RAYMOND FRANZ

Előszó

Azóta, hogy lemondtam Jehova Tanúi vezető testületi tagságomról, eltelt néhány év.

A vezető testület melynek tagja voltam, nemzetközi viszonylatban nemcsak az imádatot irányítja, hanem figyelemreméltó mértékben magát a gondolkodást, a kifejezésmódot és milliók életét is, kik tagjai ezen vallási  mozgalomnak.

Az okok, melyek a lemondásomhoz és az azt követő eseményekhez vezettek (melyek eredményeként ki lettem közösítve ezen mozgalomból), részletesen taglalva voltak az előző, a Lelkiismereti válság című könyvemben.

Az említett könyv a következő szavakkal zárul: „Hálás vagyok azért, hogy így elérhetővé tehettem olyan információkat, melyeket megítélésem alapján jogában áll mindenkinek megismernie. De közel sem említettem meg mindent, ami kitudná fejezni a teljes valóságot. Az idő, az élet folyása, s a benne lévő körülmények lehetővé tehetik (vagy éppen nem), a részteletesebb magyarázatot. Attól függetlenül mi történik majd, most elégedett vagyok azzal, amit leírhattam és a többit Isten kezében hagyom.“

Ekkor 61 éves voltam. Az ezt követő években, szó szerint ezerszámra kaptam leveleket a világ minden részéről. Ugyanígy több ezren beszéltek velem telefonon. Sokan közülük valamikor Jehova Tanúi voltak. Ugyanakkor, szinte ugyanennyien még mindig Jehova Tanúi közé tartoztak. 

Akik kapcsolatba léptek velem, a legszélesebb spektrumát képezték a szervezeti elrendezésnek. Olyan emberek vették fel velem a kapcsolatot, akik valamikor a szervezetben fontos szerepet töltöttek be. Mások ilyen pozíciókat még mindig betöltöttek azon időszakban is, amikor kapcsolatba léptek velem. Hívtak és írtak űttörők, különleges úttörők, misszionáriusok, kisegítőszolgák, vének és felvigyázók: városi, körzet, kerület, fiókhivatal felvigyázók. Több százan korábban, vagy éppen a kapcsolatfelvétel pillanatában a brooklyni központ munkásai közé tartoztak, más országok központjában szolgáltak, vagy éppen misszionáriusokként az egész födön.

A könyvemben némely kijelentésüket, vagy éppen levelüket felhasználom, de nem azért közlöm így a gondolataikat, hogy esetleg jobb fényben tűnjek fel, inkább azért, hogy pontosan megtudjam említeni gondjaikat, illetve, hogy milyen megoldást találtak helyesnek egy bizonyos promlémával kapcsolatban, hogy így az olvasók is jobban megítélhessék, milyen emberek is voltak az érintettek....

Általánosságban minden bizonyossággal kijelenthető, hogy szavaik igazolták azt a nézőpontot, miszerint az információk melyek a Lelkiismereti válság című könyvben megjelentek, igen fontos réseket töltöttek be sok területen, melyek korábban titokba voltak burkolva.

PL. Miről beszélnek a vezető testület tagjai üléseik alkalmával?

Ki és miként dönt a lényeges tantételek, vagy éppen adminisztratív döntések kérdésében?

Milyen módon készül el az írásos anyag, mely a szellemi táplálék alapját képezi az egyes Tanúk számára.

Ezek a kérdések gondot okoztak sok Tanúnak, beleértve azokat is, akik felelősségteljes állásokban voltak.

És szinte valamennyien szembesültek azzal, hogy nagyon nehezen tudják az egész mozaikot így kirakni.

A Lelkismereti válság című könyv tényeket közölt, melyek sokak számára mindaddig elérhetetlenek voltak.

Az említett információk így számukra “katalizátorként“ szolgáltak, mely világossá tette az egyes problémák részleteit, meggyorsította és lehetővé tette az egész „modell“ teljes megértését, és nagy mértékben hozzájárult annak megértéséhez, hogy miért is léteznek egyáltalán ilyen problémák a szervezetben.

