A következő cikkekben közelebbről fogunk rátekinteni néhány olyan döntésre, amit a Vezető Testület (illetve annak korábbi kisbetűs válozata, ami gyakorlatilag hasonló módon működött) hozott a hívek „egyéni szabad lelkiismeretének” központi szabályozása érdekében, és azok katasztrofikus következményeire, melyekről az egyszerű tagok többsége csak igen keveset, vagy semmit nem tud.
(Azon két nagy területről, melyekről már korábban említés történt – amelyek vagy előfutárai voltak egy szektás központosított vezetés megszületésének, vagy már magának az ily módon hatalomrajutott vezetőségnek a korai döntései voltak -, külön nem fogok kitérni. Ezek a területek: 1. Rutherford levélírókampánya és a „politikai semlegesség kérdése” a náci Németországban, 2. a szexuális szokások terén hozott „erkölcs” bevezetése, a homoszexualitás nem válóok)
Mexikó
A szervezet a politikai semlegesség és az ezzel kapcsolatos katonai szolgálatfelvétel és kiképzések kérdésében már régóta az Ézsaiás 2:4 versére utal („hadakozást többé nem tanulnak”). Ez a szolgálatmegtagadás eddig pl csak a dél-koreai testvéreknek 36 000 év börtönbüntetést jelentett az elmúlt 60 év alatt, de hazánkban is voltak ebből gondok (lásd bekeretezett részt). Ha mégis valaki azt gondolná, hogy a Jehova Tanúi egységesek és következetesek pacifista nézeteikben, akkor téved, mert igenis vannak ez alól is kivételek. Az egyik ilyen természetesen a Szervezet maga (mely megtörve politikai semlegességét, az ENSZ-szel alakított ki kapcsolatot (részletek egy későbbi fejezetben)), a másik eset Mexikóban történt a 60-as években.
Cartilla kártya
Mexikóban a katonai szolgálat teljesítése kötelező volt minden fiatal férfi számára, melynek végeztével egy ún. „cartilla-kártyát” kaptak. A kártya alapvető fontosság volt az útlevél és ajogosítvány szempontjából, így a mexikói fiókhivatal kérdést intézett ezügyben a brooklyni főhivatal felé. A főhivatal 1960. június 2-i keltezésű levelében ez áll:
„ Ami azokat illeti, akiket a hivatalnokok pénzügyi tranzakció által felmentenek a katonai szolgálat alól, ez érzése annak, ami a többi latin-amerikai országban történik, ahol a testvérek fizetnek valamilyen hivatalnoknak a felmentésükért, hogy megtarthassák teokratikus tevékenységük szabadságát. Ha a katonai apparátus tagjai hajlandóak a járulék kifizetése ellenében elfogadni az ilyen elrendezést, akkor a felelősség az állam ilyen képviselőire hárul. Ebben az esetben nem kerül a kifizetett pénz a katonai apparátushoz, hanem az egyén sajátítja azt el, aki elvállalja az ilyen elrendezést. Amíg bizonyos testvérek lelkiismerete megengedi, hogy ráálljanak az ilyen elrendezésre azért, hogy megőrizzék szabadságukat, akkor nincs ellenvetésünk”(Raymond Franz: A lelkiismeret válsága, JJ csoport fordítása, kiemelés tőlem)
Magyarul, a szervezet zöld utat adott a hivatalnokok megvesztegetéséhez, vagyis egy illegális utat javasolt a mexikói Tanúknak annak érdekében, hogy „megőrizzék szabadságukat”. Ebben az időben a szervezet még az alternatív katonai szolgálatot sem engedte elfogadni a tagjainak, ezért sokakat börtönbe zártak emiatt. Miután világszerte végigmentek a testvérek ezen a vesszőfutáson (köztük hazánkban is), az Őrtorony 1996-ban mégis csak elfogadhatónak tartotta a nemzeti polgári szolgálat elfogadását (lásd alább a keretben). A mexikói testvérek esetében már a 60-as években megfelelőnek tűnt egy olyan hamis okirat beszerzése, ami igazolta tulajdonosának a letöltött szolgálatot, mégpedig illegális úton, a hivatalnokok megvesztegetése által. Nem meglepő módon erről nem írtak egy sort sem a kiadványokban. Hogyan is tették volna, hiszen az rontotta volna a Tanúk "törvénytiszteő állampolgárokról" kialakított imázsát!
