Michael Jackson élete a Jehova Tanúi nélkül
2019. április 08. írta: t.csilla

Michael Jackson élete a Jehova Tanúi nélkül

2. rész

Előző írásomból kiderül, hogy Michael Jackson egy mélyen hívő Jehova Tanúja volt gyermekkorától kezdve. Igaz, felnőttként elvileg létezik mindenkinek választási lehetősége, de ahogyan ez remélhetően ebből az írásból ki fog derülni, ez korántsem olyan egyszerű dolog. Írásommal semmiféle kifogást/felmentést nem kívánok nyújtani senkinek – jóllehet Jacksonról nem derült ki a bűnössége (ami még nem feltétlenül jelenti azt sem, hogy ártatlan lenne) -, egyszerűen csak szeretném rekonstruálni azt a közeget és körülményt, melybe a művész kerülhetett, és ami némiképp talán csökkentheti a személye körül kialakult misztikumot, és emberi arcot kaphat az a képmás, amire oly sokan kivetítik vágyukat, vagy épp irígységüket. Bármit is sugalljon írásom, az akkor is csak egy rekonstrukció, egy elmélet marad, melynek célja pusztán annyi, hogy egy eltitkolt világba – a szekták világába – nyújtson bepillantást, Jackson történetén keresztül. Én magam nem vagyok, és sosem voltam, Jackson-rajongó, így ismereteim meglehetősen hiányosak ezen a téren, ezért szívesen veszem, ha bárkinek van hozzáfűznivalója, mivel lehetetlenség lenne minden részletre kiterjedően felkészülni Michael Jackson életművéből, amire amúgy nem is vállalkoznék. Talán abba egy kicsit mégis csak belelátok, hogy Tanúként és kizárt Tanúként milyen hatások érhették őt, és mégis miként válhatott gyermekmolesztálási vádak célpontjává életében többször is.

A Jackson család vallásilag megosztott volt, az elkötelezett hívő anya vallását a feljegyzések szerint hárman követték (Rebbie, LaToya és Michael), míg a többiek nem kötelezték el magukat a hit mellett formálisan (legalábbis nem találtam erre utalást). Ez teljesen rendben van, sok Tanú családban van hasonló, és úgy tűnik a család többi tagjának – főleg az idősebb fiútestvéreknek – megfelelt a hírnevet és jó bevételt hozó karrier, és nem problémázhattak túlságosan erkölcsi kérdéseken, mert otthon anyjuknak eljátszották a jó fiút, míg élvezhették az apjuk által biztosított szabadságot a távollétek idején. (Én nem törnék pálcát a fiúk felett, mivel kb ez az egyetlen módja annak, hogy némiképp épp elmével túlélje valaki a Tanú neveltetését.) Michael-nál ez nem jöhetett be, mert az ő naivitása, gyermeki ártatlansága és idealizmusa csapdába csalta őt: elhitte az anyja által elétárt cukormázas világot, ami oly nagyon különbözött a körülötte levőtől. A „gonosz világ” támadásai is az attól való folytonos rettegés is (ezek a Tanúk alaptanításai közé tartoznak) logikusnak tűnhettek számára, hiszen színesbőrűként a diszkrimináció számtalan formáját volt kénytelen megélni. Nem csoda, ha „isteni” jelnek érezhette a tehetsége és karizmatikus egyénisége hatására megnyíló lehetőségeket, melyek azt az érzést kelthették benne, hogy neki feladata van abban a tervben, amit az édesanyja istene is tervez, nevezetesen: egy békés, boldog és egységes emberiség létrehozatalában egy Paradicsomi földön. Ebben az ő eszköze a zene, az emberek szórakoztatása és az örömszerzés volt. A családból mások is Tanúkká váltak, legalább két unokatestvérről lehet tudni, Wendel és Myron Hawkins-ról, de Michael nővérének, Rebbie-nek férje is Tanú (Nathanael Brown). Michael tehát nehéz helyzetbe került, amikor mindössze 29 évesen „kisétált” a Tanúk közül, mivel nem csupán hitét, hanem családi, szociális kapcsolatait is érintette a döntése (a Tanúk az Őrtorony Társulat utasítására kerülik a korábbi tagok társaságát, még akkor is, ha azok a saját családtagjaik). A család Tanú része, a gyülekezeti tagokkal, gyermekkori ismerősökkel együtt (Michaelnek ez volt az egyetlen pont az életében, mivel a „világi társaság” tiltott volt számára, és a szórakoztatóiparban végzett munkája gyakorlatilag amúgy is minden idejét felemésztette 6 éves kora óta) megtagadta, kitagadta őt, míg a „világi” bátyjaihoz sosem érezte magát közel (anyja, Katherine azt írja a könyvében, hogy nem volt megkövetelve tőle, hogy tagadja ki a fiát, de kétségtelenül korlátozta vele a „szellemi beszélgetéseket”). Az utolsó közös koncertturnéjuk idejére annyira megromlott viszonyuk, hogy a szállodában külön emeleteken bérelt szobákban laktak a fiútestvérek. Apját, Joe-t, pedig kifejezetten kerülte felnőttként, mivel részéről az erőszak tovább folytatódott (állítólag az orra miatt szekálta felnőtt fiát, csak jóval később békül ki vele, Joe a második gyermekmolesztálásos „megpróbáltatásai” közepette fia mellé áll, támogatja őt). Michael tehát rendkívül elszigetelődött, egyedül maradt, bár voltak barátai a sztárvilágban, akik próbálták megérteni (ezek egyike Elizabeth Taylor volt), de nem igazán tudták – nem tudhatták -, hogy min megy keresztül. Talán ő maga sem értette és fogta fel azt, hogy mi történt/történik vele.

