizony nehéz lehet abban dönteni, hogy akkor most mit tegyél: keress-e kiutat a helyzetedből vagy csak várj türelemmel? Ezt a kérdést szeretném körbejárni, ha valakit érdekel, de persze a végső döntést mindenkinek magának kell meghoznia. 

Melyik az a pont, amikor szakember segítségét érdemes bevonni? Ezt nem mindig könnyű belülről érzékelni, márpedig ha nem onnan fakad, akkor sok hasznunk nem lesz belőle. Mások esetleg láthatják, hogy valami gond van nálunk, és talán jó szándékkal felhívhatják figyelmünket arra, hogy létezik segítség, míg megint mások esetleg saját tudattalan tartalmaikat vetítik ki ránk és küldenek terápiába, mert szerintük mi "bolondok" vagyunk. Ezek legtöbbször nem segítenek, sőt még károsak is lehetnek, bár mindez attól függ, hogy mi magunk milyen tudatossági szinten vagyunk (azt is lehet pl, hogy ahol "bolondnak" néznek, ott azt mondjuk, hogy igaz, és elmegyünk terápiába, ahol aztán meglátjuk, hogy a környezetünk mennyire mérgező és káros számunkra és így ki tudunk onnan lépni :) ). Egy akármilyen terápia hasznossága leginkább attól függ, hogy honnan hová szeretnénk eljutni, és milyen szándékkal. Szóval én inkább a belső fejlődés iránti igényt tartanám kívánatosabbnak, mint a külső körülmények nyomását, bár ez utóbbi sokkal népszerűbb és magam is jobban reagálok az ilyen "seggberúgós" motiválásokra. Ez van. Magyarul, nem kell megvárni, míg ég a ház, mert anélkül is lehet tűzvédelmi óvintézkedéseket tenni. Melyek lehetnek azok a pontok, amikor érdemes lehet elgondolkodni egy mentális szakember bevonásán? Ilyenek lehetnek krízishelyzetek, haláleset, veszteségek, egzisztenciálisan nehéz helyzetek, válás, természeti katasztrófák stb., vagy mindezek kombinációja, melyekben valaki úgy érzi, hogy összecsaptak a hullámok a feje fölött. Bár sok múlik az akaraton és a környezet által nyújtott segítségen abban, hogy valaki ezeken felül kerekedik vagy sem, azt nem árt tudni, hogy ezen krízishelyzetek mögött sokszor mentális állapotok (szorongások, depresszió, függőségek stb.) állhatnak, így ha magán a nehéz helyzeten úrrá is leszünk, de nem kezeljük a mögöttes okokat, akkor nagy valószínűséggel újra "megteremtjük" magunknak a nehézségeket. Amikor valaki súlyos krízishelyetben van, azt nem lehet úgy átvészelni, hogy majd a családra, barátokra, munkatársakra támaszkodik, és őket TERHELI a bajaival. Mindig akad egy-egy "együttérző" fül, aki meghallgat, vagy aki még gyakorlati segítséget is képes nyújtani, de egy súlyosabb esetben nem becsületes dolog ráterhelni bajainkat ismerőseinkre, barátainkra, mert ez visszaüthet. A Jehova Tanúinál (és azoknál is, akik ebben a vallásban szocializálódtak) létezik ez a hamis elképzelés, hogy terápiába csak a "hülyék" járnak, na meg itt van a "testvériség", akik majd cipelik a terheimet ("egymás terhét hordozzátok"), mert hát én is hordom másokét, és ez a mentalitás még a csoport elhagyása után is megmaradhat valamilyen formában. Elképzelhető, hogy azok közé tartozol, akik valamilyen dogmát húznak ezek köré a nehézségek köré, védve magadat a valóságtól, a saját valóságodtól. Úgy gondolod, hogy a háborúk, éhségek, természeti katasztrófák és gonosz emberek csak része valami "utolsó napoknak", és neked nincs más dolgod, mint ragaszkodni a túlélés valamilyen formájához és hinni a megmentésben, akkor tedd azt, mert nagy szükséged lesz rá! Bár tiszteletben tartom döntésedet, inkább olyan személyeket szeretnék megszólítani, akik aktív résztvevői szeretnének lenni sorsuknak és a mai világ történéseinek, valahogy úgy, mint azok, akik a hullámokban nem ellenségeket, hanem lovaglási lehetőségeket látnak. „Szerencsére” mai világunk bőven gondoskodik arról, hogy mindig el legyünk látva valami aktuális drámával, krízessel vagy kilátástalan helyzettel, így egyre nehezebbnek fog bizonyulni az a fajta élet, amikor éppen csak az orrunkat a víz fölött tudjuk tartani két hullámcsapás közt, miközben kétségbeesve kapaszkodunk a számunkra túlélést biztosító, de állandóan felforduló csónakba. Az Univerzum (vagy akárki, akiben hiszünk vagy nem hiszünk) így szeretne gondoskodni arról, hogy tudatába kerüljünk saját mentális nehézségeinknek és lehetőleg nézzünk szembe azokkal. Nincs olyan súlyosan kilátástalan helyzet a mai világban (beleértve a politikát, családi válságokat, élelmiszer-elosztást, klímaváltozással járó szélsőséges időjárást), ami ne a ma élő emberek mentális gondjaiból fakadna, illetve ne lenne összefüggésben azzal. És ez a rákfenéje akármilyen "megmentésben" hívéssel - legyen az Isten, Jézus, földönkívüliek, aktuális politikus, stb. - hogy hiába is történne ilyesmi, a "túlélők" ott fogják folytatni, ahol abbahagyták és semmi perc alatt újrateremtik ugyanazokat a helyzeteket, amelyek miatt "túlélésre" kényszerültek.  Senki sem vonhatja ki magát tehát azalól, hogy megtanuljon szembenézni a saját dolgaival, csak hát ez nem olyan könnyű, az ember azt sem tudja hogyan álljon neki. 

Persze benne maradhatunk az össznépi játszmában, és nyugodtan hihetjük azt is, hogy mindenki "mással" van a gond, ahogyan a világ működésével is, majd jön valaki vagy valami, aki vagy ami megoldja ezeket, minket meg "megment", mert mi olyan áldott jó emberek vagyunk. Megkönnyíthetjük a saját (és mások) életét is, ha önként látjuk be, hogy esetleg segítségre lehet szükségünk, és szintén önként teszünk lépéseket saját jól felfogott érdekünkben. Akárhogyan is dönt valaki, a mentális, érzelmi, pszichés, lelki gondjaival érdemes lesz foglalkoznia - mégpedig neki magának - nem árt, ha legalább átlátja a lehetőségeit és korlátait. Főleg akkor, ha egy olyan korlátozó vallásos csoport tagja (vagy tagja volt), amely mindent megtett, hogy eldémonizálja a terápiákban való részvételt és a modern önsegítő technikák elsajátítását, ehelyett sokszor elmebajba és/vagy öngyilkosságba kergette tagjait (vagy volt tagjait). Nem elfogadható az az érvelés, hogy nem én okoztam a sérelmet, menjen terápiába az, akinek erre szüksége van. Ha valaki így gondolkodik - amihez kétségtelenül joga van - az inkább ne is olvassa tovább ezt a cikket, mert egyrészt nem neki szól, másrészt meg fel fogja idegesíteni az egész, ráadásul még érteni sem fogja, sőt ami rosszabb, félre fogja érteni az itt közölt információt (ami amúgy sem egy szentírás, csak egy személyes tapasztalaton alapuló segítségnyújtás kíván lenni) Szóval, aki úgy érzi, hogy ő inkább egy áldozat szeretne maradni és megvárja, amíg valaki kiemeli őt a gondjaiból, az inkább ne olvassa ezt az írást, amit amúgy sem teszek kötelezővé. 

