A keresztény szabadság keresése
2017. április 21. írta: Csakegyember

A keresztény szabadság keresése

franz_uj.jpgRAYMOND FRANZ

I. A keresztény szabadság keresése

 

 

„Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetélkedetlenség, hanem a szeretet által munkálkodó hit. Jól futottatok; kicsoda gátolt meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak?“ Galátzia 5:6,7

A szabadság hasonlóan a hithez, szeretethez és az igazsághoz létfontosságú része az igaz kereszténységnek.

A hit,  a szeretet és az igazság ott virágozik hol szabadság van. Hol kevés a szabadság, vagy egyáltalán, a hit a szeretet és az igazság nélkülöznek. /2 korintusz 3:17/

Isten Fia a szabadságot konkrét céllal adományozta nekünk.

A szabadságot azért kaptuk, hogy hitünkben és szeretetünkben eljussunk azok legmélyebb kifejezéséig, amit nem korlátoznak gyarló emberek kötelékei.

Ha a szabadság ezen formáját feladjuk, akkor ennek eredménye vitathatatlanul az igazság elvesztése lesz.

És azok, kik ezekután majd így  fokozatosan „megkötöznek“ bennünket, ezt nem a szabadságnak,  inkább a tévedésnek  köszönhetően fogják tudni megtenni.

Az utóbbi évtizedekben százezrek különültek el azon vallástól melybe beleszülettek, Jehova Tanúi vallásától.

Ugyanazen időszak alatt  más százezrek megint a tagjaivá váltak ezen vallásnak, méghozzá annyian, hogy a Tanúk stabil növekedést mutathatnak ki.

De úgy gondolom,  se a csökkenés se a növekedés önmagában nem jelent semmit sem.

Azoknál, kik az elhagyás mellet döntöttek fontos lenne tudni a távozás okát, ami miatt  rezignáltak.

Ez az igazsághoz való szeretetük volt, az a vágy , hogy a hitüket és a szeretetüket az igaz keresztény  szabadság által nyilváníthassák ki ?

És erre  tényleg nem volt lehetőségük abban a közegben melyet emiatt elhagytak ?

Jogos volt a döntésük, hogy elmennek ?

Ugyanígy  kérdéseket  lehet feltenni azoknak is, kik  tagokká vállnak.

Tagadhatatlan, hogy sokan  közülük ezelőtt érdeklődés nélkül voltak a vallásosság irányába, nem éreztek szellemi szükséget, és  a világra való nézetük kizárólag a testi dolgokra fókuszált.

A Tanúk közé való lépés után ezekben a dolgokban alapvető változások mentek végbe náluk. Bizonyos hányaduk az újonnan megtalált hitével karöltve megszabadult olyan komoly problémák  kötelékeitől mint pl. az alkoholizmus, drogfüggőség, erőszakos vagy  szélhámos viselkedés, némelyek  még a bűnözés világát is elhagyták.

Az életükben vitathatatlanul  jelentős jobbulás állt be.

Azonban a segítség ezen formájában nemcsak azok részesülnek, kik Jehova Tanúi közé lépnek.

A vallások és felekezetek túlnyomó többsége  szintén az Istenben való hithez vezet, s ugyanilyen segítséget nyújt

ezeken a területeken. 

És minekutána  ezek az emberek hitet gyakorolnak és megtérnek, ugyanolyan sikereket könyvelnek el.

Az is vitathatatlan, hogy más szociális szerevezetek, melyeknek a lényege nem vallási alapokon nyugszik,  pl. az „anonim alkoholisták“, vagy  a drogfüggők megsegítése érdekében létrehozott központok és más intézmények, hasonló számokat tudnak felmutatni  a gyógyult emberek tekintetében.

Sőt túlnyomó többsége  azoknak kik Jehova Tanúivá vállnak, nem is szembesült ilyen komoly problémákkal.

Ezért újból meg kell kérdeznünk, hogy bármilyen nagynak tűnik  is a Jehova Tanúi tagságából eredő nyereség, milyen árat fizet mindezért az ki belép, vagyis  végül  ki is az ki fizet ?