Michael eleinte fellélegzett, amikor lerázta magáról a kontrolláló vallás szabályait, és képviselőit, bár a tényleges „munka”, ami szektatagságát és életére gyakorolt hatásait illeti, csak ezután kezdődött (volna) el. Ez már önmagában szinte átláthatatlan feladatnak bizonyulhat, de ráadásul neki még ott volt a bántalmazásokkal teli (amúgy nem is létező) gyermekkora, a Tanú-nevelés finomabb és durvább érzelmi zsarolásai – melyeket nem mellesleg „imádott” anyja közvetített számára - és a gyermeksztársággal együttjáró mindenféle lelki csomag is. Ezek közül bőven elég szokott egy is lenni ahhoz, hogy valaki totális emberi ronccsá váljon, de Michaelnek nem csak több is jutott, de ezek még hatványozódtak, egymást felerősítő hatással is bírtak a felnőttkor elérésével, hiszen a gyülekezettől való elkülönülésével – és annak következményével – csak további sérelmek adódtak a már meglévőkhöz. Michael-nek – ha valaha – ezen a ponton óriási segítségre lett volna szüksége. Sajnos nincs annak nyoma, hogy bármikor is szaksegítséget vett volna igénybe. Elképzelhető, hogy a Tanúk pszichoterápiákról kialakított nézetei hatással voltak rá, még akkor is, amikor elhagyta őket. A Tanúk ugyanis „világi okoskodásoknak” tartják ezeket, így sok korábbi Tanú vonakodik attól, hogy terápiában vegyen részt, inkább vallási keresőként azonosítja magát, és továbbra is az „igaz vallást” és „isten akaratát” keresi. Michael életrajzi írásai és a róla készült beszámolók leginkább mélyen elhallgatnak az addig se túl bő lére eresztett vallási identitásával összefüggő információkkal kapcsolatban, így erről csak találgatni lehet. Hogy lehet az, hogy arról az emberről, aki a modern kor egyik legnagyobb hatással bíró személyiségei közé tartozik, rengeteg anyag, könyv, dokumentumfilm stb. jelenik meg róla, de hirtelen, egy bizonyos területen, rettentően szűkszavúvá válnak a források? Ennek talán egyik oka az, amit az Őrtorony Társulat kiadott vele kapcsolatban (pontosabban az, hogy a Jehova Tanúi képviselői nem nyilatkozhatnak Michael Jackson-nak az Őrtorony Társulattal kapcsolatos érintettségében), míg a másik a média, amelynek érdeke a misztikum és a homály fenntartása, mert annál több hülyeséget tudnak leírni, ergo könnyebben és nagyobb példányszámban eladni lapjaikat, míg a vallásának hatásai, és az abban átélt tapasztalatai inkább csökkentenék ezt a misztikumot, és emberi közelségbe hoznák őt. Valószínűleg a család sem szerette volna, ha vallásuk túl nagy hangsúlyt kap a róluk szóló hírekben. (A forrásokból kiderül, hogy legalább egy ideig, Michael maga táplálhatta egyes róla terjedő álhírek, elefántember csontváza, oxigénsátor, ezüstkesztyű stb., fennmaradását, melyekre nem térnék ki részletesebben, mivel akit érdekel, rengeteg anyagot talál a tabloidban.) A harmadik faktor pedig az a súlyos és mély tudatlanság, mely a szektákban nevelkedő gyermekekkel kapcsolatos, sőt általában a nehéz gyermekkort, illetve a gyermekkor hiányát átéltek felnőttkori sérüléseket és azok egyénre, társadalomra való hatását illeti. Annak ellenére, hogy ma már a csapból is a szexuális molesztálás felnőttkori áldozatainak „követelései” folynak, ez kevés, vagy semmilyen módon nem irányul magukra az áldozatok vagy azokra a károkra, melyeket okozhat egy ilyen jellegű támadás. Inkább az áldozatokat hibáztatják, míg az elkövetők „emberi jogai” vagy épp ellenkezőleg, azok meglincselésére helyeződik a hangsúly, melyek közül én egyiket sem tekinteném a téma konstruktív megközelítésének. A kérdés nyitva marad: ha a társadalomban elfogadott, hogy a „vallás- és szólásszabadság” címén bármi megtehető, akkor vajon mit lehet kezdeni az olyan destruktív csoportok „produktumaival”, melyek visszaélnek ezekkel a jogokkal és a vallásszabadság égisze alatt súlyos mentális (és egyéb) erőszakot alkalmaznak egyéneken, beleértve gyermekeket is? 