Ezen felvilágosításnak az lett az eredménye, hogy sok egyén felszabadult a bűntudat helytelen érzésétől melyet bennük az a koncepció váltott ki, mely alapján Istennek csakis a szervezettel való kapcsolat álltal lehet szolgálni, pontosabban az Őrtorony szervezet által.

A felszabadulásuk akkor történt meg, mikor is tudatosították, hogy senki sincs Isten által elvetve csak azért, mert az Őrtorony társulat őt kiközösítette sorai közül, vagy éppen azért, hogy annak nyomását a továbbiakban  nem volt képes elviselni, és így inkább önmaga távozott.

Ezt a helyzetet írja le egy levél, melyet egy bizonyos férfi írt Ausztáliából, ki feleségével együtt 40 igen aktív  évet töltött az Őrtorony társulatnál. De mivel nem tudtak megbírkózni egy bizonyos tantétellel és a viselkedés előírt módjával, a szervezet 1984 ben megfosztotta őket a közösségtől.

Ezt írta: „ A családom megkért arra, hogy a nevükben igen mély köszönetet mondjak önnek azon roppant nagy segítségért, melyet a Lelkiismereti válság c. könyv által kaptunk. Olvasása közben még világosabban és teljessebb  mértékben tudatosítottuk miben is rejlenek a problémák, melyek az évek folyamán oly sok gondot és szorongást  okoztak nekünk. A fiam és  felesége 1986 ban lett kiközösítve a mozgalomból, mivel nem ítélték el a mi közösségen  kívüli állásunkat, és nem tagadtak meg minket. Ez a könyv nagyon nagy arányban járult hozzá, hogy  családunk képes volt egységesnek maradni, együtt tartani az életünk legrosszabb  krízisének időszakában mely akkor kezdődött, mikor is abbahagytuk a vallásunkkal való azonosulást. Ezenkívül a könyv elolvasásának az alapján képesek voltunk arra is, hogy szellemi tekintetben saját lábunkra álljunk, döntéseinket így saját jellemünk erkölcsi alapjaira  helyezzük,  ne a szervezet „diktátumára“.

Egy fiatalasszony, ki sok évet töltött el  általános úttőrőként és később az Őrtorony központjában  Brooklynban élt és dolgozozott, arról ír,  hogy milyen mély gondok adódnak olyan személy számára, ki elhaggya a „szervezet hű tagjának“ állását, és önmagáért kezd el élni Istennel.

Egy Pennsylvániából küldött levélben ezt  olvassuk: „Mikor leírtad mi történt mind személyes mind szervezeti szinten, elkezdtek kinyílni a szemeim, és tudatosítottam hogy mindebből az eltelt évek alatt én is sokmindent éreztem....De el kellett olvasnom a könyvedet, hogy teljesen megértsem, hogy mily  hihetetlenül nagy hatása volt a szervezetnek az  életemre,  még akkor is, mikor már elkülönültem tőle. Elveszettnek és méltatlannak éreztem magam bármilyen személyes kapcsolatra Jehovával és Krisztussal, mivel már nem állt mögöttem a szervezet. Hosszú, csak igen hosszú idő elteltével érzem át igazán  saját szabadságomat melyben így már a szerevezet nélkül önmagam imádhatom Jehovát és Jézust. Szabadon járulok immár Jehovához imában, s neki szolgálok úgy hogy sírok  örömömben. A szívemet sem  nyomasztja már semilyen fájdalom.“

A levelében a következőkben olyan sorok következnek, melyek értékelik azt a módot, miként a könyv íródott. Azzal öszhangban amit már korábban leírtam, azért is döntöttem úgy, hogy levelét közzéteszem, hogy megmutassam mi az ami összeköti további más levelekkel,  azokat ugyanis   kik ezeket a leveleket írják   nem a bosszúvágy fűti, és nem is mentségeket keresnek. Sőt ennek az ellenkezője ami megnyilvánul kijelentéseikben, és az a szeretet azok irányába, kik a továbbiakban is a szervezet tagjai maradnak.