Az ár az életért Jehova Tanúi szerevezetében a szabadság elvesztése, hogy önmaguk fejezhessék ki  az igazságot a hitet  a szeretetet, és  mindezt spontán módon, hogy ezekután emberek uralmának vessék alá magukat.

És ha  a szabdság ezen formájának az elvesztése  megtörténik, akkor beszélhetünk-e egyáltalán  arról, hogy az életükben beállt valamilyen javulás ?

Úgy tűnik, hogy előrehaladtak ?

Keresztényként előrehaladtak ?

Nyilvánvaló, hogy ezeket a gondolkodásra késztető  kérdéseket minden valláshoz tartozó embernek  fel kellene tennie, melyeknek keresztény alapjuk van, és én remélem, hogy az amiről írok, így jó segítségnek bizonyul majd különböző vallási hátérrel rendelkező emeberek számára.

A probléma melyre rámutatok igen komoly, és közel sem csak a vallási csoportokat érinti, inkább magát a jó hírt Jézus Krisztusról Isten fiáról.

Miben rejlik a különbség ?

Pár évszázaddal ezelőtt a reformáció korában sokan a saját lelkiismeretük alapján késztetést éreztek arra, hogy elutasítsák a vallások egyeduralmát  hitük és életük felett.

Az egyik személy közülük így nyivánítottak ki keresztényi meggyőződését:

„ A keresztény szabad úr mindenek felett, és senkinek sincs alárendleve.“

Majd hozzáfűzte:  

„A keresztény alázatos szolga és mindenben  mindenki alárendeltje.“

Luther  Márton A keresztény ember szabadságáról  című tratktátusában látszólagosan két ellentétes kijelentéséről van szó.

De csak látszólagosan.

A megemlített kijelentés, csak parafrázisa Pál apostol szavainak, melyeket az 1.  Korintusz 9:19  ben olvashatunk: “Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, mégis mindenki szolgájává lettem, hogy minél többeket megnyerjek.“

Itt egy jelentős  különbséget találunk.

Az első esetben kényszerített alárendeltségről van szó, melyet emberek követelnek meg, kik önmagukról jelentik ki, hogy felettünk vannak állásukban, és megkövetelik, hogy autoritásuknak teljes mértékben  alávessük magunkat.

A másik esetnél  a másoknak végzett ökéntes és alázatos szolgálatot látjuk, mely  mentes a kötelezettségektől, természetes, és szabadon  ered a szívünkből.

Nem azért rendeljük alá  magunkat és szolgálunk  másoknak mert azt számunkra elrendelték volna, vagy hogy ezt megkövetelik tőlünk, inkább mivel látjuk, hogy erre szükség van, s hogy az ilyen hozzáállás általános haszonnal bír.

Pál maga felett nem ismert el semilyen autoritást sem azon kívül, kit számára Isten jelölt ki mint „Fejet“ mint „ Mestert“ Jézus Krisztust, és nem is hajolt le senki más előtt sem, volt az akár  egyén, akár  emberek csoportja.

Mindenkiről, kik elszerették volna sajátítani a jogot a mások feletti hatalom gyakorlásával kapcsolatban, így fejezte ki magát a  Galátzia 2:4,5 ben : „ még a belopakodott hamis testvérekért sem, akik alattomban közénk lopóztak, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, és így minket szolgává tegyenek. Ezeknek egy pillanatra sem adtuk meg magunkat, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra.“

Pál apostol minden bizonnyal nem vette könnyelműen azt a tényt,  hogy a keresztény szabadságot esetleg fel kellene áldozni a vallási  elöljárók irányába.

A szavak melyek a fejezet elején meg lettek említve olyan embereknek íródtak, kik megengedték,  hogy téves irányba legyenek csábítva,  hol helytelenül alkalmazzák Isten Szavát vagy kiforgatják a jó hírt.