A bizonyítékok azt mutatják, hogy Jackson egy ilyen végidő-szekta terméke volt. Lehet utálni ezért, lehet felmagasztalni (miközben nem tudomást venni a vele kapcsolatos tényekről), de ez sajnos nem változtat ezen a tényen. A korábbi vezető testületi tag, Raymond Franz könyve 1983-ban íródott meg, így elvileg az 1987-ben kilépő Michaelnak már lehetősége volt megismerni azt a szervezetet, melybe nevelkedett, és amely olyan durván bánt vele. Vajon megtette ezt? Nem tudni pontosan. Mivel az Őrtorony szervezet tiltja a korábbi tagokkal való kapcsolattartást – ahogyan Michael tapasztalhatta is -, sőt eldémonizálja korábbi tagjait, még az írásaikat sem szabad olvasni, így sok korábbi tag vonakodhat a „hitehagyottak asztalától”, így elvágja magát azoktól a létfontosságú információktól, melyek a gyógyulás felé indíthatnák el. Talán ideje sem volt erre, de ami a leginkább valószínű, hogy eszébe sem juthatott az, hogy a vallását, vagy gyermekkori neveltetését próbálja meg „okolni”, hiszen ez teljesen ellentétes lett volna azzal, amit eddig tanult (erre még később kitérek).

Michael szekta utáni életviteléből nem az derül ki, mintha a gyógyulás útjára lépett volna, sőt pont ellenkezőleg. Egyes korábbi tagok úgy érezhetik, hogy „sárdobálás” az, ha utánajárnak az őket fogvatartó szervezet dolgainak, sőt még a családjukat is elárulják, ha azok még Tanúk, mint ahogy Michael esetében sokan, beleértve édesanyját is, azok voltak. Ez a félelem nem teljesen alaptalan, mert az Őrtorony igenis bosszút állhat a kizárt tagok még bentlévő családtagjain. Michael talán úgy érezte, hogy nem szeretné, ha bajuk lenne belőle, és jobbnak láthatta, ha hallgat, illetve csak nagyon általánosságokban nyilatkozik, amikor a hite kerül szóba. Az is tény, hogy az elérhető segítség meglehetősen limitált volt abban az időben, korántsem olyan egyszerű, mint ma, amikor elég csak begépelni néhány kulcsszót a keresőbe, ami aztán az információ tömegét hozza fel. Természetesen a segítség hiánya, vagy annak nehézsége még mindig nem szolgál kifogásul semmiféle gyermekek ellen irányuló perverzió elkövetésére – ha történt ilyen, amit ugye nem állíthatunk bizonyossággal. Bármi is történt vagy nem történt, ennek a cikknek célja nem a felmentés, de nem is ítélethozatal, hanem azoknak a körülményeknek megértése, melyekbe Michael, mint Jehova Tanúja, majd elkülönült Jehova Tanúja kerülhetett, átélhetett. Bár az Őrtorony által kreált és megkövetelt szabályok nagymértékben változtak (de nem előnyükre) az utóbbi évtizedekben, olyannyira, hogy sokszor még számomra is idegeneknek és hajmeresztőeknek tűnnek, jóllehet én eltöltöttem a Tanúk között mintegy 15 aktív évet (éppen abban az évben keresztelkedtem meg, mikor Michael kilépett), a tanús és extanús életformák ismeretében azért egy bizonyos mértékig mégis rekonstruálhaók azok az események, melyekbe Michael kerülhetett. Ennek fényében én leginkább tiszteletet és együttérzést érzek iránta.