Valóban "lelkiismereti" kérdés?
"Mi a helyzet akkor, ha a keresztény őszintén válaszolva ezekre a kérdésekre arra a következtetésre jut, hogy a nemzeti polgári szolgálat „jó cselekedet”, amelyet elvégezhet, engedelmeskedve a hatalomnak? Ez az ő döntése Jehova előtt. A kinevezett vének és mások is teljes mértékben tiszteletben kell hogy tartsák a testvér lelkiismeretét, és továbbra is olyan kereszténynek kell tekinteniük, aki jó hírnévnek örvend."
(Őrtorony 1996 5/1 20. o. 21. bek. Adjátok meg, ami a császáré, a császárnak)
A Magyarországi Jehova Tanúi Egyház, a kezdetektől napjainkig című köny a 361-370. oldalakon tárgyalja azt, ahogy a magyar Tanúk reagáltak a kötelező katona szolgálatra. A könyv ezen fejezete végig „lekiismereti kérdésként” próbálja kezelni az ügyet, mint ahogy a Tanúk úgy adták azt elő az állami szervek azon képviselőinek, akik azon voltak, hogy megfelelő megoldást találjanak a kialakult helyzetre. A Tanúk „ekkoriban úgy vélekedtek, hogy az önként vállalt polgári szolgálat a keresztényi feddhetetlenség feladását jelentené”, és azok, akik a polgári szolgálatot bármiféle lelkiismereti okokból elfogadnák, azoknak „felekezeti tagságuk automatikusan megszünne”. Hajthatatlannak bizonyultak, és semmiféle engedményre nem voltak hajlandóak egészen 1996-ig, amikor is „tettek egy döntő lépést”: „1996 tavaszától (a fentebb idézett Őrtorony megjelenésének dátumától) már elfogadhatónak tekintették a polgári szolgálat vállalást, de hangsúlyozták, hogy ez továbbra is [mint ha korábban az lett volna – szerk.] az egyén lelkiismeretére alapozott döntés.”
Hihetetlen módon, a fejezet hátralevő része úgy fejtegeti a témát, mintha ez – a homlokegyenest ellentétes – hozzáállás ugyanúgy az „egyének lelkiismerete” lett volna, ami persze olyan dolog, hogy történetesen éppen egyidőben változott meg minden érintettnek. A könyv írói még sem vették észre, hogy itt egy központi irányításról lehet szó, amivel inkább felülről manipulálják az egyének lelkiismeretét, mintsem a Tanúk szervezete a Bibliát tanulmányozó közösség egy hivatalos képviselete lenne (a könyv teljes egészében fenntartják ezt a tévképzetet, és ennek az előfeltételezésnek a keretébe illesztik bele a Tanúk történelmét). A fejezetet író történész nem nézett utána, hogy mi válthatta ki ezt a nagy változást a Tanúknál, sőt úgy fogja fel, mintha „az egyház ebben a kérdésben is hajlandónak mutatkozott rugalmatlan álláspontja újragondolására, amit ők az elmélyültebb,alaposabb bibliatanulmányozással magyaráztak”. Továbbra is egy vallási kérdésként kezeli a helyzetet, és még csak fel sem merül az, hogy itt a háttérben egy etikátlan módszereket felhasználó manipuláló szervezetről van szó, mely a tagjait kifinomult zsarolással tartja csapdában és gyermeki állapotban, akik ha önállóan döntenének saját „lelkiismereti kérdésekben”, akkor büntetve lennének, ergó: a szabad akarat, mint olyan nem értelmezhető ebben az összefüggésben.
Kétlem, hogy a történetírók tudatában lennének az ilyen „kollektív” lelkiismereti döntések valós veszélyeinek, pedig lehet, hogy kellene. Sajnálatos módon bedőltek a szekták ügyes önfényező marketingszövegének, melyekkel saját naív tagjaikat is fogságukban tudják tartani. De hát így járnak azok, akik egy szektáról írnak könyvet, anélkül, hogy definiálnák vagy pontosítanák annak valódi fogalmát.
...és mi a helyzet a "szabad akarattal"?