Az ő idejében ez elsősorban azt jelentette, hogy némelyek erőszakosan kényszerítették a keresztényeket, hogy újból komolyan alávessék magukat a Törvény szövetségének, és ezzel alapvetőleg korlátozzák Krisztusban lévő szabadságukat.

Miért volt ez a nyomás annyira rosszindulatú?

Elvégre nem volt itt másról szó, minthogy vegyék ezt az Isten által megszentelt törvényt melyet valamikor ünnnepélyes keretek között átadott Mózesnek, és alkalmazzák  azt a keresztények számára is.

Mi lehetett ebben rossz, s miért tartott ki Pál apostol amellett, hogy ezen törvény alkalmazása „ a rabszolgaság igájába való újbóli befogáshoz“ vezetne ?

Ez a veszély részben abban rejlett, hogy az ilyen tövénynek való alárendeltség olyan elrendezést hozna vitathatatlanul magával, melyben újból komoly  központi szerepet kapnának olyan férfiak, kik a törvény értelmezői szerepét töltenék be. A döntéseiknek ennek kapcsán súlya lenne kötelező szabályok formájában. És közvetlenül mindezekután következne a bírói szervek vagy vallási bíróságok létrehozása, melyek felügyeletet látnának el afelett, hogy miként alkalmazzák a kiadott szabályokat, vagy éppen  az adott esetben azokat kikényszerítenék. És mindez azok büntetését vonná maga után,  kik ezen utasításoknak nem vetnék alá magukat.

Ez semmi mást sem  foglal magában, mint visszatérést a papi  közbenjárókhoz - közvetítőkhöz,  de ezen esetben  a keresztények hátrányára és ezt annak ellenére, hogy azoknak csak egy papjuk és egy közbenjárójuk van, Isten Fia.

Mik lehettek akkor hát az okok, melyek az első században némely keresztény gyülekezetet azon óhajhoz vezettek, hogy újból bevezessék a Törvény betartását ?

Nincs vita afelől, hogy akár tudatosan akár tudatlanul, ezek a férfiak ellenőrzést és autoritást szerettek volnak gyakorolni a többiek felett.

A felebarátaik feletti  hatalom és autoritás megszerzésén igyekeztek, és egy köztes fok létrehozásán a többi keresztény és az ő jogos „ Fejük“ Jézus Krisztus között, ami egy  biztos mód ahhoz, hogy így hatalomra tudjanak szert tenni.

Az ő elítélendő viselkedésük beteljesítette Pál apostol prófétai szavait a Cselekedetek 20:29, 30 ban: “Tudom, hogy távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat. Sőt közületek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat.“

Az érvelésük hihető volt, logikusnak tűnt, és ahogy látjuk Pál szavaiból, sokan hagyták is magukat meggyőzni, elfogadták a magyarázatnak ezt a formáját mint Isten Szavának az igazságát.

A törvény betartásának a pártfogói pl. arról győzködhették a többieket, hogy Isten megköveteli az igazságosságot és a szentséget,  ami minden bizonnyal igaz is, és hogy a törvények  bevezetése nélkül a bűnös emberek igazságtalanságba csúszhatnak.

Ez természetesen  sok emberrel megtörténhet, lehet a többséggel, de semilyen esetben sem szabadna ennek megtörténnie egy igaz kereszténnyel.

Mint az első lépést a céluk elérése érdekében a törvénypártiak a körülmetélkedés kikényszerítését választották, melyet  kétezer évvel korábban Ábrahám idejében vezettek be. De nem tervezték, hogy csak ennél maradnának, így  fokazatosan a követelményeikhez hozzáadták további és további vonásait a törvénynek, melyekről azt állították, hogy szintén elengedhetetlenek az Isten előtti igazságos álláshoz és a gyülekezet tisztaságának a megőrzéséhez.

Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb veszély abban a módban rejlett, ahogy a Törvény túlzott hansúlyozása megváltoztatta a keresztény kapcsolatát Istennel, ami csakis Krisztus közvetítésével mehetett volna végbe. Továbbá abban, ahogy megváltozott a nézet a keresztény remény alapjáról, és arról, hogy milyen tevékenységek bizonyulnak az Istennek végzett szolgálatnak melyeket Ő jóváhagy.