Egy kontrolláló szektát nem lehet csak úgy, büntetlenül elhagyni. Ráadásul a tanok internalizálódnak, így a fizikailag kisétáló egyén magával viheti azt a gondolkodásmódot, melynek egyedül csak a Tanú közösségben, és az azt összetartó ideológiai felfogás alapján van létjogosultsága – az ennek megfelelő eredményeket produkálva, melyeket aztán lehetőleg a csoport titkaiként, „belső ügyeiként” kezelnek. Minden más esetben, egy ilyen mérgező közösséget elhagyó személy – nagy valószínűséggel – a saját maga vagy/és a környezete kárára lesz, egy fertőző beteghez hasonlóan.  Az angol nyelvterületen élő korábbi Tanúk közösségei különféle kategóriákat hoztak létre erre a jelenségre, melyek a következők:

  1. PIMI (Physically In, Mentally In) = fizikailag bent, mentálisan bent, ami az indoktrinált, elkötelezett tagokat írja le, olyanokat, amilyen Michael is volt,
  2. PIMO (Physically In, Mentally Out) = fizikailag bent, mentálisan kint, ami azokra utal, akik legalább részben felismerték a rajtuk alkalmazott manipulációt, de a családjuk vagy egyéb okok miatt úgy döntenek, hogy bent maradnak,
  3. POMI (Physically Out, Mentally In) = fizikailag kint, mentálisan bent, ami az olyan távozókat írja le, akik elhagyták ugyan a csoportot, de megtartották a „hitet” részben vagy egészben, vagy legalábbis a gondolkodási keretekhez vagy/és a kívülről jövő kontrollhoz ragaszkodnának,
  4. POMO (Physically Out, Mentally Out) = fizikailag kint, mentálisan kint, ami azokra utal, akik aránylag kevés sérüléssel jöttek ki a csoportból, és utána sikeresen felépültek, vagy akik súlyosan sérültek ugyan, de tudatos lépéseket tettek a felépülésük érdekében (beazonosították a csoport természetét, mentális szakemberhez fordultak stb), vagy minimum afelé haladnak.

Az összes lehetséges variáció közül talán a POMI a legveszélyesebb állapot. Amíg valaki bent van, a csoport szabályrendszere és a „nyáj melege” összatartja (vagyis PIMI), nem kell foglalkoznia lelki bajaival. Ettől ugyan azok még nem múlnak el, sőt fokozódnak is a tanok hatására, de mindannak hatásai a csoporton belül manifesztálódnak, melyek a tagokban nem tudatosulnak (mert mindenki körülöttük ugyanazt az őröltséget hiszi, így normál esetben nem tűnik fel senkinek ez a kollektív önámítás). Ezeket a hatásokat aztán vagy eltitkolják a számukra ellenséges „világ” elől (mint pl a gyermekmolesztálásokat), vagy ha valaki megpróbálja leleplezni őket (korábbi tagok, vagy kutatók), akkor azt az ellenséges „világ” támadásainak, vallásszabadságuk sérelmére elkövetett incidenseknek tekintik, és mártíromságba menekülnek. Amikor valaki elhagyja a csoportot (vagy megszabadulnak tőle valamiért), akkor magára marad ezekkel a gondolati keretekkel, melyeket már a csoport nem fog védelmezni, és egy ilyen személy mártírt is csak egymagából csinálhat, mint aféle modernkori Don Quite, aki egyedül száll szembe a „Nagy Babilonnal”, vagyis az Őrtorony Szervezettel. A csoporton kívűl már nem eladható az ideológiarendszer, így egyesek, akiket korábban összetartott a Jehova Tanúi szektájának szigorú szabályrendszere, szétcsúsznak, céltalanná válnak. Mások talán megszállottan keresik az igazságot, vallási útbaigazítást várnak el, vagy próbálnak másoknak adni – ahogyan azt megszokták a Tanúknál -, de az is lehet, hogy csak nem találják a helyüket, nem értik a velük történteket, és ez teljesen összezavarja őket. Olyanok is akadnak, akik belevetik magukat valamilyen teljesen más tevékenységbe, és igyekeznek nem tudomást venni Tanú múltjukról. Csak kevesen jutnak el oda, hogy a nem működő Tanú ideológiarendszer helyett újabb megküzdési stratégiák elsajátítására van szükségük, melyeket MEG KELL TANULNIUK (vagyis aktívan kell tenniük ezért). Ez nem feltétlenül az ő hibájuk, de nyilván mindig az érintett egyén felelőssége, hogy mit kezd az életével.

Minden jel arra mutat, hogy Michael a szektakárosultságnak a POMI fázisában vagy állapotában lehetett, jóval azután is, hogy elhagyta a Tanúkat. 1987-ben, amikor szakít a Tanúkkal, kiadja Bad című lemezét öt évvel a Billie Jean és a Thriller után. A Tanúk felfogása szerint az, aki elhagyja az „igaz vallást”, automatikusan a rossz oldalra áll át, és a dal egyértelműen mutatja, hogy a rendes, jól öltözött fiúból, hirtelen rosszfiú lesz, aki nyilvánvalóan küszködik a „rossz” és „jó” jelentésének értelmezésével. „Ki a rossz?” – kérdezi az ikonikus dal refrénje végén. Azok a fiúk, akik az addigi felfogása szerint „rossz társaságnak” számítottak neki, lehet mégsem olyan rosszak? De lehet, hogy ő maga sem annyira jó, mint amilyennek hitte magát? A Martin Scorsese által rendezett 18 perces film nyitva hagyja a kérdést, de a végére a vadóc külsejű Michael, barátságot köt az addig ellenséges világgal.