Alább összeszedtem néhány olyan információt, mely hasznosnak bizonyulhat abban, hogy ha valaki nem tudja, merre induljon el, ha egy vallásos csoport tagjaként észleli, hogy mentális nehézségekkel küzd, és nem elégszik meg a vezetők által nyújtott segítséggel. Hova érdemes menni, hol érdemes kezdeni és mire lehet számítani, ÉS ami lényegesebb, hogy mire NEM, ha valaki egy mentális problémája kezelésére keres szakembert? Összeszedtem néhány gondolatot, amiket hasznosnak találtam, miközben magam is egy kontrolláló szektából kerestem a mentális kivezető utat, hátha mások számára is segítség lehet.  

1. Pszichoedukációs programok

Ezek olyan könyvek vagy klubok, melyek segítenek elsajátítani néhány alapfogalmat és meglátni bizonyos összefüggéseket. Ezek azért lehetnek hasznosak, mert egy új nézőpontot hozhatnak be, pl segíthetnek átlátni azokat a mintákat, melyeket gyermekkorunkból hoztunk, és segíthetnek egy új nézőpontból ránézni helyzetekre. Ilyenből manapság rengeteg, jó és hiteles forrás áll rendelkezésre, tényleg csak ki kell nyújtani a kezünket. Nagy előnyük, hogy aránylag olcsók (de sok ingyenes anyag is elérhető), így kevés befektetéssel juthatunk előrébb a gondjaink kezelésében. Hogy miért nem elég a vallásosság, a bibliaolvasás és az imádkozás? Azért, mert ha mindezeket anélkül végezzük, hogy a saját személyiségünkre és annak zavaraira rátekintenénk, akkor a vallásos vagy szellemi irányzatok tévútra vihetnek. Mégpedig úgy, hogy nem is tudunk róla, hiszen nem látunk rá a saját mintáinkra, mozgatórúgóinkra. Magyarul, vakfoltunk van, vagyis nem látjuk a fától az erdőt. 

Néhány ilyen program, mely magyar nyelven is elérhető: Önazonos vagyok klub (Knapek Éva), Motiverzum (Szabó Péter), Younity (Gilányi Attila) és sok hasonló közösség. 

2. Kognitív terápiák

A pszichoedukáció hasznos lehet, de nem helyettesíti az egyéni terápiákat. Ezekből is sokféle létezik, melyek egyike a kognitív pszichoterápia, melynek lényege, hogy a páciens gondolkodási folyamatainak átalakításával próbálja elérni az érzelmi állapotból fakadó életvezetési vagy egyéb problémák kezelését. Ehhez persze fel kell térképezni az adott személyre jellemző gondolkodás eredetét (gyermekkor) és új megküzdési stratégiák elsajátításával korrigálni a kialakult helyzetet. Fontos észben tartani, hogy a kognitív terápiák célja nem a szülők hibáztatása vagy elszámoltatása, hanem saját gyermeki énünk hitelesítése. A kognitív terápiák hatásosak tudnak lenni, főleg azoknál az embereknél, akik nagyon a gondolataikban, az agyukban élnek. Mégis, léteznek korlátaik: legtöbbször megmaradnak a gondolkodási folyamatok felszínességén, nem képesek lemenni mélyebb okokra, a gyermekkori traumák feltárásával nem minden esetben segítenek, mert kiutat nem képesek mutatni (nem is ez a feladatuk, amúgy). És mivel kb annyi problémás élethelyzetünk van, ahány gondolatunk, így eléggé sziszifuszi lehet ez a fajta megközelítés, ami miatt függőséget is kialakíthat. Egyesek évtizedekig járhatnak terapeutához úgy, hogy még mindig "nem dolgozták fel" ugyanazt a gyermekkori sérelmüket. A kognitív terápiával eljuthatunk oda, hogy mindannyian "áldozatok áldozatai" vagyunk, és hajlamosak lehetünk felmenteni szüleinket a felelősségük alól, ami kb. ugyanolyan káros, mintha őket vádolnánk felnőtt életünk alakulásáért. A terápia egy ponton átmehet egy pótcselekvésbe, vagyis holtpontra lehet vele jutni, de nagyon drága hobbivá is válhat, mert egy terápiás ülés ára akár több tízezer forint is lehet, ami havonta is tetemes összegre rúghat. Fontos megérteni a múltat és beszélni a fájdalomról, de csupán az intellektuális megértés önmagában nem fogja begyógyítani a sebeket, a legjobb esetben is csak beindíthat egy folyamatot. Ha tehát valaki attól várja, hogy jobban legyen, ha agyilag megérti és felfogja a traumái hátterét, az csalódásnak teheti ki magát. 

A kognitív terápia mégis kihagyhatatlan a legtöbb esetben, de érdemes egy konkrét helyzetre fókuszálva egy bizonyos időtartamra korlátozni azt (ebben segíthet a pszichoedukáció, mert akkor jobban képesek leszünk felmérni, hogy mi az a terület, amivel foglalkozni szeretnénk). Sajnos nem minden szakember "jó", vagyis ez is relatív, én ezt úgy értem, hogy nem minden szakember ment le önmagában elég mélyen ahhoz, hogy a kliensénél is képes legyen átlátni a folyamatokat. Aki egy kontrolláló szektából keres kiutat, mert ott szenvedett el valóságos és súlyos sérelmet (pl elszakították kiskorú gyermekeitől, szétzúzták a családját, meghalt egy családtagja a szekta tanaival összefüggésben, bántalmazást, netán szexuális erőszakot élt át, amit a szektában megpróbáltak eltitkolni stb.) annak valószínűleg nagyon mély belső munkára lesz szüksége, és nemcsak az okozott károk végett, hanem annak feltárása céljából is, ami miatt ő maga egy ilyen szektában keresett és talált menedéket magának. Gyanítom, hogy Magyarországon nem létezik ilyen terapeuta, attól még lehet találni, egy olyan szakembert, aki járatos a nácisztikus manipulációban, de azért nem árt saját kutatást is beletenni a szekta múltjával és valós történelmével kapcsolatban, mert ez nagymértékben segíthet. Erről egy összefoglaló oldalt készítettem, ami ITT érhető el. 

A kognitív terápia nem egy baráti beszélgetés; a valóban jó terapeuta képes lesz feltenni azokat a releváns kérdéseket, melyek a pácienst a gyógyulás útjára terelhetik, de ez sokszor fájdalommal jár. Ezzel a folyamattal legtöbbször nincsenek tisztában a terápiát kérők, ezért az első "kellemetlen" megnyilvánulást személyeskedésnek, sőt sértésnek veszik, és abbahagyhatják a terápiát, sőt még szét is kürtölik, hogy ez vagy az a terapeuta "rossz". Pedig lehet, hogy ők nem állnak készen a gyógyulásra, a szembenézésre, mert jelenleg még kisebb fájdalommal jár fenntartani egy diszfunkcionális helyzetet, mint megkeresni annak okát. A jó terapeuta tisztában van ezzel, és munkájáért meg fogja kérni az árát, hogy ezzel is szűrje azokat, akik még nem készek az önmagukkal való komoly munkára, csak egy "megértő fülre" vágynak (az Őrtorony-szervezet manipulációinak feltárása hasznos és fontos lehet, de ez még NEM az önmagunkkal való szembenézés). Számolj ezzel akkor, amikor a terápiák árát nézegeted: az olcsóbbal is jól járhatsz, ha csak kipanaszkodni szeretnéd magad, de ha eredményt akarsz, akkor érdemes egy jobbnevű "keményebb" valakit találnod, de akkor a gatyát fel kell kötni. Ez a te döntésed! 