Ettől teljesen függetlenül, természetesen minden embernek létezik "szabad akarata", mint ahogyan mindannyian személyesen tartozunk felelősséggel életünkért és döntéseinkért. Ha valakik úgy döntenek, hogy ezt a szabad akaratot egy csoport irányításának és érdekeinek vetik alá, az is egy döntés, melynek következményei az ő dolguk (na meg a gyermekeiké, akiket kitettek ennek). De ebben az értelemben "szabad akarata" és felelőssége mindenkinek van, nem csak azoknak, akik egy szektában lemondanak a saját életük feletti döntésekről. Hanem azoknak is, akik történetírókként, politikusokként vagy egyéb más minőségben kívülről látják ezeket a manipulatív csoportokat, vagy végzettségük, képesítésük folytán jobban átlátják ezeknek a csoportoknak a működését - amitől azért az egyszerű tagok mesterségesen meg vannak fosztva, így a legtöbbször esélyük sincsen arra. Ezek a kívülállók saját "szabad akaratukból" eldönthetik, hogy részt vesznek-e egy vallási vagy más jellegű szekta etikátlan módszereinek elfogadhatóvá tételében, szemet hunynak-e másokat leromboló és kihasználó mérgező ideológiák tanításai felett, vagyis asszisztálnak-e terjedésükhöz, vagy elutasítják ezeket a tendenciákat, és inkább ahhoz járulnak hozzá, hogy az érintett személyek kevésbé manipulált módon élhessenek a "szabad akaratukkal". Más szavakkal: mind a tudatlanság, mind a tudás felelősséggel jár.
Malawi
A mexikói esettel közel egyidőben egy hasonló helyzet állt elő Malawiban, ahol az egypártrendszerű kormányzat egy politikai tagsági kártya megvásárlását tette kötelezővé az állampolgárok számára. Ezt a kártyát, ami gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint a mexikói Cartilla-kártya, már a szervezet a „keresztény semlegesség megszegéseként” értelmezte. Az ottani Tanúk persze elutasították a kártya megvásárlását (amit teljesen legálisan megtehettek volna, még csak nem is kellett volna megvesztegetniük senkit), amivel borzalmas attrocitások céltábláivá váltak.
Malawi politikai kártya
A mexikói megvesztegetési javaslattal eltérően, a politikai kártya elutasításából származó megpróbáltatásokról és borzalmakról az Őrtorony több kiadványban is nagy részletességgel beszámol, mint amelyek a „keresztény semlegesség” kitartásában való hűség példái:
„Országszerte vadásztak rájuk. Blantyre-ben körülvették testvéreink egy csoportját, és a városi pártbizottság székházába vitték őket. Ez az épület régebben a Társulat fiókhivatala volt, mígnem 1967-ben lefoglalták. A testvérek között volt Greyson Kapininga, aki a betiltás előtt fordítóként szolgált a fiókhivatalban. A testvérek állhatatosan visszautasították a párttagsági igazolvány megvásárlását, ezért üldözőik só és bors keverékét dörzsölték a testvérek szemébe. Utána nagy szögekkel teli deszkákkal verték őket. Ha egy testvér felkiáltott a fájdalomtól, a kegyetlen gyilkosok még nagyobb ütéseket mértek rájuk, és ezt mondták: „Jöjjön ide az Istened, és mentsen meg.”
A brutális támadások sok életet követeltek. Cape Maclearben, a Malawi-tó déli végén fűcsomókat kötöztek Zelphat Mbaiko testéhez, leöntötték benzinnel, és felgyújtották. Elevenen égették el!
A testvérnők is szörnyű kínszenvedéseken mentek keresztül. Amiért visszautasították, hogy pártigazolványt vegyenek, a pártmegbízottak többször megerőszakolták őket. Lilongwéban Magola testvérnő sok más testvérnővel együtt megpróbált elmenekülni a baj elől. Mivel terhes volt, nem tudott gyorsan futni, ezért a csőcselék, mint egy csapat vadállat, utolérte, és halálra verte.”