Az ekkor már híres sztár véglegesen el akar költözni a Jackson család rezidenciájából. Az apja hatalmából már korábban kiszabadult, és többé kevésbé művészileg függetlenné vált a testvéreitől is (amit leginkább az 1978-as Óz, a nagy varázsló című film forgatásán megismert Quincy Jones-nak köszönhetett), most saját világát és „családját” szeretné megalkotni, és ehhez egy mesés vagyon áll rendelkezésére. És – „furcsa módon” – egy földi Paradicsomot hoz létre a Neverland farm formájában, amelyben gyermekkora minden hiányzó darabkája helyet kap. Mozi, „junk food”, állatkert, kisvasút és vidámpark. 1988-ban beköltözik a farmra – egy csimpánzzal, Bubbles-szal. Neverland Pán Péter tiszteletére készült, a fiúéra, „aki soha nem nőtt fel”.  A Bad kiadása körüli mizériában nézeteltérése keletkezik, az akkori életében az apa-szerepet betöltő Quincy Jones-szal, így a felnőttkor kihívásaira képtelen fiatal férfi teljesen magára marad. Michaelt nem érdeklik a lányok, a párkapcsolat, és a 30 éves „fiúnál” nyoma sincs a szexualitásnak. Még a híres farokmarkolászásai és tipikus csípőmozgásai sem tekinthetőek kifejezetten szexuális jellegűeknek, aki ilyet képzel ezekbe, bizony meg kell erőltetnie a fantáziáját (ahogy az előző fejezetben már utaltam rá, a Jehova Tanúi véneknek ez azért sikerült....). Michael nem képes önállóságra, felelősségvállalásra, és – akárcsak egy gyermek – nem látja, és nem fogja fel tettei következményeit. Egy állandó külső kontrollra lenne szüksége – melyre gyermekkori neveltetése determinálta -, de már senki nincs körülötte, akire hallgatna. A hite és felfogása szerint minden támadás kívülről jön, ő maga nem fogta fel saját szerepét az önmagáról kialakított képben. A média manipulálása (az álhírek terjesztésével, illetve azok fenntartásával) nem egy tudatosan megtervezett marketingfogás volt, hanem inkább csak egy tizenéves fiú szórakozása, mintha csak a társait cukkolná. Kényelmetlenül érezte magát felnőtt helyzetekben, nem tudott felnőni, és nem is akart. A gyerekek és az állatok voltak a világa – és a színpad. Mesefigurákkal tudott csak azonosulni, meg volt győződve arról, hogy ő Pán Péter.

michael_enchanted_tales.jpg

David Nordahl által készített kép Michaelt a "mesélő" szerepben mutatja. Előtérben a húga, Janet, aki egy tündért bámul

(kép forrása: https://dangerousminds.net/comments/the_secret_artists_michael_jackson_hired_to_haint_hnsanely_hizarre_hortrait)

 