Pál világosan felismerte az erre irányuló erőfeszítéseket, mint ami súlyos megsértése, sőt megtagadása az eredeti jó hírnek melynek hirdetésére megbízást kapott Istentől és Krisztustól.

Az írások következő részében teljesen világos, hogy milyen súlyos különbségről is van szó. Galátzia 5:4,5: „ Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek. Mert mi a Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét. Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetélkedetlenség, hanem a szeretet által munkálkodó hit.“

Ezen pár szóban: “a szeretet által munkálkodó hit“, az ihletett író összefoglalja a keresztény élet központi gondolatát...Vagyis ehhez ez élethez nem kényszeríthet bennünket az attól való félelem, hogy betartunk-e bizonyos szabályokat vagy sem, és az sem, hogy azok betartásáért mások jóváhagynek-e bennünket vagy sem. És már egyáltalán nem a félelem negatív érzése, hogy az előírt szabályok és utasítások  megszegését  birói bizottság elé való idézés fogja követni.

Férfiak és nők a keresztény élethez hittel és szeretettel vannak buzdítva.

A hit és a szeretet az a pozitív erő, mely nemcsak hogy hatást fejt ki  bűnös hajlamaink ellen, de ugyanakkor kiváló cseledetekre buzdít, melyek gyümölcsei a sértetlen és zavartalan kapcsolatunknak Isten fiával.


A családi környezetből vett példa talán segíthet abban,  hogy még hatékonyabban szemléltessük miben is rejlik a különbség a Törvény alatti élet és az Isten kegyelme alatti élet között, és milyen eltérő eredményhez vezetnek ezek az eltérő megközelítések végeredményben...

Képzeljetek el egy otthont, melyben a férj ugyanakkor apa is és a család fő eltartója.

Mondjuk úgy döntene,  hogy  több és különböző törvény segítségével, további szabályok meghatározásával melyeket a feleségének  kellene betartania bebizonyítja, képes jól irányítani háztartását.

Pl. milyen módon, a hét mely napján, pontosan hány órát kellene a feleségnek törődnie a családdal, a háztartással, mikor takarítson, mikor vásároljon, mikor főzzön, mikor mosson, vasaljon, mikor nevelje a gyermekeket.

Vitathatatlan, hogy az ilyen férj egy igen rendezett otthonban élne, melyben minden az ő beosztása és elképzelése szerint menne végbe.

De ugyanolyan vitathatatlanul ki lehet jelenteni, hogy ezen ház urának a felesége igen távol állna a boldogságtól.

Ő maga még talán a megelégedés bizonyos fajtáját is átélné abból kifolyólag, hogy a többiek hallgatnak rá, és a családban  minden olajozottan megy, előre megszabott szabályok listája alapján, pontosan úgy miként azt megköveteli.

De sajnos ez a férfi sosem lenne képes megtudni, hogy azok kik alárendelik magukat neki, azért teszik ezt mert szeretik őt ?

Képzeljünk most el egy olyan férjet, ki hisz a szeretetben, a szívességben, olyan férjet, ki nem szenved abban a hamis elképzelésben, hogy a feleségének kötelessége őt hallgatnia.

Inkább ellenkezőleg, értékeli a feleségét és hisz neki, nem vonja kétségbe intelligenciáját,  azon képességét, hogy képes jól vezetni a háztartást saját megfontolása  és személyes kezdeményezésének alapján. Olyan férjet, ki hisz abban, hogy a partnerének ugyanolyan fontos mint neki, hogy közös életük sikeres legyen, és ezen ismeret lapján viszonyul hozzá.

Ez az otthon is nyilvánvalóan rendezett és jól karbantartott lesz.

De milyen boldogan, felszabadultan, szabadon fognak benne élni ellentétben az előzőtől.