A levél így folytatódik: “ Nagy hatással volt rám az a stílus, mellyel a könyvedet írtad. Nyilvánvaló, hogy szeretetet éreztél és még mindig érzel  minden testvér és tetvérnő irányába. Nem keserűséget érzel,  s nem is magad védelmezed. Tényeket társz fel miként azokat értelmezed,  eközben szeretetteljes és együttérző  szeretnél maradni a lehető legnagyobb mértékben. A szervezetben eltöltött évek alatt találkoztam egy pár igen „minőséges“ emberrel. Színtén sok saját tapasztalatra  és esetre emlékszem. Mindezt köszönettel és boldogan teszem. Sok minden abból amit a szervezet tanít a Biblián alapul és szilárdan,  mélyen   a szívembe marad zárva. Értékelem mindazt a jót amiben részesültem. A másik oldalon azonban vitathatatlan, hogy mind  magamon mind a környezetemen láttam és átéltem annak rossz hatását, mikor  is a szerevezet irányelvei határozták meg a lelkiismeretnek mit tegyen, és így a Biblia a háttérbe szorult. Az ilyen helyzetnek nagyon rosssz eredménye van mindenki élete számára: férfiak, nők, gyermekek számára egyaránt.“

Egy másik nőtől származő levélben, ki középnyugat amerikából származott, nyilvánvaló az a „hiábavalóság“ melyet átélt.

„1980 ban hagytam el a szervezetet, vagyis nem tettem semmi mást, csak abbahagytam az összejövetelek látogatását. De még így is el tudod képzelni, hogy nem örvendhettem nyugalomnak. Az édesanyám 1981 ben megírta nekem, hogy nem tarthat fenn velem kapcsolatot, mivel nem járok már az összejövetelekre. Mire a testvéreim azonnal követték példáját. 1983 januárjában tragikusan elhunyt a lányom. Az édesanyám nem jött el a temetésére, még részvétnyilvánítást  sem küldött. Ma a leányom négy gyermekét nevelem, és ez a keserű tapasztalat megmutatta nekem ki is tartozik igazi barátaim közé. Emberek, kiket egyáltalán nem is ismertem vígasztaltak és segítettek a gyermeknevelésben. Anyagilag támogattak, és nem sajnálták idejüket se más erőfeszítéseiket, hogy a segítségemre legyenek. Mély alázattal és belső szégyennel tudatosítom, hogy ezek ugyanazok az emberek voltak, kikre annyi év folyamán lenézőleg tekintettem, mivel nem tartoztak Jehova Tanúi közé. Az irántam való szeretetük azonban semilyen tekintetben sem zsugorodot. Azóta már  ezerszer megbántam minden pillanatot, mikor is a múltbam szinte elzavartam őket magamtól, mivel a mi tekintetünkben  csak „világiak“ voltak. 1946 ban keresztelkedtem meg, de valamikor 1971 körrnyékén kezdtem el tudatosítani,  hogy igen sok tekintetben az igaz kereszténységgel elkerüljük egymást. Újból elkezdtem tanulmányozni  a Bibliát,  és eközben tudatosítottam, hogy nem találok benne semilyen támogatást sem egy sor dologra, melyek a gyülekezetekben lejátszódnak.  Körülbelül ebben az időszakban  olvastam Milton Kowitz  könyvét , a / Fundamental Liberties of a Free People/ „Egy szabad nemzet alapvető jogai“ címmel. S elkezdtem kérdezni magamtól, miként lehetséges az, hogy bár az alkotmány alapján az Őrtorony társulat harcol saját jogaiért, önmaga azonban ugyanezektől a jogoktól másokat megfoszt – mint a szólásszabadság alkotmányos joga, vagy a magánélethez való jog, és továbbiak....Semilyen teret sem találtam egy személyes lelkiismeret számára. A férfiak a gyülekezetben egy vagy két kivételével többet törődtek a másik feletti  autoritásuk elérésével, mint hogy imában kérték volna az igazi megkülönböztető képességet. A hozzászólások az összejöveteleken csak papagályként elismételték azt, ami le volt írva az Őrtoronyban. Nem találtam semilyen együttérzést sem a gyengékkel, csak a mindent átható nyomást, “miként őrizzük meg tisztának a szervezetet“. Már sokmindent elfelejtettem mindabból ami ott játszódott le, nem emlékszem már konkrét nevekre vagy évszámokra, s ezért nem is  tudok oly nyomatékkal írni mint Te.  Nem hogy a feledés folyamatát  sajnálnám, inkább örülök annak,  hogy sok „emlék“ így veszendőbe megy. Talán még egy dolog, csak nagyon nehezen hajtom fejem imára. Habár ezt nagyon szeretném, nem tudom miként  tegyek szert az Istennnel való személyes kapcsolatra és természetesen ugyanez a helyzet fiával Krisztussal kapcsolatban is. Mindig mikor imádkozni szeretnék, olyan sérülések jutnak eszembe, melyeket a szervezet okozott nekem. Miután elolvastam a  könyvedet,  a konyhában hirtelen  roppant sajnálatot éreztem azok felett kiknek oly nagy szükségük van a bátorságra, hogy csak úgy spontán elkezdtem imádkozni, hogy Isten segítse meg őket. A részemről hosszú idő elteltével  ez egy igazi ima volt. Köszönöm.“

