A 2016-os kongresszuson  került bemutatásra az a propagandavideó, mely egy kitalált karakter, Szergej életéről szól, aki gyermekkorától JT nevelésben részesült. A filmben látjuk a kisfiú Szergejt, aki feladta álmait – ugyanis fel kellett adnia őket – melyeket, mint tehetséges hegedűjátékos próbált volna kergetni, így élete egy későbbi szakaszán, mint egy fizikai melós kényszerült a főnökénél kuncsorogni a megélhetését biztosító munka és a gyülekezeti feladatai közötti zsonglőrködésben. Amúgy Szergej sikeres embernek van lefestve, hiszen népszerű a gyülekezetben, ahol alázatosan elfogadja a saját szerepét. Szergejt fiatalon be is börtönözték a hitéért, ami megedzette őt, de sajnos ez azzal járt, hogy szeretett apja halálánál nem lehetett jelen. Szergej egyszerű körülmények között el ugyan, de boldog családi élete van, míg egy napon arról értesül, hogy egyik régi ismerőse, akit még ő tanított az „igazságra”, elkülönült (a film jól bemutatja, a Tanúk reagálását erre a hírre a 16.45 perctől), ami Szergejben az apja halálához hasonlítható fájdalmat idézett elő.

Szergejt, aki felesége halála után egyedül maradt időskorára, egy kórházi ágyon látjuk újra, ahol felnőtt lánya, Irina gondoskodik róla. Ekkor váratlanul megkapja a lehető legrosszabb hírt, amit Tanú valaha megkaphat (a rokona vagy barátja kiközösítésén kívül), mert kiderül, hogy olyan műtétet kell rajta végrehajtani, ami vérátömlesztést igényel. A „nagyon erős” Szergej, aki már sok mindent feláldozott „Jehováért”, ugyan miért éppen az életével ne tenné ezt meg. De azért a műtét előtt még megígérteti Irinával, hogy tartson ki a hitbe, mert ez az egyedüli feltétele annak, hogy a család újraegyesülhessen a Paradicsomban. Nem tudjuk mi lett a vége az íly módon halálba induló Szergej életének. A történet, bár kitalált, a szomorú valóságtól egyáltalán nem áll távol, sőt egy bepillantást enged nyújtani abba az életbe, amit a Tanúk élnek, és amit hajlandóak feláldozni a hitükért.

Ha gondolatban tovább pörgetjük az eseményeket, és elképzeljük, hogy Szergej meghal a vér elutasítása miatt, akkor a kimenetel az lenne, hogy Szergejre nagy hősként tekintenének a környezetében, Irina boldog lenne, hogy az apja „hitben halt meg”, és a lehető legtöbb támogatottságot kapná meg, amiért el kellett szenvednie egy ilyen hitpróbát. Míg ha a másik lehetséges kimenetelt feltételezzük, hogy Szergej nem szeretné eldobni az életét, hanem inkább elfogadja a vérátömlesztést, akkor a gyülekezet kiközösítené őt, egyetlen lányával is megszűnne a kapcsolata. Irina is veszélyes társaságnak minősülne a gyülekezeten belül, mivel apja „elfordult az igazságtól”, Szergej pedig idős korára még nyomorultabb lenne, hiszen az összes barátja, ismerőse elfordulna tőle (melybe egy rövid bepillantást engedett a film is, amikor felfedi a Tanúk reagálását, köztük Szergejét is, amikor egy barátja elhagyta a gyülekezetet). Sőt, még az is lehet, hogy egyetlen gyermeke is ellene fordulna vagy megtagadná a vele való kapcsolatot. Szergejnek elvileg van választási lehetősége, de a gyakorlatban ez enyhén szólva korlátozott, és inkább belső és külső kényszerek hatására teszi le a voksát az „igazság” mellett, amire gyakorlatilag már gyermekkorától rá volt kényszerítve.   