Fontos! Amire egyetlen terapeuta sem képes, az az, hogy megoldja életed problémáját helyetted. A "segítő" szakember nem azért van, hogy elvidd oda a bajaidat - ahogyan a szervízben leadod az autódat és mész érte, amikor kész -, és akkor majd ő mond valami okosat, vagy elintéz valamit neked egy ismerősével vagy valami hasonló "csodát" tesz érted és helyetted. Ez inkább olyan, mint a nyelviskola: nem elég, hogy be kell fizetned a tandíjat, hanem tanulnod is kell, sőt még ki is kérdeznek, vizsgáztatni is fognak! (nyilván egy terápián nem kell vizsgát tenni, a vizsga, majd az életed maga lesz) Amikor emberek arról panaszkodnak, hogy mennek egyik terapeutától a másikig, mert nekik "senki sem tud segíteni", akkor ott legtöbbször nem a terapeutával van a baj (nos, lehet azzal is, de az illető még olyan szinten van, amiért csak az ilyen terapeutákhoz, hályogkovácsokhoz tud kapcsolódni). A helyzet hasonló ahhoz, mintha pl. egy műtétre lenne szükséged, de nem szeretnéd, ha az orvos felvágna: valószínűleg menekülni fogsz a fájdalom elől, attól még a bajod, amit meg kellene műteni, nem biztos, hogy el fog múlni. Talán a terápiás kultúra nem éppen a legvonzóbb, de ez is csak néhány évtizede nyílt lehetőségként az emberek szélesebb tömegei számára, vagyis mondhatni, gyerekcipőben jár még. Képzeld el azt a helyzetet, hogy egy olyan körülményben vagy (pl. egy háborúban), ahol nem áll rendelkezésre altatás, sőt megfelelő felszerelés, de még csak orvosból is csak egy lódoktor van jelen, aki megmentheti az életedet azzal az eszköztárral, ami rendelkezésére áll, de az valószínűleg fájni fog. A másik lehetőséged az, hogy esetleg meghalsz. Bizonyos értelemben valahogy ezen a szinten van (még) a kognitív terápia is (sőt, volt olyan is, amikor még ez sem volt). Egyszer majd biztos jobb lesz, de addig mit fogsz csinálni? Tény és való, hogy nem minden terapeuta ismeri fel kompetenciahatárait, ezért lehet, hogy olyan dolgot akar "kiterápiázni", amire másféle megoldás lenne szükséges. Ez a tipikus kalapács/szög problémakör: akinek kalapács van a kezében, az hajlamos lehet mindent szögnek látni. Sokkal fontosabb a terapeutánál az, hogy neked, mint páciensnek, milyen szándékod van: meg akarsz-e gyógyulni, meg akarod-e oldani életed nehézségeit, mert ha igen, akkor sikerrel fogsz járni még akkor is, ha "váltott lovakkal" (vagyis különféle terapeutákat is kell igénybevenned, ne adj isten, nemet kell mondanod valamire) kell haladnod. Ezek mind az "utazásod" részét fogják képezni. A kognitív terápia a saját igazságod megtalálásában tud segíteni, ami éppen olyan fontos, mint mások igazsága. 

A pszichoanalízis (amikor az orvos és beteg közötti diskurzus során próbálnak felmérni patológiákat és kezelni betegségeket) atyja Sigmund Freud ideggyógyász volt, akinek módszerét ugyan sok kritika érte, mégis forradalmi áttörésnek számított a 19. századi kegyetlen "gyógymódokhoz" képest, ahogyan az akkor csak "elmebetegekként" nyilvántartott embereket kezelték (a korábbi századok boszorkányüldözései még ennél is rosszabbak voltak). Freud egyes felfedezései annyira sokkolók és hihetetlenek voltak, hogy később ő maga is elzárkózott saját módszereitől, kétségbe vonta az analízis során felmerülő emlékek valódiságát. Ettől még a mai pszichoterápiáknak van létjogosultságuk és mindenképpen hasznosak még akkor is, ha vannak bizonyos határaik.    

3. Szellemi utak

Ezek olyan ősi ismeretek, tudásanyagok, melyek már kiállták az idő próbáját. Részben hagyományos "szentírásokban", de olyan világirodalmi remekművekben, művészeti alkotásokban is fellelhetők azok a magasabb rendű gondolatok, melyek mintha egy "égi óceánból", egy Felsőbb Tudatosságból kerültek volna le az emberek közé bizonyos embereken keresztül. Közös jellemzőjük, hogy hétköznapi tudatállapotban kevésbé, illetve egyáltalán nem érthető művekről van szó. Általában csak megilletődünk ezen tudás előtt, elképzelni sem tudjuk, hogy ember ilyesmit hogyan alkothatott, írhatott, festhetett, zenésíthetett meg. 

Ide tartoznak a vallási irányzatok is az ősi spirituális tudással együtt. Egy nagy csomag, mely sok-sok évezreden, évszázadon keresztül különféle formákban nyilvánult meg, melyek köré mozgalmak, egyházak szerveződtek. Próbálták magyarázni, dogmarendszereket építeni köréjük, több-kevesebb sikerrel, megmagyarázni a szövegek értelmét, beleilleszteni azokat a jelen eseményeibe, lerángatni a hétköznapi emberi értelem számára érthető szintre. Elméletileg bármilyen szellemi úton járást a személyiség megdolgozásának kellene megelőznie, de mivel manapság a világ tényleg a feje tetejére állt, és boldog-boldogtalan "szenteskedni" akar valamilyen formában, így évszázadok óta a legtöbb szellemi irányzatra rátelepedtek olyan emberek, akik nem foglalkoznak önfejlesztéssel. Jézus ezt úgy fejezte ki, hogy úgy vesznek részt egyesek ünnepi alkalmakon, hogy nem viselnek megfelelő öltözetet (Máté 22:8-14). És itt nem arról van szó, hogy valaki szépen tud-e viselkedni vagy sem, mert az ilyesmi csak az emberi szemeknek szól - és sokszor inkább félrevezető - hanem inkább arról, hogy mennyi önmunkát tett bele abba, hogy saját személyiségi zavaraival foglalkozzon.  