(1999 Évkönyv 188.oldal, kiemelések tőlem)
Úgy tűnik, mintha élvezettel hősködnének ezeknek a szerencsétlen embereknek az áldozataival, felhasználva azokat arra, hogy bebizonyítsák, hogy Jehova Tanúi még a nehéz helyzetekben is hűségesen kiálltak a lelkiismereti döntésükért (ami valójában nem is az övék volt, hanem a vezetőik ostoba, következetlen és felelőtlen döntése, melyeket ügyes manipulációs technikákkal rájuk erőltettek). Nyilvánvalóan a malawii kormánynak és az erőszakot elkövetőknek a felelőssége nem vitatott, de szívfájdító dolog tudni azt, hogy a testvérek elkerülhették volna ezeket a hihetetlen és embertelen borzalmakat, csupán egy jelentéktelen aláírással, ami nem különb attól, mintha valaki útlevélért vagy személyi igazolványért folyamodna (mely hasonló okiratokat a szervezet vezetői mindenféle lelkiismereti válság nélkül simán aláírtak - részleteket lásd alább).
Hogy pontosan miért vetették a szervezet üldözési komplexumának oda koncként a malawi testvéreket és miért tettek kivételt a mexikói testvérekkel, azt nem lehet tudni, de gyanítom hogy ennek is talán valami "üzleti" érdeke lehetett a háttérben. A szervezetnek érdekében állhatott az egyik országban "kiterjeszteni a munkát" - még akkor is, ha ehhez a tagoknak korrumpálódniuk kellett - míg egy másik országban inkább az "üldözésekből" és azokból fakadó "bátor kiállásokból" igyekeztek inkább szellemi tőkét kovácsolni, melyeket ügyesen kommunikáltak mind a külvilág, mind saját tagságuk felé. Saját tagjaikat pedig sakkfigurákként használták fel ehhez.
Bár maga a Biblia nem feltétlenül tanítja azt, hogy Isten szolgáinak nem lehet részt venniük a politikában. József és Márdokeus is betöltöttek magas rangú hivatalokat, melyek sokkal több érintettséget követeltek tőlük, mint a malawii testvérek tagsági kártyájának megvásárlása (ahol amúgy is csak egy párt volt, úgy hogy nem lett volna semmiféle állásfogalás a részükről, egyszerűen olyan lett volna, mintha egy személyi igazolványt, vagy útlevelet kellett volna beszerezniük, melyért fizetniük kell). Sőt, később a szervezet meg is változtatta a politikai szavazásban történő részvételt, az 1999. november 1-i Őrtorony olvasók kérdéseiben van erről szó (Hogyan tekintik Jehova Tanúi a szavazást?). Így a malawii testvérek áldozata kifejezetten a szervezet és annak vezető testületének hatalmi döntéseinek következménye, mely döntéseket "isteni karatanak" álcázva erőltetnek rá tagjaikra, teljes alávetettséget, engedelmességet követelve tőlük még akkor is ha abból súlyos káruk következne be, vagy az életük feláldozásával jár. Ha ezt valaki megtagadja, akkor azt a legdurvább módszerekkel büntetik, vagyis annak a személynek nem létezik tovább sem "szabad akarata", sem saját lelkiismerete.
Rutherford és Knorr állásfoglalása
De ha már ott tartunk, hogy ki miben foglal állást vagy mire esküszik fel, akkor elmondható, hogy maga Rutherford és Knorr is állampolgári esküt tettek annak érdekében, hogy útlevelet kaphassanak.
Rutherford és Knorr útlevelei az állampolgári esküvel
Képek forrása és részletes információ (pl Őrtorony levelezése a mexikói fiókhivatallal) itt:
https://www.jwfacts.com/watchtower/malawi-mexico-oath-allegiance.php
A vezetőség tehát nem igazán mutatott jó példát a „semlegesség” gyakorlati alkalmazásában. De különben is hogyan tekinthető egyenrangúnak az, amikor a testvéreknek kell a szabadságukat, vagyonukat, emberi mivoltukat sőt életüket eldobniuk (ahogyan történt a náci Németországban Rutherford „utasítására” és ahogyan ez történt Malawiban Knorr elnöksége idején), azzal, amikor a vezetők azért tekintenek el egy politikai kártya jelentéktelen szövegének aláírása feletti „lelkiismereti” gyötrelmeiktől, mert különben nem vehetnének részt föld körüli luxusutazásaikon. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi mégis csak más hangsúlyt kell kapjon...ha másért nem, hát azért, amiért Orwell írta az Állatfarm című művében: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”.
Forrás:
Lloyd Evans: The Reluctant Apostate