(A fenti történet egy részletesebb elemzése angol nyelven: https://www.youtube.com/watch?v=yskH21IVm4o)

Természetesen mindenkinek az élete a saját hatáskörébe tartozik,így azt kezd vele, amit akar. Az emberiség történelme önfeláldozó tettekkel van tele, és az ilyen hősies cselekedetek vitték előbbre a világot leginkább. Szergej a Római levél 8:38-39-es versét mantrázza a fenti videó szerint: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet ...... nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” De mit is jelent Szergej hitének összefüggésében az, hogy őt a halál nem választja el Istentől? Elmondható-e, hogy Szergej mártíromsága valóban hősies tett, vagy inkább nevezhető egy rituális öngyilkosságnak, amit a Jehova Tanúi vallás elvár azoktól a személyektől, akik vérátömlesztéssel kerülnek szembe? Hogyan tekinti az Őrtorony az emberi életet a saját tanításaikban, illetve az azokhoz való ragaszkodással kapcsolatban?

A Mit tanít valójában a Biblia című 2005-ben kiadott könyv szerint a „jelenlegi életünk” feláldozandó, ha csak azon az áron tartható az fenn, ha áthágjuk „Isten törvényét”:

Megszegnék-e a keresztények Isten törvényét csak azért, hogy egy kicsit tovább éljenek ebben a rendszerben? Jézus leszögezte: „aki meg akarja menteni a lelkét [vagyis az életét], elveszíti azt, aki azonban elveszíti a lelkét énértem, megtalálja azt” (Máté 16:25). Nem akarunk meghalni. De ha Isten törvényét áthágva próbálnánk megmenteni a jelenlegi életünket, azzal kockára tennénk az örök életünket. Bölcsen tesszük hát, ha bízunk Isten törvényének a jogosságában, miközben meg vagyunk győződve arról, hogy ha valamilyen okból meghalnánk, az Életadónk meg fog emlékezni rólunk a feltámadáskor, és visszaadja nekünk az élet értékes ajándékát (János 5:28, 29; Héberek 11:6).

(13. fej. 130–131. o. 15. bek. Sajátítsuk el Isten gondolkodásmódját az életről!)

(kiemelés tőlem)

Azzal, hogy az „örök élet egy Paradicsomban” mennyire megalapozott hit, amiért még az életet is fel kell áldozni, egy másik cikkben foglalkoztam részletesebben. Természetesen ettől még mindenkinek szíve joga abban hinni, amiben akar. Vajon hol van a határ az egyénileg megélt hit, és a közösségtől jövő nyomás között? Például, vajon egy kiskorúnak lehet ilyen hite, mely magában foglalja az élete feláldozását? A kiskorúakra a legtöbb országban külön törvény vonatkozik, pl nem szerezhetnek jogosítványt, nem köthetnek házasságot, nem vehetnek fel lakáshitelt stb,. De mi van akkor, ha egy adott ország törvénye lehetővé teszi egy kiskorú számára az élete feletti döntést, mint pl Kanadában? Ilyenkor az Őrtorony szabad utat kaphat, és érdemes megnézni, hogy vajon meddig megy el a kiskorú tagjai életének rituális feláldozásában, vagy az ehhez való „jogaik” törvényesítésében és miképpen hasznosítja az esetlegesen kialakult médiafigyelmet. Sajnos ennek demonstrálására fennmaradt a mindössze 15 évesen, 1994-ben elhunyt Joshua Walker története és küzdelme, amit az Őrtorony azóta is véres zászlóként hordoz.

A rákos beteg Joshuát orvosai „érett kiskorúnak” minősítettek, így a törvény szerint kötelező volt figyelembevenni saját kívánságát az orvosi kezelést illetően. Mivel Josh egy Tanú családban nevelkedett, ez magában foglalta a vér elutasítását. Ennek ellenére a kórház bíróságra vitte az ügyet, mivel legálisan védeni akarta magát az esetleges következményektől. A család fellebbezett a döntés ellen, bár nem tudni, hogy az Őrtorony milyen mértékben vett részt magában a perben, de Joshua ügyvédje, Daniel Pole, egy Tanú volt. (Erősen gyanítható, hogy az Őrtorony beleártotta magát, mivel gyermekelhelyezési perekben is részt vállalt, különösen azokban az esetekben, amikor Tanú vs nem-Tanú felek között zajlik a gyermekek elhelyezésének kérdése, és a Tanú féltől vallási alapokra hivatkozva próbálják a gyereket elvenni.) Az tény, hogy az Őrtorony példaértékűnek tartja Joshua hitét, amit – más Tanú gyermekek halálával együtt (lásd Ébredjetek! 1994. május 22.) - azóta is hangoztat. Joshua története az 1995-ös január 22-i Ébredjetek!-ben jelent meg, melynek egy részlete így hangzik:

Egyik éjjel, amikor Josh a kórházban volt, ezt mondta: „ Anyu, sokszor, amikor kimész a fürdőszobába, vagy elmész apuért, az orvosok bejönnek és azt mondják: »Josh, szükséged van vérátömlesztésre. Nélküle meg fogsz halni. Segíteni akarunk neked.« »Akkor legyenek szívesek, tartsák tiszteletben a vérre vonatkozó kéréseimet« — válaszolom én. Az egyik orvosnak, aki megpróbált rávenni, hogy fogadjam el a vérátömlesztést, megmondtam: »Lehet, hogy azt hiszi, hogy őrült vagyok, pedig én teljesen magamnál vagyok. Egyszerűen csak Jehovának a vérre vonatkozó törvényei szerint akarok élni. Ő tudja, hogy mi a legjobb a számunkra. A legjobb, amit tehetek az, hogy tiszteletben tartom az élet szentségét, és ha meghalok, újra élni fogok.«”

Ébredjetek! 1995 1/22 13. o. Joshua hite — Egy győzelem a gyermekek jogaiért 

 (kiemelés tőlem)

Sokan talán a kívülállók közül negatív hírnek gondolhatják azt, ha Tanúk a vérrel kapcsolatban kerülnek be a médiába. Pedig egy szekta számára a negatív megjelenés éppen olyan hasznos lehet, mint az überpozitív csili-vili kép, hiszen „a rossz színben beállítás” az üldözés jele – aminek kifejezetten örülnek, mert hiterősítőnek tartják -, na meg lehetőséget is ad nekik arra, hogy feltárják a hitüket és helyreigazítsák azt a képet, amit az ellenségeik ilyen módon akarnak róluk kialakítani, ahogyan ebben a szomorú esetben is történt. Az biztos, hogy az Őrtorony nagy hasznot söpört be a Joshua halálával kapcsolatos médiadrámából, hiszen megjelentek a „gondoskodó szülők”, akik mindent meg akarnak adni a gyermeküknek, és nem akarják azt, hogy meghaljon. Jehova Tanúi ésszerű embereknek voltak lefestve, olyanoknak, akiknek rendkívüli hitük van. Joshua többször hangot adott a feltámadásba vetett szilárd hitének, és még ő próbálta vigasztalni kétségbeesett családtagjait.

„Akárhogyan is lesz, én győzni fogok” – mondta bátyjának, Jeffreynek – „ha meggyógyulok, az győzelem, de ha meghalok az is az lesz, mert akkor Jehova fel fog támasztani. Jehova kezében van az életem”. „Azt szeretném, ha mindannyian megmaradnátok az igazságban. Biztosan tudom, hogy Jehova fel fog támasztani engem” – mondta családtagjainak nem sokkal a halála előtt.