A szellemi szövegekkel kapcsolatban általában nem szokott felmerülni, hogy ezek a szövegek azért és úgy vannak megírva, hogy csak akkor váljanak érthetővé, és azok előtt, akik kinyitják, megnyitják önmagukat a magasabb tudatosság felé (vagyis "megalázzák" magukat), különben nagyon könnyen félreérthetővé válnak. Szóval, amikor azon kapod magad, hogy nem érted ezt vagy azt a bibliai szöveget, akkor ahelyett, hogy tanítókat, magyarázókat keresnél magadnak, inkább tedd fel a kérdést: mi az, ami miatt akadályozva van a szellemi látásom?  Ez általában a nehezebbik út, sokkal könnyebb az, ha találunk egy számunkra szimpatikus "magyarázót", aki vagy ami általában olyan megfejtéseket, válaszokat ad, amiket hallani szeretnénk, és ezzel mindenki jól jár. Vagy mégse? A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen kedves és karizmatikus személyiségek, akik érteni vélnek dolgokat, vagy akikről mi gondoljuk, hogy értik, amit mondanak, egy idő után dogmarendszert alkotnak, rátelepednek az értelmezési keretre és valamilyen módon másokat is annak követésére kényszerítenek. Ezek az irányzatok ideig-óráig léteznek, majd a történelem süllyesztőjébe kerülve kimennek a divatból, hogy helyüket újabbak vegyék át. Nem kell lenézni ezeket a mozgalmakat, ahogyan nem nézzük le gyermekkori játékainkat sem, sőt az Isten és ember közötti kapcsolat is fejlődik, egyre inkább elvárt a felnőtté válás egy vallásos ember számára is. Mondhatni, a nyájszellem már kiment a divatból, ezért sok egyház belátta, hogy szükséges behoznia az első két pontban említett módszereket (pszichoedukáció és terápia), míg más egyházak éppen abból élnek és generálnak maguknak nagyon is fizikai előnyöket, hogy tagjaikat tudatlanságban tartják, sőt kifejezetten elijesztik őket attól, hogy ilyen témákban tájékozódjanak, netán személyiségbeli elakadásaikra terápiás kezeléseket javasoljanak a hitélet gyakorlása mellett. Aztán ha félreértik az - amúgy félreérthető - szövegeket, az az ő bajuk lesz, mossák kezeiket, ők arról nem tehetnek. Ismerős? Többször eljátszotta már ezt a Jehova Tanúi mögött álló szervezet, a híveik kárára. Egy zárt rendszerben a tagok nem értelmezhetik az írásokat szabadon, ehelyett a vezetőiknek kell engedelmeskedniük, mintha gyerekek lennének. A vezetők pedig megpróbálnak valami magyarázatot beleerőltetni az adott szövegbe, aféle "vajon mire gondolhatott a költő?” stílusban, de mivel ők sem foglalkoznak a saját személyiségbeli elakadásaikkal, így várhatóan tévedni fognak. "Szerencsés esetben" az egyház maga, annyira abúzív, hogy a "bárányka" úgy érezheti, hogy szüksége van terápiára, hogy feldolgozza a történteket (ebben pl a Jehova Tanúi elég jók, az ilyen sokkterápiában), így a cél szentesítheti az eszközt, de ez nem a kívánatos út, nem javasolnám senkinek se. A valódi szellemi utak nem okoznak kárt, így azokkal érdemes élni. Ilyen lehet pl. a Biblia, ha az olvasó nem tulajdonít neki kizárólagosságot, és tudatában van annak, hogy az egyházi kánon csak egy töredéke annak a tudásnak, ami ténylegesen rögzítésre került. A vallásos fundamentalizmus, vagyis a Biblia kizárólagos és szószerinti értelmezése, már eleve kizárja magát e kritériumok alól, így hiába van a  Szent Könyv tudománya, több kárt okozhat, mint hasznot. A nyitottságot fenntartani szükséges, mert nem egy lezárt tudásról van szó, nem ez a "bölcsek köve". Érdemes olyan csoportot találni, ahol nem társítanak a szent könyvekhez ideológiai magyarázatot, biztosan van ilyen is. De manapság már rengeteg olyan szellemi kör is létezik, melyek vallástól teljesen függetlenek, ilyenek pl az antropozófián, alkímiai ismereteken alapuló mozgalmak. A lényeg, hogy nem azért van ennyiféle irányzat, mert félre akarnak minket vezetni, hanem azért, mert a történelem során különféle kultúrák ugyanazt a jelenséget más rendszerekben, nyelvezetben írták le, és mivel sokfélék vagyunk, mindenki másféle rendszerben érezheti magát jobban otthon. Az "egyistenhit" tehát nem kizárólagos, hanem befogadó és toleráns. Érdemes hát olyan szellemi utat követő csoportot választani, mely toleráns a másféle nézetekkel szemben.  

A vallásokkal kapcsolatban érdemes azt észben tartani, hogy nincs igaz vagy hamis vallás, mert mindegyik ma létező mozgalmat vagy rendszert emberek hoztak létre, így mindegyikben lesz igazság is meg hamisság is. Mi döntjük el, hogy mit kezdünk ezekkel, attól függően, hogy hova esik a súlypont a mi személyes életünkben. A vallásokra úgy érdemes tekinteni, mint egy kerék abroncsára, ahonnan bármelyik küllőn keresztül el lehet jutni a középpontba. Ha a külsőségeket vagy a dogmákat tekintjük, akkor csak a különbségeket látjuk, ami hitvitákhoz, sőt vallásháborúkhoz vezethet, de bármelyik vallásból el lehet indulni a középpontba egy belső úton, és ugyanott fogod találni magad. A vallási fanatizmus igazából egy kezeletlen mentális állapot, amikor egy elvakult elméjű ember úgy próbálja a világ dolgait "megjavítani", az Igazságot hirdetni, hogy kihagyja belőle a sajátját, nem értékeli ki neveltetését, nem dolgozza meg az abból fakadó személyiségbeli zavarokat. A vallásosság csak a személyiségfejlesztéssel együtt működik (és szerintem fordítva is igaz… de nem kell egyetérteni), ha csak az egyik van jelen, akkor az könnyen manipulálhatóvá teszi az embert, mert nem uralja a sorsát, hanem kiszolgáltatja magát valaki másnak, amit valószínűleg ki is fognak használni. Csak azért, mert sok gerinctelen ember a vallásosság leple alatt követ el bűncselekményeket és használ ki másokat, még az istenhit nem káros dolog. Ez a jelenség inkább azt mutatja, hogy az egyházakban nem mindig kezelik jól a mentális betegségeket és személyiségzavarokat, így a vezetők nem képesek különbséget tenni a vallásos odaadás és az elmebajok közt sem, így ahelyett, hogy segítséget nyújtanának "eltévedt báránykájuknak", még akaratukon kívül táplálhatják is fanatizmust. Bármilyen hiteles szellemi út követése, ha az adott hívő helyes szándékával találkozik, fel fogja hozni a turpisságokat, mind a hívőben (és akkor meg fogja látni saját fejlődnivaló területeit), mind pedig az adott vallási csoportban.      

4. Alternatív gyógymódok, holisztikus terápiás megközelítések

A kognitív terápiák a hétköznapi tudat által hozzáférhető elme szintjén dolgoznak, és bár ezek hatására előtűnhetnek a tudattalanban rejtett tartalmak is (vagyis visszaemlékezhetünk olyan gyermekkori történetekre is, amelyekre a terápia előtt nem emlékeztünk, vagy csak nem tulajdonítottunk jelentőséget), mégis a tudattalan és a tudatalatti tartogatják a valódi ismereteket. Igen ám, de ezek a testben kódolt módokon, vagy szimbólumok formájában vannak jelen, amelyeket nehéz lehet szavakba foglalni, és a tudatos elme szintjére felhozva kifejezni. Ilyen lehet bármilyen művészetterápia, hipnózis, kineziológia, Théta-healing, Belső Utazás, Belső Gyermek, NLP, vezetett imagináció, családállítás vagy egyéb transzgenerációs mintákat feltáró és gyógyító módszerek, de ide tartoznak a spirituális önismereti módszerek, az asztrológia, a kártyák, a számmisztika, a színterápia és az inga használata és még sok más is. A legtöbb életvezetési problémánk gyökere nem a gyermekkorunkban található, hanem sokkal korábban, a felmenőink életében jelenlevő helyzetekben van, amelyeket a családi öröklődési rendszeren (géneken, szokásokon stb.) keresztül megkaptunk. Vagyis egy súlyosabb életvezetési gond (alkoholizmus, függőség, betegségek) kezelése sikeresebb lehet, ha megkeressük azok generációs okát, és azt gyógyítjuk (oldjuk). Hogyan lehetséges ez? Léteznek erre módszerek, de ezek legtöbbje nem elérhető a hagyományos gyógyításban (még), ezért a nyitottság nem hagyható ki. Ha valaki nagyon racionális, és erős ellenállást tapasztal ezekkel az eo-spiri-izé módszerekkel kapcsolatban, akkor érdemes olyan programokat keresnie, amelyeket tudományos kutatások támasztanak alá. Ilyen lehet Dr Joe Dispenza és Bruce Lipton munkássága, könyvei vagy meditációi, melyek széles körben elérhetők, semmilyen vallási irányzathoz nem kötődnek, és mindkét tudós hitelesen képes elmagyarázni az általa kifejlesztett módszertan tudományos hátterét.