Ilyen kellemes légkör  azért jöhetett  létre, mivel a házastársak együtt vitatják meg a dolgokat, azon igyekszenek, hogy a közös elhatározásokat és következtetéseket részesítsék előnyben inkább, mint hogy minden annak lenne alárendelve amit a férj mond, mivel „ő úgy gondolja hogy ennek így kell lennie“.                                                                                                        

Vagyis anélkül, hogy ki lenne adva akácsak egy szabály vagy  utasítás, a háztartás melyet dicsérünk tiszta lesz, az étel időben és jól elkészített, a ruhák kimosva kivasalva, a gyermekek engedelmesek, értékelve és respektálva édesapjukat.

Csakis ekkor érezhet a család feje igazi megelégedettséget és örömet,  tudatot, hogy minden úgy van ahogy lennie kell, mivel a felesége szereti, szeret vele lenni, és a családja igenis számít neki.

Nyilvánvaló, hogy külsőleg mindkét család azonosnak tűnhet.

De hogy mi játszódik le bennük, az  mérföldekre elválasztja őket egymástól.

És  a kulcs ezen egymást elválasztó szakadékhoz a motivációban és szellemben rejlik melyek által az eredményeiket elérik.

És ugyanilyen a különbség  van azon két keresztény élete között is, kik közül az egyik életét a Törvény irányítja, a másikét pedig  Krisztus és Isten ki nem érdemelt kedvessége, mely éppen Krisztus általa jut kifejezésre.

Mindebben  vitathatatlanul Isten bölcsessége tükröződik.

A szeretet és a hit Isten igaz “irányelvei“ gondolataink és szívünk mélyébe hatolnak.

Az életünk minden területét érinthetik, és ezt oly módon melyre a törvények és szabályok általi megközelítés képtelen.

Hiszen pontosan azért mivel semmi sincs számára előírva, a keresztény olyan állásban találja magát, melyben kinyílváníthatja ki is valójában a szívében.

És csak ez az ami Istennél számít.

Minnél tovább voltam  Jehova Tanúi vezető testületének a tagja, annál inkább érzékeltem ezt a vitakérdést.

És  úgy találtam, hogy a vezető testület összeülésekor aránytalanul nagy idő van szentelve az feletti döntéseknek, hogy milyen szabályok alapján legyen irányítva a személyes magánélet. Láttam, miként vezet egy szabály problémához melynek a megoldása további szabályok kiadását követelte meg, melyek alapján végre megitélhetővé válhatott volna, hogy mások helyesen járnak-e el. Így határozatot hoztunk, hogy csakis akkor ha mások hallgatni fognak az általunk kiadott utasításokra, vehetőek számba mint Isten előtt igazságosak.

Nem tudtam mást tenni csak kérdezni: Miért kell ezt egyáltalán így tennünk ?

Rendelkezünk-e mi férfiak igen szűk csoportja tényleg Isten általi felhatalmazással ahhoz, hogy mindezt megtegyük ?

Mi a remény, hogy ezen eljárás előnyös azok számára kiknek szolgálnunk kell ?

Az egész probléma mélységét csak abban a pillanatban értettem meg mikor tudatosítottam, hogy a bibliai szabadság a mi életünkben nemcsak a mózesi törvény alól való  szabadságot foglalja magában.

Még véletlenül sem csak azt, a bibliai szabadság alatt ugyanis  a szabadság oly fogalma rejtőzik, melyben az életünkbe nem avatkozhat be törvények semilyen gyűjteménye sem.

Akkor vagyunk szabadok, mikor a cselekedeteinket nem szabályok kényszerítik ki.

A  keresztény gyülekezeten bévül jóváhagyott álláshoz csak egy út létezik mely nemesebb a törvények és szabályok útjánál.

Az ember felszabadítása a szabályok alól a kulcs ahhoz, hogy a keresztény szabadságot lehetségessé, elérhetővé és kívánatossá tegye.

A törvények és szabályok ömagukban nem rosszak / sok ember ezek nélkül semmi iránt se lenne tekinettel/.

De a szeretet és a hit annyira ezek fölött állnak, hogy sokkal többre képesek a törvényeknél, képesek létrehozni a szívből eredő igazságos szellemet.