A gyermeki én-ben ragadt Michael-nak, gyermekek lesznek az új barátai: csodálatos új otthonába gyermekparadicsomot hoz létre. Mivel ő volt a „világ legmagányosabb embere”, így szegény, hátrányos helyzetű gyermekeket hívott meg az Neverlandbe, a családjaikkal együtt, akikkel naphosszat játszott, mókázott. Egyesekkel közelebbi kapcsolatokat, „ottalvásos” barátságokat alakít ki, olyanokat, melyekben neki sosem volt része: felnőtt férfiként a kisfiúk életét próbálja élni. Sajnos fogalma sincs arról, hogy ez milyen üzenetet közvetít róla, milyen helyzeteknek teszi ki magát és milyen új fordulatokat hozhat ez az életében. Az önreflexiónak ez a teljes hiánya és a naivitásnak és kiszolgáltatottságnak ilyen mértékű megléte teljesen tipikus a Tanúk, de a korábbi tagok köreiben is. Maga a szervezet erre épít, az a jó Tanú, aki mindenben alárendeli magát és engedelmeskedik, és ezt nem lehet csak úgy máról-holnapra elhagyni, sőt az évek múlásával is csak rosszabb lehet, hacsak az érintett valami célirányos módon meg nem célozza helyzetét (pl terápiában). Ellenkező esetben, egy ilyen személy, ha kikerül a közösségből, teljesen védtelenné, kiszolgáltatottá válik a „gonosz világ” támadásainak, és fogalma sem lesz róla, hogy mi történik vele, és miért. Hacsak az egyén nem tesz konkrét lépéseket önmaga indíttatásából – ráadásul olyanokat, melyeket sosem tett korábban, mivel mindig azt tanulta, hogy „várjon Jehovára” – és keres tudatosan kiutat helyzetéből, akkor megragad a gyermeki állapotban és senki és semmi nem tud rajta segíteni, mert a szektából hozott elmekontroll hatása rendkívül erős, nem alábecsülendő dolog. Ez azért egy elég lehetetlen helyzet: Michaelnek olyan dolgot kellett volna tennie, ami teljesen ellentétes az addigi felfogásával, és ami ellen minden porcikája tiltakozhatott zsigerből. Egy elnyomó kontrollt gyakorló szervezet, mint amilyen a Jehova Tanúit irányító Őrtorony Társulat is, nem engedi felnőni tagjait, hanem gyermeki állapotban tartja azokat. Ezen felül még a közösség elhagyására is létezik szkenárió: az „Istentől elfordult” ember a züllés útjára kerül. Vagyis nem elég, hogy egy POMI extag kénytelen lesz a szekta által okozott sérelmeket a saját hátán elvinni, de még „romlásával” is az ő ideológiájukat támogatja, ha akarja, ha nem. Az ilyen példákkal akarják ugyanis megfélemlíteni a még bentlevőket, hogy még csak gondolni se merjenek arra, hogy kint jobb az élet, mert lám-lám, mi történt ezzel, vagy azzal. Egy nem-tudatos korábbi tag, ráadásul még el is hiheti ezeket, hogy ő értéktelen, nem méltó az életre, mert elhagyta Istent. Így a szervezettől jövő „próféciák” önbeteljesítő próféciákká is válhatnak, és mindez azért, mert az egyén azt hiszi, hogy az „igaz vallást” hagyta el, és nem tudja, hogy az csupán egy elmekontrollt etikátlan módon alkalmazó szekta volt. Michael esetében a realitásoktól való elrugaszkodás extrém formát öltött, mivel egy szekta karmai közül került ki – ami valószínűleg nem igazán tudatosulhatott benne – ráadásul családon belüli erőszak áldozata is volt, és egy celeb-gyermekkort is átélt.  Talán azt gondolta, ha nem beszél a vallásáról és az ott átélt dolgokról, hanem csak a karrierjére koncentrál, akkor majd egy idő után jobbra fordulnak a dolgok. Ahogy ismerjük a végkimenetelt, sajnos nem ez történt...

Talán az is mutatja, hogy Michael a gyülekezete elhagyása után még sokáig ragaszkodhatott vallásához, hogy 1993-ban volt az első karácsony, amit megünnepelt. Azt is azért, mert Elizabeth Taylor rábeszélte őt, sőt bejelentés nélkül beállított hozzá, és együtt ünnepelte vele a karácsonyt. Michael kényelmetlenül érezte magát utána: „felvillanyozott az egész, de bűnösnek is éreztem magam egyúttal. A fürdőszobába mentem és sírtam, mert úgy éreztem, valami rosszat tettem” – nyilatkozta egy interjúban. Még Jesse Jackson is azt nyilatkozta 2005 táján a The Guardian-nak, hogy "nem sokkal ezelőtt együtt imádkozott Michael Jacksonnal, aki egy Jehova Tanúja, és akivel rendszeresen szoktak imádkozni együtt". Ha Michael nem különült volna el, akkor most ezekért biztosan kiközösítés járt volna, hiszen sem a karácsonyt nem ünnepelhette, ökomenikus imában meg végképp nem vehetett volna részt egy más vallású egyénnel (Jesse Jackson, baptista lelkész és emberjogi aktivista is volt). A karácsonnyal kapcsolatos lelkiismeretfurdalás, és annak nyílt felvállalása, hogy még mintegy 20 évvel a gyülekezet elhagyása után is Tanúnak érezte magát, arra utal, hogy ő még ragaszkodott ehhez a hithez egy bizonyos mértékig. Egy dolog biztos, nem viseltetett ellenséges érzésekkel a Jehova Tanúi iránt – jóllehet lett volna rá oka -, hiszen végrendelkezésében anyjára, Katherine-ra hagyta gyermekei felügyeletének jogát. Diana Rosst, akit az egyik legközelebbi barátjaként tartott számon, csak másodikként jelölte meg a sorban. Anyjáról tudta, hogy eléggé odaadó Tanú, és valószínűleg nem bánta, ha gyermekeinek is ezt fogja tanítani (Katherine ténylegesen megkapta a gyermekek felügyeletét Michael halála után, és tényleg a Tanú vallásba próbálta őket nevelni, de Paris fellázadt ez ellen.)