Egy helyi lap (Telegraph-Journal) Joshua „győzelmét” az emberi jogok győzelmének tekintette, melyben a fiatal fiú ellenállt „a társadalmi nyomásnak, mely rutinszerűen agresszíven rendelkezik az állampolgárok teste és lelke felett”. Bár nincs kétség ez utóbbi felől, de ennek ellenére a bírósági döntéssel Joshuának nem egy elnyomás elleni kiállást tettek lehetővé, hanem éppen azt, hogy áldozatává válhasson egy ilyen totális rendszernek, mely semmi szabadságot nem hagy tagjai vallásos lelkiismerete számára. Mert amiről sajnos nem volt szó a médiafelhajtásban – és ami a mindenkori média felelőssége, hogy utánajárjon annak, amiről ír – az annak a módja, ahogyan az Őrtorony ráerőlteti nézeteit a köreikben levő kiskorúakra egy elnyomó hierarchia-rendszeren keresztül, melyben a gyermek legalul helyezkedik el, vagyis semmi szín alatt nem tekintik olyan partnernek, amelyben a véleményére lennének kíváncsiak. A kanadai kormány – és más kormányok – igazságszolgáltató rendszerének inkább ettől kellett volna megvédelmeznie a kiskorút, nem pedig az életét esetlegesen megmentő orvosi kezeléstől. Joshua rituális halála nem a demokrácia, hanem inkább az Őrtorony vallási vezetői ravasz manipulációjának győzelme volt egy olyan igazságszolgáltatási rendszerrel szemben, mely nem ismeri annak lényegét, és a háttérben meghúzódó tényeket, így zöld utat adott ennek. A média meg ahelyett, hogy megragadta volna az alkalmat a szekták manipulációs módszereinek feltárására, így a nyilvánosság informálására az ebben rejlő potenciális veszélyről, úgy tűnik, inkább a könnyfakasztó drámai helyzetek kirészletezésére koncentrált, mivel ezzel lehetett könnyebben eladni a magazinokat, újságokat.

És mintha ez még nem lenne elég az Őrtoronynak, mintegy húsz év távlatából Anthony Morris legalább két alkalommal utalt Joshua történetére, követendő mintául állítva be életét más Tanú gyermekek elé. Anthony Morris egy kongresszuson elhangzott előadásában használta fel Joshua történetét a fentebb idézett Ébredjetek!-ből idézve, állítólag elcsukló hangon nyilatkozva, mintha meghatódott volna, egy olyan szervezet képviselőjeként, amely gyakorlatilag megölte őt. Miután az orvosokat, és gyermekvédelmi szervezetet, melyek a fiú életét akarták megmenteni szélsőséges üldözőkként határozta meg, a következőt jelentette ki: „mikor a feltámadás eljön, akkor biztosan hallani fogunk felőle, mert Jehova nagyon szerette ezt a kis srácot”. Hát, ő már csak tudja!

(Anthony Morris további agymenéseiről ezekben az írásokban olvashatsz többet)

Joshua és Adrian nem egyedüliek voltak ebben a tragédiasorozatban. Az Őrtorony szervezet egy hosszú cikket szánt az 1994-es Ébredjetek!-ben azoknak a gyermekeknek, akik feláldozták életüket a tanaikért, mintegy mártírokként ünnepelve őket. Én még akkor Tanú voltam, de emlékszem, hogy mennyire elképedtem azon a cikken. 

Az 1994. május 22-i Ébredjetek! borítója, Fiatalok, akik első helyre teszik Istent, címmel

Kép forrása: http://www.lifeishid.com/JW13.html

Lenae, Lisa, Crystal és Ernestine történetei rámutatnak, hogy milyen veszélyben lehetnek azok a gyermekek, akik még koruknál fogva nem elég idősek és érettek ahhoz, hogy átlássák az Őrtorony manipulációs módszereit, ezért erre esélyük sem volt életük későbbi éveikben – ahogy az sok beleszületett személlyel történt/történik -, mert nem élhették meg azt a kort. A gyermekek természetüknél fogva arra vannak programozva, hogy bízzanak a szüleik ítélőképességében, kiváltképp élet-halál kérdésekben. Sajnálatos módon éppen ezt a természetes bizalmat és megfelelési kényszert használja ki ügyesen az Őrtorony. Míg az vitatható, hogy a felnőtteknek joguk van az életmentő kezelés elutasításához, a gyermekek esetében ennek nem kéne vita tárgyának lennie. A gyermekvédelemnek sokszor kell közbelépnie más területeken is, más alapokra hivatkozva, a gyermekek megmentése érdekében kiemelve őket veszélyes szüleik (alkohol-, és droghasználó vagy elhanyagoló) döntési hatásköréből, kétségtelen a Jehova Tanúi tanok jónéhány aspektusa is beletartozna ebbe. Ez nem azt jelenti, hogy a Tanúk rossz szülők lennének, de ha megengedik a Jehova Tanúi vezetőinek, hogy beleavatkozzanak az életükbe, annak sajnos katasztrofális következménye lehet. Amíg valaki nem tudja eldönteni magától, hogy elhatárolódjon egy ilyen veszélyes manipulációtól, igenis segítségére lehet az, ha bírósági döntés születik arról, hogy a kiskorú gyermek élete megmenthető lehessen akár a szülők vallásos hitének ellenében is. Szerencsére napjainkban vannak már arra példák, hogy a gyermekeket gyámság alá helyezik az orvosi kezelés szempontjából/ idejére, ahogyan azt Helen Winkelmann bírónő is elrendelte 2013-ban Új-Zélandon, mely döntés ellen a szülők nem hogy nem harcoltak, de még fel is lélegeztek. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen döntések lehetőséget adnának a gyermekvédelmi hatóságoknak, hogy hozzáférjenek Tanú családokban nevelkedő gyermekekhez az élet más területein is, és belelátnának a szépen feldíszített díszletek mögé.