Hogyan lehet nyitott a holisztikus kezelések irányába valaki, aki egy fundamentalista vallásos mozgalom tagja (mint pl a Jehova Tanúi)? Az Őrtorony szerint óvakodni kell ezektől az ún. "önismereti módszerektől", mivel ezek mind boszorkányságok. Nyilván van ebben valami igazság, mivel elvileg bármiből lehet boszorkányságot (vagyis fekete mágiát) csinálni, ahogyan az emberiség történelme során csináltak is, pl magából a Biblia egyoldalú értelmezéséből is, melyet az egyházak inkább furkósbotnak használtak és kiátkozták azokat, akik nem értettek a papokkal egyet. Pedig elvileg nem olyan nagyon nehéz elfogadni a másféle gondolkodást, mert ahogyan van bal agyféltekénk, ugyanúgy van jobb is. A balegyféltekéhez tartozik a logika, az érvelés, a nyelv, a tudomány, a rendszerezés és hasonlók, míg a jobbagyféltekés működés felelős az érzésekért, a művészi kifejezésért, a kreativitásért, a holisztikus látásmódért, az intuícióért, és ez a részünk inkább néma, vagyis szavak nélküli. Ez nem boszorkányság, bárki utánanézhet, színtiszta tudomány. A Biblia több helyen említést tesz arról, hogy léteznek olyan alternatív gyógyítások, melyeket emberek hajtottak végre, mégis Isten ereje nyilvánult meg bennük (ilyen történet olvasható a 2Kir 5:6-14 részében, de Jézus életéről szóló részekben is számtalan említés történik ilyesmiről), ahogyan arról is, hogy éltek olyan emberek, akik a "szentkönyvek" nélkül is kapcsolatba tudtak lépni azzal az információs mezővel, ahonnan ezek a könyvek származtak, és képesek voltak abból kiolvasni bizonyos információkat. Ilyen volt pl. Hulda prófétasszony, aki egy olyan időben élt, amikor az "Isten szava” épp nem állt rendelkezésre (mert a korábbi uralkodók kedvesen eltüntették azokat a szem elől, pontosabban befalazták a tekercseket), de a nő így is hozzáfért hiteles információhoz. A 2 Krón 34. fejezete írja le az egész történetet, mely szerint Hulda gyakorlatilag ugyanazt csinálta, amit ma egy transzgenerációs oldáson lehet tapasztalni, vagy egy olyan tisztánlátónál, aki képes az Akasha krónikákban olvasni. 

Személy szerint nem ajánlom egy elkötelezett hívő Jehova Tanújának, hogy csalódva a gyülekezetben vagy kiábrándulva a vallásából olyan módon keressen enyhülést a gondjaira, amelyről még nem olyan régen azt gondolta, hogy azok "ördögi praktikák". Miért? Mert tényleg léteznek ilyen praktikák, melyekbe jó eséllyel bele is fog futni, ahogyan a Jehova Tanúihoz is bekerült, és ott is csak "becsapták". Hogyan kerülhetők el a csapdák? Úgy, ahogyan eddig is írtam, a kereső szándéka a leglényegesebb faktor. Ha te magad valóban önismereti céllal vagy és az igazságot keresed, vagyis a saját magaddal kapcsolatos teljes valóság megismerésére törekszel, akkor nem fogsz olyamikbe belemenni, amik mások megrontására, megjavítására, életükben való kutakodásra, pletykákra, jövőbeli dolgok kiderítésére és hasonló célokra fókuszálnak. A te érdeklődésedtől, irányultságodtól függ, hogy mire mondasz igen, vagy nemet, mit és kit engedsz be az életedbe és milyen hatást zársz ki onnan. 

A holisztikus kezelési formák atyja Carl Jung, aki Freud tanítványaként fejlesztette tovább a pszichoterápiákat, behozva a jelenségek mögötti archetípusokkal történő munkát. A vallás, a hit, a spiritualizmus fontos szerepet kapnak az egyén gyógyulásában. A külső tekintélyektől (szülő, vallási hierarchia, politika stb.) jövő hatások az egyén belső világában felelnek meg bizonyos archéknak, melyekkel sokkal hatékonyabban lehet dolgozni, mintha a fennálló helyzetet a fizikai szinten próbálnánk kezelni csupán. Ezen a ponton kezdődhet az önismeret igazán, mert a felnőtt személy ugyan felismerheti egy kognitív terápián, hogy bár a szülei okoztak neki traumákat (és most mindegy, hogy szándékosan vagy nem), azok olyan archékat aktiváltak benne, amivel neki felnőttként dolga van. A fizikai szinten mindegy, mit tesz vagy mond a szülő, és az is irrelevánssá válik, hogy milyen felnőtt-felnőtt kapcsolatot sikerült vagy nem sikerült kialakítani vele, mivel a saját belső "szülőnk" az, aki már a mi felelősségünk. A fizikai szülő, ahogyan minden más, életünkben jelenlevő jelenség (pl. egy szekta), csak ennek a belső, saját megdolgozatlan archénknak a fizikai világban történő megjelenése, és a belső világunk gyógyítása, helyreállítása az eredetihez, a külső körülményeinkben is változást eredményeznek. Ilyenkor már nem tekintjük magunkat áldozatnak, a körülmények tehetetlen bábjának, mert felelősséget tudunk vállalni a bennünk levő folyamatokért, ki tudunk lépni az áldozatszerepből és bele tudunk állni a feladatainkba.   

A "varázslatos" módszerek iránti kíváncsiság nem egyenlő a nyitottsággal. Egy szektában szocializálódott elmének, amely hozzászokott az omnipotens büntető-jutalmazó istenképhez, aki intoleráns más "istenekkel" szemben, felemeli a férfiakat (balegyféltekés gondolkodás) és lenézi a nőket (jobbagyféltekés megközelítés), kizárólagosságot hirdet, a szentkönyv szószerinti értelmezéséhez ragaszkodik, mert úgy gondolja, hogy abban minden (is) benne van, ami meg nincs, az meg nem számít, egyáltalán nem könnyű hirtelen "nyitottá" válnia. Ettől még kíváncsi lehet, ami beleviheti őt valami olyan sötét mágiába, amivel helyzete még rosszabbá válik. Nem véletlen, hogy óva int a Biblia az ilyesmitől, ami még nem jelenti azt, hogy a holisztikus terápiák valami gonosz praktikák lennének, de kétségtelen, hogy nem mindenki lehet érett a befogadásukra. Aki önismereti igény nélkül, puszta kíváncsiságból közeledik ilyen módszerek felé, ott az érettség megkérdőjelezhető. Természetesen mindenkinek joga van abban hinni, amiben csak akar, ha képes az azzal járó felelősség felvállalására. Számolni kell azzal, hogy egy erős és rugalmatlan gondolkodási rendszer (mint pl egy szekta) egy olyan gondolkodási keretet (szemellenzőt) tehet valakire, ami nem megfelelő az új dolgok befogadására, olyan, mint egy régi tömlő, melybe nem lehet új bort önteni. Ilyenkor inkább érdemes lehet arról az oldalról megközelíteni a kérdést, hogy vajon miért van/volt szükségem egy ilyen erős "önvédelmi" mechanizmusra? Mitől vagy kitől akartam megvédeni magam? Miért hasznos ez számomra? Miért jó nekem ez a keretrendszer? De mi van akkor, ha valaki úgy akarja megszüntetni a "pszichés" problémáit, hogy nem akarja vagy nem képes feladni a gondolkodása keretrendszerének azon elemeit, melyek számára vagy környezetére károsak (legyen az vallásos hitrendszer, családi hagyomány és/vagy nemzeti büszkeség)? Ilyenkor felmerülhet és akár hasznos is lehet a gyógyszeres kezelés.  

5. Pszichiátriai kezelések

Utoljára említeném meg a pszichiátriát, mely gyakorlatilag elmegyógyászat, vagyis az orvostudomány módszereivel diagnosztizál és kezel lelki eredetű betegségeket. Magyarul gyógyszereket írnak fel különféle lelki bajokra, és van olyan, akinek erre bármilyen okból szüksége lehet. Súlyos pánikrohamok, dühkitörések, katatón vagy ön- és közveszélyes állapotok esetleg szükségessé tehetik a gyógyszeres kezelést. Természetesen ezek nem fogják megoldani a kiváltó okot, és megszüntetni sem fogják azokat, de a kémiai kényszerzubbony alkalmazásával elérhető, hogy a beteg ne tegyen magában vagy a környezetében kárt. 