Nem állítanám, hogy minden Tanúra jellemző lenne ez a mértékű naív odaadás, mert van bőven számító és ravasz ember is közöttük. Amit Michaelről tudni lehet, az arra utal, hogy ő nem tartozhatott ezen utóbbi emberek közé. Az ennyire naív Tanúknak – megfigyelésem és tapasztalatom szerint (én magam is ilyen voltam egykoron) – eszükbe sem jutna bármi rosszat elkövetni, de még ha bármi fel is merülne az elméjükben, akkor is inkább elnyomnák azt, mert annyira félnek az Istenük büntetésétől. Tudom, ez nem bizonyíték Michael ártatlanságára – nem is annak szántam -, de mindenféleképpen egy érdekes adalék annak ténye, hogy Michael bizonyíthatóan ragaszkodhatott a tanokhoz még 1993-ban, amikor az első molesztálási vádak érték. Természetesen nem mindenki naív a Tanúk között sem, de azok nem a szervezet elhagyására törekednek feltétlenül, hanem pont ellenkezőleg: úgy tűnik, egyesek pontosan tudják, hogy annál könnyebb a zavarosban halászni, minél jobban bedolgozzák magukat a csoportba, és minél inkább felveszik az ájtatos képet akkor, ha esetleg „elbuknának a hústest küzdelmében”. Ez nem újkeletű dolog, és nem is csak a Tanúkra jellemző, mégis érdekes dolgok derülhetnek ki, ha egy pillanatra az Őrtorony szervezet kulisszái mögé tekintünk be, hogy jobban megértsük Jackson történetének hátterét.

A Jehova Tanúi házatáján drámai események bontakoznak ki a 80-as évek elején. 1980-81-ban a testület egyik tagja, Raymond Franz, ellen folytatott boszorkányper a vezető testület egyik tagjának kizárását eredményezte, amely örökre megváltoztatta a Jehova Tanúi viszonyát saját korábbi tagjaikkal kapcsolatban. A rendelkezés kb 1982-től lép életbe, ugyanabban az évben, amikor egy Barbara Anderson nevű nő, férjével meglátogatja a New Yorki Bételt, ahol szinte „ott fogják” őket, mivel Barbara férje, Joe, vízvezetékszerelő, és a szakértelmére sürgős szükség van az éppen akkoriban folyó szervezeti épületek felújításához Brooklynban. Barbarát először a nyomdába helyezik, de mivel porallergia alakul ki nála, inkább titkárnői megbizatásokat kap. Barbara kitűnőnek bizonyul munkájában, és mivel férje meg egyenesen nélkülözhetetlen, így a nő – szinte hihetetlen módon – az Írói osztályra kerül, ahol kutatásokat végez a szervezet éppen akkor készülő új kiadványa számára (Éleslátás az Írásokból). Akit részletesen érdekel a történet az itt elolvashatja. Ez a fantasztikus képességekkel, lelkierővel és emberséggel megáldott nő közel kerül a Jehova Tanúit irányító szervezet törvényhozó-gépezetéhez, és a következő évtizedben testközelből figyelheti meg a Tanúk berkeiben felszínre bukkanó gyermekmolesztálással kapcsolatos fejleményeket és a vezetőség azokra történő reagálását. 1984 körül hall először a Tanú szervezeten belüli molesztálás áldozatokról, és 1985-ben az Ébredjetekben (január 22. (angolban)) megjelenik egy cikk. Ekkor már Barbara a saját tapasztalatából tudja, hogy főnökei azért foglalkoznak az ilyen kérdésekkel, mert a gyülekezetekben ez gondot jelenthet, vagyis az esetek száma növekszik. Az őszinte asszony ekkor még azt hitte, hogy a molesztálás áldozatainak száma azért nőhet, mert egyre több ilyen személy csatlakozik a szervezethez, akiket a „világban” molesztáltak különféle gonosz emberek. 1991-re egy újabb cikksorozat jelenik meg a témában (ezekre különben az Őrtorony szervezet a mai napig úgy utal vissza, hogy ők mennyi mindent tettek ezen a területen, mert „felvilágosító anyagokat adtak közre” holott csak a saját trutyijukat igyekeztek volna feltakarítani, amiben amúgy nem jártak sikerrel...), de ekkor már olyanokat lehet hallani, hogy az elkövetők maguk is Tanúk, sőt egyesek vezetői pozícióban vannak. Barbarának nem tetszik, amit lát, ezért 1992-ben a házaspár elhagyja a Bételt, de a nő továbbra is folytatja a kutatásait, így a téma szakértőjévé válik. Eltelik egy újabb évtized (melyben Barbara folyamatosan bombázza a szervezetet kutatásai eredményeivel), mire a nő felismeri, hogy a szervezetnek nem áll szándékában mélyebben foglalkoznia témával, mert inkább kreálnak egy „bibliai alapelvet” melyet ezekben a helyzetekben alkalmazni lehet – mégpedig a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények tettesei védelme érdekében -, minthogy szembenéznének a soraikban levő szexuális bántalmazások tényével, és határozott lépéseket tegyenek azok megelőzésére, illetve kezelésére. Ehelyett egy (azaz 1 darab) bibliaverssel takaródznak, és nem tesznek semmit (ez az ún. „két tanú” szabály, ami azóta is érvényben van, és amit nem is akarnak megváltoztatni). Barb még egy darabig birkózik a lelkiismeretével, de a 2000-es évek elején felszínrekerülő egyházakon belüli molesztálás-botrányok hatására úgy dönt, kiborítja a bilit: 2002-ben szerepet vállal az NBC Dataline Witness for Prosecution című műsorában. A műsor elkészülte és adásbakerülése közben eltelt néhány hónapban Barbarát rekord-gyorsasággal, koholt vádak alapján kiközösítik, így az adásban a nyilatkozata már mint „kiközösített propaganda” jelenik meg, jóllehet a riport készítésekor még Tanú volt. Ugyanabben az évben a BBC Panorama is dokumentumfilmet készít az ügyben Suffer The Little Children címmel, amiben fény derül egy titkos adatbázisra, melyet a Tanúk már több évtizede vezetnek olyan gyermekmolesztálókról (olyanokról, akik „megbánták” tettüket, így megmaradhattak a gyülekezet kötelékeiben), akikről a hatóságoknak nagy valószínűséggel nincsen tudomása. A listán kb 23 ezer név szerepel: a Tanúk szervezete egy igazi pedofil-paradicsom!