Sokaknak  azok közül kik írtak nekem,  nem volt semmi közük sem Jehova Tanúihoz, de hasonló harcot folytattak lelkiismeretükkel saját vallásuk keretein bévül.

Tipikus példáját  ezen emberek csoportjának egy levél közvetíti,  melyet egy házaspár írt  Kaliforniából: „Nemrégben a kezünkbe került  az Ön könyve , a Lekiismereti válság címmel. Az hogy felfedeztük  szó szerint izgalomba hozott minket. Megszeretnénk Önnek köszönni, hogy milyen  méltósággal és tartózkodással ír olyan dolgokról, melyekben sokan mások semmi mást sem találnak csak keserűséget vagy éppen a szenzáció utáni vágyat. Az  Ön tapasztalatának sajátos és fontos íze van számunkra. Nemrégen hagytuk el  ugyanis a mormon egyházat,  melyben felnőttünk,  hogy az Atyát „szellemben és igazságban“ tudjuk imádni, nem leterhelve „emberek  parancsolataival és tanításaival“. Sokminden amiről ír, az a mi személyes történetünk is. Még egyszer köszönyjük Önnek  ezt a bátor tanúságot Isten kinyilvánított kegyelmével kapcsolatban. A továbbiakban is  rejtse el magát  gyógyító hatalmának menedékében.“

Én személyesen nem gondolom, hogy könyvem írása a bátorság különleges megnyilvánulását követelte volna meg. Abban a meggyőződésben írtam, hogy az embereknek jogukban áll megtudni olyan dolgokat, melyekhez általánosságban nem lenne hozzáférésük. Több száz reakcióból a könyvem irányába a legnagyobb megelégedést azok okozzák, kik leírják, hogy még  közelebb kerültek így égi Atyájukhoz és Fiához, s hogy megújhodott és megerősödött a hitük és bizalmuk. Ami szintén megörvendeztet, azok a  beszámolóik  arról, hogy a könyvet megkeseredettség és  rosszindulatmentesnek találják. Nem érzek  egyáltalán semilyen  ellenszenvet vagy haragot Jehova Tanúi irányába, és őszintén örülök neki, hogy az amit megírtam, azt úgy is értelmezik. A haragos vagy ravasz  támadások, melyeket némelyek gyakran az egész  mozgalomra árasztanak, annak vezető személyeire, vagy egyénekre, kijelentések melyek szarkasztikusak és ártóak, nekem nem okoznak semilyen megelégedettséget, sőt inkább annak ellenkezőjét.

Gondolom, azok kik azt gondolják , hogy a probléma lényege a szervezet egyes tagjaiban rejlik, vagy annak  vezető személyiségeiben, lényegében nem értik miről is van szó.