Amellett, hogy nem kampányolok a gyógyszeres kezelés ellen, meg kell említenem ennek a kezelésnek az árnyoldalait. Sajnos nem minden orvos áll a helyzet magaslatán, rengeteg visszaélés történik kiszolgáltatott állapotban lévő emberek sérelmére, amelyeket nehéz, illetve lehetetlen orvosolni. Az orvosok nem mindig ismerik a kompetenciahatárukat, és eleve feltételezik, hogy az a személy, aki besétál a rendelőjükbe, egész biztosan gyógyszeres kezelésre szorul, ezért az antidepresszánsokat, nyugtatókat (Rivotril, Xanax és társai) úgy írják fel receptre, mint a házi orvosok az antibiotikumot egy szimpla megfázásra. Az SZTK keretein belül nem mindig van lehetőség egy teljes állapotfelmérésre, így a páciens nagyon könnyen az orvos előítéletének áldozatává válhat, gyógyszeres kezelést kaphat még akkor is, ha kognitív vagy más alternatív terápiával is hatásosan lehetne kezelni a baját. Engem krónikus fejfájásokkal utaltak be anno egy kisváros pszichiátriájára, és először azt gondoltam, hogy ugyan mi bajom lehet ettől? Esetemben 3/3 arányban volt a használhatatlan, durva és embertelen orvosok száma, amivel nagyjából ki is merítettem az SZTK alapon elérhető kezelést, ami leginkább arra volt jó, hogy megtanuljak nemet mondani, felállni és kisétálni a rendelőből. Végül meggyógyultam krónikus betegségemből, a kezelőorvosaim nagy bánatára, akik mindent elkövettek, hogy a "betegségügyi rendszer" keretein belül tartsanak. Bár esetemben a pszichiátria hatékonysága gyakorlatilag 0% volt, azért nem gondolom, hogy ez lenne a teljesen általános, inkább olyan 10–30% közé tenném annak az esélyét, hogy valaki találhat normális kezelőorvost is, attól függően, hogy hol lakik és milyen anyagi lehetőségek állnak rendelkezésére. Hallottam arról, hogy sok Jehova Tanúja él ilyen gyógyszereken, vesz igénybe pszichiátriai kezelést és szed gyógyszereket a bajaira. Ha te magad, vagy egy családtagod is ezek közé tartozik, akkor nem javaslom, hogy abbahagyd a gyógyszerszedést. Ha kétségeid vannak a kezelőorvosoddal kapcsolatban, akkor talán érdemes lehet egy másik szakvéleményt is meghallgatni, netán magánrendelésbe elmenni, ha megteheted. Esetleg van mód egy kognitív terápiával kombinálni a kezelést vagy egy drámacsoporthoz csatlakozni. Egyes szelídebb módszereket (pl hangtálak, zeneterápia, színterápia, meditáció, relaxáció stb.) már alkalmaznak egyes, addikciót kezelő osztályokon, amelyeken járóbetegként is részt lehet venni. Számtalan lehetőség van, nem kell megelégedni azzal, hogy az ember beszedi a dilibogyót és várja a csodát (a "királyságot" vagy akármit), mert az életünk minőségéért a jelenben, az itt és mostban tudjuk a legtöbbet tenni.   

Manapság már léteznek olyan pszichiáter szakorvosok, akik könyveket adtak ki (Dr. Buda László, Dr. Bánky György könyveit érdemes keresni) és biztonságos módszereket dolgoztak ki és szabadalmaztattak (ilyen pl. a Dr. Buda László által megalkotott szomatodráma, Ultrarövid Terápia módszerek vagy Dr. Piczkó Katalin Szeretetkert programja). Bármilyen terápián szeretnél részt venni, minden esetben egyeztess a kezelőorvosoddal, ha visszaélésre gyanakszol, akkor fordulj a megfelelő hatósághoz. A lényeg, hogy ne hidd el magadról, hogy te inkompetens vagy "hülye" vagy, mert nem vagy az! Isten senkit nem tekint selejtnek vagy elmebetegnek, de olyan van, hogy a jelen emberi társadalom kitermel olyan helyzeteket, melyekre később semmilyen megoldást nem tud felhozni, sőt, meg sem próbálja, ehelyett inkább az abban érintett egyént próbálja elhitelteleníteni vagy leszedálni. Ezt a módszert már régóta alkalmazták egyházi vagy politikai elnyomó rendszerek, de ezek mára már javarészt meggyengültek (ha gyilkosságokat nem is, de karaktergyilkosságokat azért még el tudnak követni), ezért inkább használatosak a megbélyegzések, a kirekesztések és ennek sajnos még mindig egyik eszköze a pszichiátriai "kezelések" címszó alatt futó diagnosztikai módszerek is. De ilyen lehet a "nárcisztikus" bélyeg is, no meg hisztérikusnak, túlérzékenynek is könnyen minősíthetnek valakit, főleg az olyan közösségekben, mint a Jehova Tanúi, akik kb. a középkori szinten tekintenek a lelki gondokra, vagyis úgy, mintha azok a hitetlenséggel vagy ördögi megszállással lennének összefüggésben, és inkább kiközösítik a számukra kellemetlen embereket, mintsem szembenézzenek a valósággal. Meg kell említenem azonban azt a tendenciát is, amikor egyesek úgy gondolják, hogy ha sikerül valamilyen címkét magukra aggatni (ADHD, autizmus, ilyen-olyan fogyatékkal élő stb.), akkor már ki is húzhatják magukat a társadalmi szerepvállalás közös felelőssége alól, és a többi embernek nincs más dolga, mint tolerálni a viselkedésüket. Semmilyen mentális, pszichés állapot, képzelt vagy valós betegség, orvosi félrediagnosztizálás, vagy visszaélés, vallásos csoporttól jövő vélt vagy valós sérelem nem jogosít fel senkit se arra, hogy ezeket kifogásként felhasználva kövessen el mások sérelmére bűncselekményeket. Mindenkinek saját felelőssége van abban, hogy életét saját kezébe vegye és képességeit a közösség szolgálatába állítsa. Tudom, hogy sokkal könnyebb ezt leírni, mint megtenni, de bízom abban, hogy ha valaki eljutott ide, hogy ezt az írást olvassa, az erőt és ötletet merít az itt összeszedett gondolatokból.       

Ezek a lehetséges módszerek, és bár érdemes egy sorrendet tartani - pontosabban belülről kifelé haladni, ahogy Jézus tanította (Máté 7:2–5) - de ez van, amikor felborul. Ilyenkor ne csodálkozzunk azon, ha a homokra épített kártyavárunk összeomlik, hanem menjünk vissza az alapokhoz (gyakran kognitív terápiával) és javítsuk ki azokat, és kezdjük újra. Életünk forgatókönyvét legkésőbb 7 éves korunkig már megírtuk, tehát érdemes annak elemzésével és átírásával (ami lehetséges!!) kezdeni, hogy a később ráépülő "építményünk" aránylag biztos alapokon állva kiállja a viharokat. "Nárcisztikus" világunk jellemzője, hogy sokkal könnyebb meglátni mások hiányosságait, kezeletlen helyzeteit, mint a sajátunkét, így kísértést érezhetünk arra, hogy az ő szemükből próbáljuk meg kiszedni a szálkákat, míg a sajátunkban ott van egy gerenda. Hagyományosan megszoktuk, hogy mindig van valami aktuális "apu", amely megmondja, hogy mit kell tenni, merre kell haladni, egy vallás, egy politikai rendszer, egy éppen ügyeletes konteó, egy valamilyen "izmus", aminek mi "valljuk magunkat" és akkor csak azt kell hangoztatni ilyen-olyan fórumokon és "megértetni" másokkal, hogy ők nem jó úton vannak. Vagy éppen ellenkezőleg, mindent "meg kell érteni" (vagyis tolerálni kell), "minden értünk van" (vagyis minden jó ... hát valamire minden jó, de mire?), és pszichológizálással bármilyen jelenlegi helyzet meg- és kimagyarázható. Ha ez így lenne, akkor az emberek már rég megoldották volna az égető problémákat, de ez a jelek szerint nem így történik. Ezek csak leginkább elméből vezérelt egó-okoskodások, a balegyféltekés agyi működés túltengése, amire a patriarchális rendszerek épültek, és amelyeket az anyatermészet erői és törvényei egy tollvonással érvénytelenítenek. Bármilyen átadható tudás csak akkor ér valamit, ha van erre befogadókészség is. Az ismeretek mellé szükségesek a belátás, elfogadás és alázat, amelyek segítségével a tudás bölcsességgé alakítható. Ez az átalakulás (vagyis a tudatosság, tudatfejlődés) az egyén szintjén tud csak végbemenni, vagyis kizárólag a saját tapasztalatainkból és belső fejlődésünkből születik meg. Felnőtt emberként nem hárítható el a felelősség azzal, hogy "nekem ezt mondták", "engem becsaptak", "nekem nem szólt senki erről vagy arról, nem mondta senki, hogy ezt vagy azt nem szabad tenni". Rengeteg ember épít maga köré falakat ilyen és hasonló kifogáshegyekből, és azt hiszi, hogy amiről nem tud, az nincs is, és ő azért már nem is felelős. A törvény nem tudása nem mentesít annak betartása alól, tehát a mi saját érdekünk, hogy próbáljunk meg minél többet megérteni önmagunkról és a körülöttünk levő világról.