Mert kiben bíznánk inkább, kit ismernénk el inkább, s kit tisztelnénk inkább, embert ki azt mondja nem követ el semmi rosszat “mivel az a törvény ellen van“, vagy embert, ki nem követ el semmi rosszat, „mivel ilyen cselekedet könyörtelen és Istentelen lenne“

Az első esetben olyan valakit látunk, kit valójában csak a törvény és annak hatása érdekel.

A  másik esetben pedig olyan emberre tekintünk, kinek szíve a helyén van.

Mikor Isten megkötötte az izraelitákkal a szövetségét, nem egy személyt hívott el, hanem az egész  nemzetet,  jó és rossz embereket, hívőket és közönböseket, mindenkit kivétel nélkül.

És úgy is nézett ki ezen nemzet szellemi szerepvállalása egészében, akár az elhívása vagy éppen későbbi időszakában.

A törvény számukra létfontosságú volt, nevelőmesterként szolgált, melynek a messiáshoz kellet vezetnie – miként a „pedagógusok“ a régmúlt időkben vezették a gyemekeket tanítójukhoz.

1 tim. 1:8-10: „Tudjuk pedig, hogy a törvény jó, ha valaki törvényszerűen él vele,Tudván azt, hogy a törvény nem az igazért van, hanem a törvénytaposókért és engedetlenekért, az istentelenekért és bűnösökért, a latrokért és fertelmesekért, az atya- és anyagyilkosokért, emberölőkért. Paráznákért, férfifertőztetőkért, emberrablókért, hazugokért, hamisan esküvőkért, és ami egyéb csak az egészséges tudománynyal ellenkezik,“

A törvény az izraeliták bűneit tette  nyilvánvalóvá, megmutatta képtelenségüket ezen béklyóból való szabadulásuknak, és hangsúlyozta a váltságdíj szükségességét. A jövendő dolgok árnyéka volt és azt a valóságot szimbolizálta, mely Krisztusban vált valóra. Izráel nemzete 1500 éves létézésében törvény nélkül teljesen elvesztette volna elrendezését melybe Isten vezette be, így a messiásnak nem lett volna hová eljönnie és megnyilvánulnia.

Izráel nemzetétől eltérően Isten úgy hívja magához a keresztényeket mint fiait Krisztus közbenjárásával, mindenkit személyesen, szívük állapota és vágya alapján, nem pedig egy testi leszármazási vonalhoz való tartozás alapján.

A tanítójuk már eljött, a keresztényeknek így nincs szükségük egy további és újabb nevelőmesterre, hogy az Krisztushoz vezesse őket. Nincsenek a„Törvény“ alatt, de Isten  kegyelme alatt, Isten ki nem érdemelt kedvessége alatt.  Átadták életüket Istennek,  és így a szellem az ami motiválja őket.

Isten szellemének a hatása összeegyeztethetetlenül jobb védelem a rossz cseledetekkel szemben a törvény betűjénél, vagy szabályok összességénél.

Ugyanígy hatékonyabb erő a jó cseledetetek felé való úton.

Ha valaki nem érti meg ezt a valóságot, akkor sajnos azt sem értheti miről is szól a jó hír.

Azonkívül, hogy az ilyen emberek nem értékelik a felkínált szabadságot, hozzáállásuk szintén arra enged következtetni, hogy tiszteletlenek mindahhoz amit Krisztus értük tett mikor is lehetővé tette  számukra, hogy a „Törvény“ alatti élet helyett a „ki nem érdemelt kedvesség" alatt éljenek.

Ugyanúgy mint az élet sok más területére a vallásra is érvényes a kijelentés: „ A szabadság ára, hogy mögötte  a soha el nem múló éberség rejlik“.

A keresztény szabadság elvesztésében sokszor nem is annak erőszakos elragadása rejlik, inkább  annak feltűnés nélküli, fokozatos elvétele.

Lépésről  lépésre vezet ahhoz, hogy a keresztények megengedik másoknak, hogy magukra öltsék az ő lelkiismeretüket, hogy gondolkodjanak helyettük, hozzák meg döntéseiket.