Közel 60 évet éltem Jehova Tanúi között és habozás nélkül kijelenthetem, hogy hitükben ugyanolyan őszinték mint bármely más vallásból valók. Személyesen ismerem a vezető testület tagjait, és habár ezt nem jelenthetem ki mindnyájukról, tudom, hogy túlnyomó többségük alapjában vévek becsületes és szeretetteljes ember, kik úgy is cselekszenek miként  őszintén gondolják hogy cselekedniük is  kell, és ahogy az előttük lévők is cselekedtek. A múlt hagyatékának az őrzői. Szemükben és elméjükben a „Szervezet„ egybemosódik Istennel és Krisztussal, ezt nem lehet elkülöníteni.

Viszont a tévedés igazságként van kinyilatkoztatva, és a konkrét cselekedetek ahhoz vezetnek, hogy Jézus Krisztus tanítása és élete el van torzítva, ki van csavarva. Azok, kik ezen hazugsában részt vesznek, önmagukért felelnek, és  majd viselik  saját felelősségük  terhét.  De a probléma gyökere nem a személyekben rejlik. A probléma és valós  veszély inkább magukban a tantételekben rejlenek nem az emberekben, és a hit egész értelmezésében mint olyanban. Itt látom az elsődleges forrását a hibás magyarázatoknak, a hibás megközelítéseket és álláspontokat, és   az  érzéketlen cselekedeteket  melyek mindezt követik. Jehova Tanúi szervezetébe különféle emberek lépnek be különböző okokból. Ugyanakkor mások  szószerint százezrek megint különböző okokból kifolyólag elhagyják  a szervezetet. Némelyek közülük azért távoznak, ahogy azt egy volt Tanú fejezte ki: “Az összes lehetséges és szinte mindig rossz okból“.  Az irány melyet ezekután követnek szolgálhat valamiféle  útmutatóul is távozásuk  motivációját  illetően. De ez nem teljesen irányadó. Sok ember átmeneti időszakon megy keresztül, mely minden illúzió elvesztésének kapcsán bizonytalansággal telt, vagy éppen a mindenben való  kétkedéssel töltődik meg. Ideiglenesen vergődnek az életben, és csakis  akkor,  mikor ebből a „fázisból“ felépülnek, akkor lehet világosan megmondani mi is rejlett vagy rejlik valójában a szívük  mélyén.

A következő valóság minden bizonnyal teljesen nyilvánvaló.

Ha arra a meggyőződésre jutunk, hogy a vallásrendszerünk súlyos hibákat tartalmaz, ez még nem jelenti azt, hogy így  automatikusan szabad emberekké is válunk. Csak a tévedéseket megkülönböztetni az esetek többségében nem elegendő. Létfontosságú   megérteni, miért is hittünk egyáltalán valamikor ilyen téves eszmékben. Hol  és mi volt konkrétan a hiba a bizonyítás módjában mely ahhoz vezetett, hogy mi ezt vagy  azt  elhittük. Ezen  alapos vizsgálat nélkül nem jutunk el messzire, és nem is tudnuk szilárd alapot kiépíteni a tartós  keresztény szabadságunk számára. Ugyanis nagyon könnyű egy hibás rendszert elhagyni, hogy szinte azonnal  elnyeljen egy másik, ami  igaz  látszólag más, de a valóságban ugyanolyan rendszer melynek az egyetlen eltérése abban rejlik, hogy  más esztelenséget hirdet, ugyanakkor ugyanolyan megtévesztő argumentációval rendelkezik mint az előző.

Sokan Jehova Tanúi közül a tantételekben csalódtak, vagy  éppen az előrejelzésekben, melyek hamisaknak bizonyultak. Másokat megint bizonyos szervezeti elrendezések keménysége rettentett el, vagy éppen az állandó nyomás: többet és többet részt venni a fárasztó, gyötrelmes és  unalmas előre meghatározott tevékenységekben, melyek csak kevésbé emelnek fel szellemileg. De a valós ébredés tekintetében  szükséges tudatosítanunk , hogy hol vannak és egészen hová vezetnek a gyökerei ilyen hamis elképzeléseknek, mi az ami vonzónak tűnhet a tekintélyelvű vezetés  módszereiben, és felismerni a hiábavóságát az előre lefektetett terv szerinti  vallási cselekedeteknek.