Melyek lehetnek azok a személyes attitűdök, melyek gátolhatják a folyamatot?   

1. Hibáztatás, vádaskodás: az okok keresése, az "okoskodás", mely azért nem vezet sehova (illetve vezet, mégpedig tévútra), mert minden oknak lesz egy másik oka. Ha valaki kifelé, vagyis önmagán kívül keresi az "okokat", akkor azt gondolhatja, hogy valaki felelős az ő életéért, vagyis gyermeki gondolkodásban marad. Az okok helyett inkább gondolkodjunk következményekben. Vajon a kialakult helyzet minek a következménye? Hogyan vagyok felelős azért, hogy ez vagy az a (számomra kellemetlen jelenség - jelen esetben a szekta) bekerült az életembe? Milyen faktorok járultak ehhez hozzá? És mit tudnék tenni annak érdekében, hogy csökkentsem a károkat? 
2. Áldozati szerep: életünk egy pontján fel kell vállalni a felelősséget saját mulasztásunk miatt. Nem minden származik a neveltetésünkből, sem pedig a tudatlanságból, sőt ezekért is mi magunk felelünk, hogy mit teszünk a neveltetésünkből fakadó traumákkal (kb. 16 éves korunktól már tudunk tenni), és milyen módokat keresünk a tudatlanságunk csökkentésére, keresünk-e kiutakat helyzetünkből, olvasunk-e vagy részt veszünk-e a terápiákon, vagy várjuk a csodát és megnyugtatjuk magunkat, hogy mi "nem tehetünk" a velünk történtekről. Az áldozati szerep kényelmes, ezért sokáig benne lehet maradni, mert megvéd a felnőtté válástól és a felnőttkori felelősségvállalástól. 
3. Tökéletlenség "kártya" kijátszása: ez egy alapvető félreértés az ún. "keresztények" között, hogy az emberi tökéletlenségre, a krisztusi váltságáldozatra hivatkozva a legtöbb hiba (sőt bűncselekmény) megúszható, kimagyarázható és átpasszolható valaki másra. A megtérésem/megkeresztelkedésem/felébredésem/újjászületésem (ki hogyan nevezi) előtt azért nem vagyok felelős az életemért, mert a "tudatlanság idejét elnézi Isten", utána meg azért nem, mert "Isten mindent megbocsát". Pedig amiket mi "tökéletlenségeknek" gondolunk, azok valójában a feladataink, vagyis olyan életterületek, jellemhibák, amelyekkel dolgunk van - mégpedig nekünk. Azért vagyunk ugyanis itt, azért születtünk oda, ahova, így ha megpróbáljuk kijátszani a "tökéletlenség-kártyát" azzal amellett, hogy nevetségessé tesszük magunkat, még el is mulasztjuk a talentumaink kiásását és azok kamatoztatását is (Máté 25:14-19). Jézus nem kifogások keresésében mutatott példát, hanem éppen ellenkezőleg; beleállt feladataiba és pontosan ugyanezt várja a követőitől is. A keresztényeknek a krisztusi tudatszint elérésére lenne kívánatos törekedni, mint "Isten munkatársai", melynek lehetősége mindenkinek adott, "csak" hozzá kell férni. Az egyházak, vallásos mozgalmak ebben lennének hívatottak segíteni a híveknek, nem pedig abban, hogy minél szenteskedőbb kifogásokkal vegyék körbe magukat.    
4. Sértődékenység: ha valaki nem néz szembe a saját traumáival, nem foglalkozik önismerettel, az tele van "sebekkel", mégpedig olyanokkal, melyekről nem is tud. Ezért aztán rendszeresen belefut olyan helyzetekbe, melyek valamilyen módon mélyen érintik. Úgy érezheti, hogy mások neki "beszólnak", "beléállnak" vagy más módon kötekednek, ami lehet, hogy így van, de igazából mindegy, hogy a másik ember mit tesz és azt milyen szándékkal teszi, az ami ennek hatására bennünk keletkezik, azzal nekünk van dolgunk. Nos, ez utóbbit lehet megúszni, kikerülni a sértődéssel vagy műbalhéval, ami nem önérzetről, a határok meghúzásáról szól, hanem arról, hogy ezzel az áldozattá-válás-érzéssel megúszósra vehetjük a figurát, vagyis nagyon könnyen a másik ember vélt vagy valós problémáira terelhetjük a hangsúlyt. A legviccesebb az egészben, hogy a sértődékeny ember valójában nem húz egészséges határokat önmaga számára, sőt nem képes önmagáért kiállni, hagyja hogy mások belegyalogoljanak, és csak lenyeli a sérelmet, telepanaszolja vele a környezetét és sír a párnájába. A sértődékeny ember inkább mérgező a környezetére, mert senki nem fogja tudni, hogy mikor és melyik szava vagy tette fogja nála kivágni a biztosítékot éppen. Olyan is van, hogy maga az egész környezet benne van a játszmában (mert mindenkinek ott van a feldolgozatlan sérelme a lelke mélyén) és tojáshéjakon járkálnak egymás társaságában, folyamatosan öncenzúrázzák magukat és ugyanezt várják másoktól is. A legnagyobb felháborodást maga a valóság fogja okozni az ilyen embereknek/közösségeknek, és a "jajj csak nehogy megsértsük egymást" alapra épülő "álbéke" pillanatok alatt szétfoszlik. Szó sincs arról, hogy a bunkóság vagy tapintatlanság által lehetne előrejutni a lelki fejlődés során, de nem árt tudatosítani, hogy a sértődéssel magunk köré épített fal egyúttal a saját valóságunktól is elválaszthat, így borítékolható lesz, hogy esetleg egy "faltörő kos" fog megjelenni az életünkben. Ha megjelenik egy ilyen "kos" az életünkben, akkor tegyük fel a kérdést: Vajon mit rejtegetek önmagam elől, hogy szükség volt egy ilyen "faltörő kosra"? Milyen dédelgett sérelmem van, amivel nem akarok szembenézni, vagy nem is tudok, de most itt ez a "faltörő kos" mégis azt mutatja, hogy foglalkoznom kellene vele?     
5. Mindent (is) tudni akarás, állandó kíváncsiság: az élet egy misztériumutazás, melyben feltárulnak számunkra dolgok, melyekből tanulhatunk vagy amelyekkel valami dolgunk van. Ezt a komplex folyamatot nem lehet egyetlen elméletbe, logikába vagy bármibe belepréselni, bár kétségtelen, hogy néha, ha csak átmenetileg is megnyugvást hozhat, ha találunk valami magyarázatot a helyzetünkre. Előbb-utóbb mindenből ki fog lógni a lóláb, és becsapva, átverve érezhetjük magunkat csak azért, mert azt gondoltuk, hogy mi már mindent tudunk, mindent értünk, és kiderült, hogy nem.  Az ismeretlennel való együttélés képtelensége arra vezethet, hogy mások dolgába ütjük az orrunkat, vagy kritizálunk valakit abban, ahogyan végzi a dolgát (általában az éppen aktuális kormányt), vagy olyan összefüggéseket látunk bele bizonyos megmagyarázhatatlannak tűnő dolgokba, melyek nincsenek ott, vagy nem abban a formában léteznek, ahogyan mi gondoljuk (összeesküvés-elméletek), vagy behívunk olyan személyeket, akik úgy vélik tudják a dolgokat, és az ő magyarázataikat fogadjuk el. Ez vezethet ahhoz, hogy hamis tanítókra, szektákra hallgatunk inkább, minthogy együtt éljünk a bizonytalannal. Újból és újból a csalódás lehetőségének tesszük ki magunkat, és mindezt azért, mert nem tudjuk elismerni, hogy valamit (még) nem tudunk vagy nem értünk.