És egyszercsak a keresztény azon veszi magát észre, hogy már nem maga tanulmányozza Isten szavát, hogy így szívére az önálló bibliatanulmányozása fejtené ki hatását, vagy hogy a hite ezen független tanulmányozásának lenne az eredménye.                                                         

Az  aminek ennek következtében hisz, az már egy másodkézből származó hit, mások elmélkedésének és következtetéseinek a produktuma.

Ha ez megtörténik  teljesen mindegy milyen okból kifolyólag és milyen mértékben, akkor ez  azt jelenti, hogy lemondtunk azon örökösödési jogról mely kapcsolatban van a keresztény szabadsággal, és hogy ezáltal korlátoztuk hitünk és szeretetünk értékét, azt a képességet, hogy azokat teljesen ki tudjuk fejezni.

A hit és a szeretet teljes mértékű kifejezésének ugyanis spontán a szívünkből kell jönnie, ami csakis a keresztény szabadság által lehetséges.

„Mert ahol az Úr szelleme ott a szabadság“ /2  Kor. 3:17/

Kijelenthető az, hogy ilyen keresztény szabadságot támogatna Jehova Tanúi szervezete ?

A gyülekezeteikben a szeretet és a hit azon kinyilvánítására kerül sor, melyek spontán, belső meggyőződésből törnek elő, s nem valami külső nyomás kapcsán vannak kikényszerítve?

Azon véleményen vagyok, hogy a bizonyítékok arról  tanúskodnak ez nincs így.

Személyesen erről engem azok az évek  is meggyőztek, melyeket Jehova Tanúi vezető testületében tölöttem.

De nem minden Tanú befolyásolt egyenlő mértékben.

Egyesek a szerevezeti nyomással jobban megküzdenek.

Jobban ellenállnak a magánélletükbe történő beavatkozásoknak, és minden erővel azon igyekszenek, hogy ellenálljanak a hit maradi kinyilvánításának, megkövülésének, mely a rugalmatlan, merev gondolkodás eredménye.

Képesek arra, hogy ne legyenek tolakodóak és szabadon  tudjanak tevékenykedni, ami igen figyelemreméltó.

A bizonyítékok súlya azonban azt mutatja, hogy így közel sem a szerevezet hatásának az eredményeként tesznek, inkább hatása ellenére.

Habár ez a helyzet nem csak kízárólag a Tanúkat érinti, de úgy gondolom, hogy mindnyájan közülük ki vannak téve ezen egészségtelen nyomásnak, és mindnyájan negatívan befolyásoltak.

Az a hozzáállás mely beléjük van oltva nem a felszabadító igazságon alapul, inkább annak elferdült..eltorzult alternatíváján.

S az eltorzult igazság melyet így elébük tárnak szükségszerűen torzítja az ő megértésüket is abban a tekintetben, hogy mit is foglal magában Isten Fiának a követése.

Ez az ami gátolja őkat abban, hogy a lehető legnagyobb mértékben utánozni tudják tulajdonságait.

Ezért igazán nem is tudják utánozni szeretetének  és hitének a kinyilvánítását és annak módjait, melyekhez különben szívük elevezetné őket.

Így olyan területeken tesznek erőfeszítéseket, melyekhez sokszor maguk sem találnak bibliai okot.

Így vagy úgy, kisebb  vagy nagyobb mértékben elveszítik keresztény szabadságukat.

A mély igazság az, ha már Krisztus egyszer felszabadított bennünket akkor  azt is akarta, hogy szabadok maradjunk.

És ez az  amit elrejtettek előlük, egyáltalán nem tudnak róla.

Ám ennek az állapotnak több oka van.

A következő fejezet az egyik ilyen fő okra fókuszál.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://blogjt.blog.hu/api/trackback/id/tr7112440217

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

keresemazutam 2017.04.21. 09:01:20

Ez az a könyv, amit mindent félretéve azonnal végig olvasnék...Nagyon hasznos ez a fordítás! Várom a folytatást, köszi!!!