Meggyőződésem, hogy ilyen alapos ébredés  teljes nyitottsággal a jobb és igazabb dolgok irányába lehetetlen, ha az ember egyidejűleg nem  értékelné át teljes mértékben, hogy mely bibliai tanítás az ami az adott témával kapcsolatban van. Ugyanakkor az a szomorú valóság, hogy egy átlagos Jehova Tanúja nem volt, és nem is lesz arra késztetve, hogy mélyítse el az önálló elmélkedés  képességét a Biblia felett. Jehova Tanúi ettől eltérően inkább arra vannak vezetve, hogy azokat az információkat fogadják el és memorizálják, melyeket  a szervezet  tart tagjai számára hasznosnak és hibátlannak. Az ilyen automatikus alárendeltségért Jehova Tanúi természetesen még dicséretben is részesülnek.

Az  elgondolkodtató, mélyreható kérdések melyek az emberi elme egyik leghatalmasabb fegyverei, úgy vannak értelmezve mint a hitben való  megbotlás bizonyítékai, és hogy a kérdezőnek problémája adódott az  Isten által jóváhagyott egyetlen közlési csatornával.

Szükséges még hozzászólnom egy fontos aspektusához - vonatkozásához  az egész ügynek.

Sok ember csak  a szabadság  „negatív“ formájának elérésén igyekszik, ugyanis a céljuk csakis megszabadulni valamitől. Attól  szeretnének szabadulni, hogy bizonyos tantételeket és hitet valljanak. Hogy részt vegyenek ilyen cselekedetekben – aktivitásokban. Vagy hogy bizonyos szervezeti eljárásoknak alárendeltek legyenek. Megszeretnének szabadulni mindazon dolgoktól melyeket vallási elöljáróik követelnek meg tölük.

Az ilyen cél önmagában  kívánatos és rendben is van, mivel a realizációja magával hozhatja az elnyomástól való enyhülést, melyet bizonyos korlátozások okozhatnak. Ennek a célnak az elérése szintén jelentheti, hogy az  ember elméjének  és szívének emberek általi kontrollja megszűnik, mivel az ilyen ellenőrzés mindig is kereszténytelen.

De mégha mindez sikerrel is jár, nem hozza magával automatikusan a keresztény szabadságot.  A keresztény szabadság esetében ugyanis pozitív szabadságról van szó. Még véletlenül sem csak olyan szabadságról, mely  a cselekedetlenség szabadságát foglalja magában  inkább ellenkezőleg,  a cselekvés, tevékenység szabadságát  azon emberhez viszonyultan, mely a szívünkben és elménkben vagyunk.  

Tehát  minthogy csak egyszerűen  elhagynánk egy vallási rendszert, melyről tudjuk hogy kétséges, inkább arról van szó, mit teszünk életünkkel azokután , hogy elkülönültünk egy ilyen rendszertől.

Csak ezekután bizonyíthatjuk hogy valóban szert tettünk a keresztény szabadságra.

Ezen köny következő fejezetei ezekkel a nehéz kérdésekkel és azok praktikusabb alkalmazásával  fognak foglalkozni. Ez  természetesen elsősorban  olyan embereket fog értinteni kik Jehova Tanúi voltak, vagy  valamilyen módon kapcsolatban vannak velük, de az alpelvek melyek így magyarázatra kerülnek bármely tetszőleges vallási környezetre érvényesek. Remélem,  hogy a nyújtott felvilágosítás segítségére lesz mindazoknak, kik szeretik az igazságot és kik Isten számára elfogadhatóaknak szeretnének bizonyulni, ezért mérleglik, hogy milyen messzire mehetnek az adott vallás vagy  szervezet irányába megnyilvánuló „ feltétlen“ odaadásban.

 A legfontosabb  célja ennek a  könyvenek, hogy hozzájáruljon, mégha a legkisebb mértékben is ahhoz a bizalomhoz, hogy az isteni hatalom, erő,  végigsegít még a legnagyobb válságon  is mellyel szembesülünk hűségünk megőrzése érdekében. Hogy bővítse  szellemi látókörünket  és segítségünkre legyen az élet mélyebb megelégedettségének az elérésében, Teremtőnknek,   Urunknak,  Isten Fiának  és felebarátainknak végzett szolgálatunkban.