6. Hamis elvárások: amikor szellemi fejlődésről, gyógyulásról gondolkodunk, akkor hajlamosak lehetünk valami szép, kerek, aha-élményekkel tarkított, "felemelő" folyamatban gondolkodni. Elképzeljük, hogy milyen jól fogjuk magunkat érezni, és a környezetünk is mennyire elégedett lesz velünk, amiért végre kezdünk "gyógyulni", és idővel egyre jobban leszünk, és szépen majd megoldódnak a gondjaink. A helyzet az, hogy a legtöbben olyan életet alakítottunk ki magunk köré, amiről azt hittük, hogy boldogok leszünk: szép párkapcsolat, gyerekek, biztos megélhetés, ház, kutya, macska stb., kinek mi. Ez mind jó, meg szép lehet, de nem biztos, hogy a lelkünknek ehhez köze van, és amikor "mentális gondjaink" vannak, akkor a legtöbbször a lelkünk próbálna kopogtatni az ablakon. A saját lélek-kapcsolat kialakítása egyáltalán nem tartozik a kellemes dolgok közé, korántsem egy lineáris (idővel egyre jobb lesz minden), hanem zavaros, rendetlen, fájdalmas folyamatról lehet szó, miközben kiderül az is, hogy kik a barátaink és kik nem azok. Elképzelhető, hogy időközönként minden a feje tetejére fog állni. Ezzel senkit nem szeretnék elriasztani, és azt sugallni, hogy inkább maradjon meg egy felszínes életben, és a függőségeit lehetőleg tartsa titokban, és tegyen úgy, mintha normális lenne. Szó sincs erről! Inkább arra utalnék, hogy bízzunk magunkban (jó, ha bízunk Istenben is vagy valami felsőbb lényben, akárhogy is nevezzük meg), és abban, hogy a lelkünk tudja, mit szeretne, és jelezni fogja nekünk a jó irányt. Ha érezzük ezt a "lelkierőt" magunkban, akkor a legnehezebb helyzetben is együttérzéssel és megértéssel leszünk képesek önmagunk felé fordulni. Inkább tekintsük úgy, mint amikor gyerekként vidámparkba mentünk, felültünk a hullámvasútra, ahol sikítozva szálltunk alá a mélybe, majd remegő lábakkal szálltunk le, és rögtön átmentünk a szellemvasútra, ahol a legszörnyűbb arcok ijesztgettek minket, majd miután kiszörnyülködtük magunkat, beültünk a dodgembe, ahol direkt egymásnak ütköztünk a többi járművel. Mégsem éltük meg borzalomként az egészet, inkább élveztük minden percét, sőt alig vártuk, hogy legközelebb is mehessünk. 
7. Felkészültség: akármilyen terápián szeretnél részt venni, érdemes felkészülni, utánaolvasni a lehetőségeknek (ebben segíthet a pszichoedukáció) és magának a módszernek is, melyet kiválasztasz. Nem azért van ennyi lehetőség, mert azok között, mint tűt a szénakazalban kell megtalálni a "helyes", egyedül üdvözítő megoldást, mely majd minden-az-egyben alapon mindent (is) megold az életünkben. Nincs ilyen, de olyan van, ami téged abban az élethelyzetedben, a tudatosságod jelenlegi szintjén jobban megfog. Nem ajánlom, hogy valami teljesen triviális módszert keress magadnak, amihez egyáltalán nem tudsz kapcsolódni. Attól az még lehet, hogy nem hülyeség (de az is lehet, hogy az), másnak még jó lehet, de valószínűleg nem az lesz a te utad - vagy még most nem az. Egy terápián való részvétel nem olyan, mint mikor egy váratlan baleset következtében a mentősök az ügyeletre szállítanak be, öntudatlan állapotban, és a nővérek és orvosok kezébe kerülsz, mintha egy futószalagon lennél, te csak fekszel és várod az utasításokat. Egy bármilyen terápián szabad akaratodból veszel részt, ezért tudd, hogy hol vagy, mire számíthatsz, és készülj fel, hogy életed melyik problémájával szeretnél foglalkozni most. Ennek hiányában sok felesleges idő megy el azzal, hogy a terapeuta megpróbálja kitalálni az éppen aktuális "mindenszarizmusból", hogy melyik szálon induljon el (ez mind idő és pénz, persze, és nagyon könnyen sehova sem fogsz vele eljutni, kivéve ahhoz, hogy "ez a terápia sem segít"). A terápia ezenkívül nem világnézeti kérdések egyeztetése, nem arról szól, hogy mások milyen szemétládák, hogyan bánnak veled, hanem rólad, a te saját életedről. Mivel ilyesmit soha nem éltél egy szekta keretein belül, így eleinte talán furcsa, sőt sokkoló lehet ezzel szembekerülni egy terápiában. 
8. A terápia rólad szól: ezt nem olyan könnyű felfogni egy olyan valakinek, aki azt hiszi, hogy az életének mindig másokról kell szólnia, mert nem lehet "önző". Ez a logika egy mélyen belénk ivódott minta, hogy a "jó emberek" másoknak segítenek, nem tolják magukat előre és nem válnak "öncentrikussá". A terápia rólad szól, ami azt jelenti, hogy nem a "gonosz világról", nem az idióta gyülekezeti vénektől (amúgy nem azok, de ha már ezt a cikket olvasod, akkor biztosan belefutottál már egy-két sokkoló tapasztalatba), nem az anyádról, apádról vagy a rokonaidról, de még csak nem is a munkatársaidról és főleg nem a házastársadról. Ezek a szereplők mind megjelenhetnek valamilyen formában egy terápiában, mint olyanok, akik valamit megmutatnak abból a helyzetből, amivel neked dolgod van, és ami miatt elmentél egy szakemberhez. Szóval ne tűzd ki célul, hogy őket akarod megváltoztatni, "megfixálni", mert akkor zsákutcába fogsz futni, de azt se próbáld elérni, hogy azért "terápiázod" magad, hogy te valamiért "jobb" legyél, hogy jobban be tudj illeszkedni valahova, hogy jobban megfelelj valaki igényének, vagyis aki most vagy, vagy ahogyan most reagálsz egy helyzetre, az valamiért "nem jó". Ha így állsz hozzá, sosem lesz jó semmi.
9. Nincs verseny: "mindenkinek a maga baja a legnagyobb" szokták mondani, és így igaz. A terápiának a lényege, hogy a SAJÁT igazságoddal és érzéseiddel kerülj kapcsolatba. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ki mit élt át, kinek nyomora nagyobb vagy kisebb, és ki hogyan áll a saját félelmeihez, fájdalmaihoz. Nem kell senkivel egyeztetni, közös konklúzióra jutni másokkal. Persze az jó, ha van egy olyan személy, aki megért (ha nem terapeuta, akkor kölcsönösnek kell lennie a megértésnek is), akivel azonos hullámhosszan mozogsz, de van olyan is, amikor ilyen élő személy nem áll rendelkezésedre. Az egyedüllét nem magányosság, nem kell megalkudnod önmagaddal csak azért, hogy beilleszkedj valahova.