Talán mostanra már elgondolkozol azon, hogy vajon honnan van a Tanúknak a vér elutasításával kapcsolatos erős hitük (illetve annak elfogadásától való erős félelmük), hogy még a saját gyermekeik életét is képesek feláldozni ezért? A rövid válasz erre az, hogy a Tanúk szentnek tekintik a vért, olyannak, ami annak az élőlények a lelkét jelképezi, akihez/amihez az tartozik. Ebből következően az egyedüli helyes felhasználása az, ha kiöntik a földre, vagyis visszajuttatják azt ahhoz, akihez tartozik, vagyis Istenhez. Nem állítom, hogy ezt könnyű megérteni, akár egy kívülállónak, de egy Tanúnak sem. A vér „szentségének” megsértése – vagyis a vér elfogadása akár életmentő esetekben -, az érintett személy kizárását vonhatja maga után. Csak képzeljük el, mit jelent ez egy olyan személy esetében, aki ebben a vallásban nevelkedett, szocializálódott, esetleg összes családtagja, rokona tagja a gyülekezetnek, és ott vannak a barátai is, akik ezentúl nem fognak, mert nem állhatnak vele szóba. Nos, ez is egy kész öngyilkosság, így még a felnőtt Tanúk esetében sem beszélhetünk igazából arról, hogy a vér elutasítása az ő saját döntésük lenne, amit a saját lelkiismeretük alapján hoztak meg. A kiskorúak esetében pedig pláne nem!

Amikor én Tanú voltam, csak reménykedtem abban, hogy nem kerülök olyan helyzetbe, ahol a vér elutasításával az életemet tenném kockára. Az „erős hit” mögötti tanítást valójában soha nem értettem igazán. Egy személyről tudok a volt gyülekezetemben, egy apáról, aki kérdéseket tett fel a vérrel és a véralternatívákkal kapcsolatban a gyülekezet vénei és a fiókhivatal felé. Azt nem tudom milyen választ kapott, de annyira kiakadt, hogy soha többet nem láttuk a gyülekezetben. A feleségétől tudtam meg az okát, amiért a férje nem jár többé. Ez a kis történet azt mutatta számomra, hogy azt várták tőlünk, hogy csak fogadjuk el, ami le van írva a Bibliában, meg a szervezet éppen aktuális értelmezését ezzel kapcsolatban, és ne nagyon feszegessük a részleteket. Ennyit a lelkiismeret alapján hozott hitbéli döntésről! Ezt a stílust a Tanúk mégis úgy kommunikálják a kívülállók felé, felhasználva és terítékretéve egyes bigott vagy mélyen indoktrinált tagjaik hihetetlen fájdalmát, mintha az a „személyes döntésnek és mély hitnek” fantasztikus megnyilvánulása lenne, pedig csak gusztustalan propaganda célokra használják fel az emberek nyomorát.

De egész pontosan melyek ezek a bibliai utalások és belső szabályozások, melyek a vér fogyasztására, elfogadására adnak útmutatót a Tanúknak? Erről lesz szó a sorozat következő részében.

Forrás:

Lloyd Evans: The Reluctant Apostate