Hogy jön ez ide Michael történetéhez? Nos, miközben Michaelt zaklatják a vének, mert szerintük a táncmozgása és a videói egyeseket megbotránkoztattak, addig sokkal nagyobb és valósabb gondok is jelen lehettek a gyülekezetekben: egyes vezetők, és bizalmi pozícióban levő tagok gyermekeket molesztáltak.  Kérdés az, hogy ha Michaelnek bármi olyan jellegű aberációja lett volna akkoriban, ami miatt gyermekek molesztálására érzett volna indíttatást, akkor ezt miért nem tette meg egy olyan szervezetben, ahol ehhez szinte minden feltétel adott volt (és azóta is adott)? Ha valóban egy szexuális predátor lett volna, akkor nyilván kiszimatolta volna a lehetőségeit, ahogyan a többiek is megtették ezt (és azóta is megteszik...), és nem elhagyta volna szervezetet, hanem inkább „előrehaladása nyilvánvaló válására” (így nevezik azt, amikor valaki pozíciókra törekedik a gyülekezeten belül) törekedett volna, vagyis arra, hogy korlátok nélkül hozzáférhessen gyermekekhez, aztán „megbánja” tettét, így a szervezet védelmét élvezhesse. Michael elkülönülésében azonban semmilyen valós szexuális erkölcstelenségnek, sem gyermekkel, sem másnembelivel, sem azonos nembelivel, nem jutott szerep, leszámítva a Billie Jean videóban levő jelenetet, amikor teljes öltözetben bebújik egy ágyba.... (amit a szexuális erkölcstelenség „látszatának” tekinthettek a gyülekezeti vezetők) 

 A magányos Michael a gyülekezet elhagyása után kezd el saját gyermekkori sérüléseivel foglalkozni, és kétségbesetten igyekszik bepótolni, amit elveszített. Van rá ötlete hogyan tegye ezt  - pontosabban ez az egyetlen dolog, ami neveltetéséből és hitéből logikusan származik: megvalósítja azt a földi Paradicsomot, amit gyermekkora óta táplál magában, és amiből kizárták (amúgy meglehetősen igazságtalanul). Végre senki nem akadályozhatja meg ebben, és abban hogy úgy élje meg a hitét, ahogyan az ő akarja, ráadásul hatalmas vagyon áll a rendelkezésére. De valóban tudja azt, hogy miben hitt? Tudatában lehet annak, hogy az amit tanult az Őrtorony szervezet közvetítésével, egy magas szinten szofisztikált manipuláció? Tudja azt, hogy mit eredményezhet ez azoknak az életében – beleértve a sajátját is -, akik kitették magukat /vagy akiket kitettek ezeknek a tanoknak? Nagyon úgy tűnik, hogy halvány fogalma sincs róla.

 

Milyen irányba alakul tovább Michael élete, és elkülönülése utáni munkáiban mennyire nyilvánulnak meg a Tanúk hitnézetei? 

 

További források: 

 

https://www.youtube.com/watch?v=JE43BlmZ1vE

https://jwfacts.com/watchtower/experiences/michael-jackson-jehovah.php#[3]

  

A bejegyzés trackback címe:

https://blogjt.blog.hu/api/trackback/id/tr10014748725

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.